László Ferenc

A szigetvári hős kirohan, leszármazottját, a költőt és hadvezért leteríti egy Kamarilla nevű vadkan, Sinkovits Imre pedig fölesketi az egri vár maroknyi védőjét. Nem vitás, a magyar történelem török kori szakaszáról elsőre szinte bizonyosan a heroikus küzdelem, a három részre szakadt ország megmaradásáért vívott harc, s persze a minden irányból ránk acsargó idegen ármány jut az eszünkbe - éppenséggel nem minden alap nélkül, ám azért váltig csak sajnálatos leegyszerűsítések, torzítások és a korabeli valóság seregnyi mozzanatának mellőzése révén. Történészek több nemzedéke fáradozott, s fáradozik mindmáig azon, hogy ez a sablonos, a tényeket megannyiszor figyelmen kívül hagyó közkép árnyaltabbá és életszerűbbé, vagyis hát hitelesebbé váljon, s ez a szándék motiválta Várkonyi Gábor könyvének megírását is. "Nem félistenek, de egész emberek" - áll a Jókai Mórt idéző bevezetőben, s valóban, a jeles történész munkájának lapjain hiába is keresnénk a magyar mitológia gáncstalan, csakis a nemzetnek és a nemzetért élő és lélegző hőseit. Találunk ellenben a sörük minőségét rendszabályok tömegével védelmező lőcsei polgárokat, arisztokrata családjaikkal és az udvarral meghitt kapcsolatot ápoló apácákat, céduláskockázó (értsd: a korabeli szerencsejátéknak hódoló) pozsonyi főrendeket, pöstyéni és vihnyei fürdőzőket.

Egy opera kétszer - hirdette az új szezon második pesti operabemutatójának plakátja, s e megfogalmazásban voltaképpen már benne is rejlett az obligát befogadói vagy pláne kritikusi kérdés ama bizonyos minőségbe átcsapó mennyiségről. Vagyis hogy a Kékszakállú-játszás hangsúlyozottan extenzív jellege vajon gyakorol-e majd jótékony hatást az operai élmény intenzitására? A Budapesti Wagner-napok Ring-szcenírozójaként megismert Hartmut Schörghofer rendezői (és díszlettervezői) közreműködése mindenesetre nem ígérkezett kedvezőtlen előjelnek, míg Fischer Ádám karmesteri szereplése önmagában is az engedményt nem ismerő zenei megvalósítás garanciájának tetszett. Nos, a premiert beszegő zajos ováció teljes, monolit jellegű sikert jelzett, ám

Kezdjük egy otrombaságában is előzékeny általánosítással: ha a szelíd szavú olvasó szabad akaratából követi az Autobotok és az Álcák gigászi küzdelmét, akkor szinte bizonyosan kihagyhatja az Apám zenéje megtekintését. Ám ha az Eterna lemezborítóiról rémlik még neki Otmar Suitner neve, s ha vonzódik a komótos tempójú szentimentalizmushoz, úgy indokolt megismerkednie az agg karmester és természetes fia, a dokumentumfilmes Heitzmann történetével.

Adolf Hitler tévúton járt, ezt alkalmasint régóta sejtettük, s megalapozottan kételkedhettünk Dan Brown teóriájában is, hiszen a talány megfejtését ő is rossz helyen kereste. Nos, a majd' két évezredes titok, a féltve őrzött és szenvedéllyel kutatott rejtekhely immár ismert: a Szent Grál a Madách Színház nézőterén lappang. Ez nem szimbólum vagy képletes megfogalmazás, nem, a szakrális billikomot bizony valóban az egyik nézőtéri ülőhely alatt lelik meg a Monty Python-musical vitéz szereplői, miután az Antiokhiai Szent Kézigránát segítségével legyőzik a megfejtést őrző, gyilkosan ádáz tapsifülest. Ismerős mozzanatok, aminthogy ismerős a keze és lába elvesztése után is tovább krakélerkedő lovag, a vártoronyba zárt, s szöktetésre váró, melegszívű herceg vagy éppenséggel a hátasló nélkül abszolvált lovaglás - a kultikus Gyalog galopp poénszekvenciái. E film erős felhasználásával ütötte össze ugyanis a Monty-beltag Eric Idle és a komikuscsoport körül ugyancsak bokros érdemeket szerző komponista, John Du Prez 2004-ben a Spamalot című - azóta sokszorosan díjnyertes - musicalt, mely a múlt hét végén rohammal vette be a Madách Színház sáncait.

Akárcsak tavaly, idén is gyermekeknek szólt az évad első premierje az Operaházban, s a második alkalom parányi jóindulattal már tradícióvá lépteti elő a rokonszenves gesztust. Ezúttal Benjamin Britten 1949-es művét láthatták az ünneplőbe öltöztetett csemeték és a rövidnadrágos szakírók, s Bata Rita rendezése (és koreográfiája) komoly erőfeszítéseket tett, hogy a magyar színpadon teljes egészében most először bemutatásra kerülő gyermekopera lekösse az egybegyűltek figyelmét.

