Tamino herceget egy óriási (sárkány)kígyó üldözi és fenyegeti - ezzel a jelenettel indul Mozart utolsó operája, s e nyitópillanat inszcenálása rögvest fel is adja a leckét a mindenkori, s különösképp a jelenben szorgoskodó rendezőknek: ugyan mit is lehet kezdeni a derék kültelki komédiás, Schikaneder librettójával, melyben a mesés és a színpadi látványkeltést szolgáló harsány elemek közhelyes bölcsességekkel és szimbolikus mozzanatokkal elegyednek? A tavaly nyáron Miskolcon vendégelt Lett Nemzeti Opera előadása például egy közpark padján mutatta az eltévedt királyi vért, míg a szörnyet az öngyilkosság eszközéül szánt vadászpuska helyettesítette, s az expozíció korszerűsítésére felhasznált rendezői ötleteket bizonnyal számos további, eredetinél eredetibb példával illusztrálhatnánk. Az Opera új bemutatóján, melynek színhelyéül az együttműködő partnernek kiszemelt Vígszínház szolgált, a rendező Marton László ugyancsak frappírozó megoldást választott: a - talántán kollégiumi - szobájának ágyán alsónadrágban hentergő Tamino ezúttal a takarójával kel birokra, s mintha eközben saját gerjedelmének kígyójával szembesülne. Ízig-vérig modern megközelítés, aminthogy az "itt és most" érzetét erősíti megannyi elhagyhatatlan korjellemző apróság: a laptop az asztalon, a mobiltelefonon érkező felvilágosítás, a rút szerecsenből bőrdzsekis rossz fiúvá transzponált Monostatos vagy éppenséggel a Három fiú futballakadémista fel- és kiszerelése. Az utóbbi gyermekek ráadásul a nézőtér felől slisszolnak be a függöny mögé még a nyitány hangjai alatt, s utóbb néhány munkatársa ugyancsak innen, a parterről intézi kérdéseit Sarastróhoz.
A történet tehát rólunk, az opera közönségéről szól - ezt a temperamentumtól függően tengermélynek vagy felszínesnek egyaránt ítélhető értelmezést nyújtja a produkció, melynek zárójelenetében a próbákat kiálló, diadalmas Tamino és szerelmese, Pamina a nézőtérrel szembefordított széksorokban foglal helyet kiművelt kultúrafogyasztó gyanánt, hogy aztán legeslegvégül egy ablakon át tekintsenek ki ránk. Afféle kétes érdemű, legfeljebb tán fél szájjal dicsérhető rendezés lenne Martoné, ha egy érzékletességében elgondolkodtató motívum nem emelné meg jelentékeny mértékben az előadás koncepcióját. A varázsfuvolával felszerelt Tamino és a harangjátékkal adjusztált Papageno behatolását Sarastro birodalmába, s az ott reájuk váró próbákat ugyanis egy - vegyvédelmi nindzsák serény közreműködésével - elmozgatott, sőt tótágasra fordított világban szemlélhetjük: a játék teréül használt szoba nagy perzsaszőnyege hol a hátsó fal, hol meg éppenséggel a plafon helyére kerül, s hasonlóképpen átrendeződnek a fűtéscsövek, s a szoba egyéb berendezési tárgyai. A díszlettervező Michael Levine remeklése a címszereplő hangszer mágikus hatását csakúgy új keretek közé helyezi (alkalmasint az opera történetében itt került sor első ízben radiátorbűvölésre), mint a tűz- és vízpróbát vagy épp a cselekményben rejlő, valóban jelen idejűként átélhető fejlődéstörténetet, hiszen a felfordult helyiség olykor gyermekszobaként funkcionál - mackóval és kis játékvárral.
A varázsfuvola ezúttal magyarul hangzott fel (az operai nyelvhasználat kérdése némiképp a "miből készüljön a kétszázas?" meg az "összevonandó-e a párt- és a miniszterelnöki tisztség?" örökkön körben járó érveléseire hajaz), s ez részben okvetlenül gyümölcsöző döntésnek bizonyult. A Papageno szerepében vendégeskedő Nagy Ervin pazarul kitöltötte a prózai jeleneteket, s telivér színháznak mutatta a máskor rendszerint nehézkesen felmondott, ének nélküli részeket: mint naturbursch helytállt a "természet gyermekeként", s muzikalitása akkor sem hagyta cserben, amikor kellemes, bár szolid erejű énekhangját leárnyékolták az operai vócsék. A Sarastro jelmezében évtizedek óta színpadi lényének félreismerhetetlen tisztaságát és fejedelmi előkelőségét kamatoztató Polgár László ugyancsak élményszerűen uralta a magyar szöveget - emelkedett prózában és nemes áriában egyaránt, míg a legsajátabb szerepében elénk toppanó Miklósa Erika imponáló teljesítményével alighanem a Csillag születik megjelent zsűritagjai számára is nyilvánvalóvá tette, hogyan is hangzik az Éj királynőjének második felvonásbeli áriája érvényes előadásban. Taminót és Paminát a rokonszenves fiatal művészházaspár, Brickner Szabolcs és Hajnóczy Júlia formálta meg: szerethetően, egy adagnyi szexepillel, mindazonáltal kevéssé formátumosan. A zenei megvalósítás, sőt szinte az előadás egészének lelke és motorja ezen a premieren is Fischer Ádám volt, aki most is jócskán feltüzelte, s önnön képességeinek maximumára ösztökélte az Opera zenekarát. Az utóbbi pár esztendőben oly sokszor, s e bemutató óta már a január elsejei