"Soha méltóbbnak nem jutott ez a dicsőség" - kommentálta 1920-ban Hamsun Nobel-díját Thomas Mann, és jó ideig úgy tűnt, Norvégia élő klasszikusa zökkenő nélkül vonulhat majd be az irodalomtörténeti panteonba. Ám közbejött a második világháború, s a matuzsálem sokak szemében nácibarát hazaárulóvá vált. A budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtárban szeptember 23-ig látogatható az író születésének 150. évfordulójára megnyílt plakát- és könyvkiállítás - cikkünkben ennek ürügyén körvonalazzuk Knut Hamsun pályaképét.

Tavaly októberben bekövetkezett halála tette fájdalmasan egyértelművé a tényt: Fodor Géza a kortárs magyar szellemi élet egyik utolsó apafigurája volt. Amit élete során a lényéből áradó szemérem és a polgári jólneveltség nem engedett látványosan megnyilvánulni, az a halálát követő gyász és megrendülés hónapjaiban követelte ki a maga jussát, itt-ott érthető módon a veszteségérzés bocsánatos túlzásaitól kísérve. Emlékkoncert és a Holmi egy teljes különszáma búcsúzott - Kornis Mihály sírbeszédének találó megfogalmazásával - a "nagy néző, csodálatos olvasó és ihletett hallgató" testi valójától, s a távoli szemlélő csak ámulattal mérhette fel az elmúlt kurta gyászév alatt, hogy mily sokak, s mily különféle érdeklődésű, munkásságú és véralkatú emberek, filoszok és szépírók, rendezők és karmesterek számára állított mércét és kínált eligazodási pontot Fodor Géza figyelmes létezése.

Éppen két esztendeje, 2007 szeptemberében rögzítették a Weiner- Szász Kamaraszimfonikusok (külföldön forgatott nevükön a Budapest Chamber Symphony) azt a Haydn-évre szánt ünnepi albumot, melyen két versenymű és egy rendhagyó, hattételes szimfónia előadása kínál kóstolót az Eszterházán serénykedő mester művészetéből, s egyszersmind az 1992-es alapítású, ám a szertelen kamaszkoron immár túllépett zenekar dús művészi erényeiből. A két versenymű, az 1949-ben előkerült A-dúr "melki" hegedűverseny, valamint a közkedvelt "Rondo all' ungherese"-tétellel záruló, s idén majd' rogyásig játszott D-dúr zongorakoncert kísérői szerepben mutatja az együttest, s Weiner-Szászék Baráti Kristóf csodaifjúi, s máris ékesen szóló hegedűjátékához csakúgy egyenrangú kartársul szegődnek, mint Rohmann Imre élményszerűen formáló, s minden kicsiny ízében intelligens zongorázásához.

Volt Nobel-díjra felterjesztett írófejedelem, Európa-szerte ünnepelt színpadi szerző és örökös díszelnök, ám sokan már életében őskövületnek ítélték, s halálát mindössze rövid hír tudatta a hazai közönséggel. Noha maga Mikszáth szánta utódjául, s tán nem is csak az Adria Biztosító Társulat igazgatótanácsi tagságában.

"Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére..." Manapság alighanem ez a rövid, tragikus szöveg, Radnóti Miklós úgynevezett Bori noteszának beírása tartja fenn a köztudatban a jeles néprajztudós és tevékeny közéleti férfiú nevét, aki 1978-ban bekövetkezett haláláig oly nagy utat járt be a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumától a kisgazdapárti miniszterségig, vitéz Kozma Miklós pártfogásától Rákosi Mátyás óvó jóindulatáig. Gyérült ismereteink azonban mostantól jócskán kibővülhetnek, hiszen az Alexandra Könyvkiadó hozzálátott Ortutay Gyula több évtizeden át serényen gépelt naplójegyzeteinek kiadásához, s már meg is jelent a háromrészesre tervezett sorozat első darabja, az 1938 és 1954 közötti feljegyzéseket tartalmazó vaskos kötet.

Silvio Berlusconi mindenkor előzékenyen szállította a botrányokat a médiamunkások és a közvélemény számára: férfiúi kilengéseinek krónikája immár nemcsak hitvesi hűtlenségéről és pucérpartikról ad hírt, de a fizetett örömök igénybevételéről is. Ám amíg az olasz polgárok zöme nem neheztel ezért a hetven felett is nagytermészetű Lovagra, addig a többi nyugati politikus számára rendszerint végzetesnek bizonyul egy-egy kipattant prostiskandalum.

kínálja számunkra az a háromlemeznyi felvétel, mely a jeles amerikai pianista, Richard Goode és a Fischer Iván vezényelte Budapesti Fesztiválzenekar termékeny, immár több pesti koncertet is tartós élménnyé avató munkakapcsolatának négy év előtti állomásán, 2005-ben készült. Az ilyesféle összkiadásokat rendszerint az etalonállítás nem (vagy legfeljebb csak alig) titkolt szándéka motiválja, s ezúttal az öt versenymű esztétikai-zenetörténeti ívét markánsan megrajzoló Goode-nak sikerült is e nagyralátó vállalkozás.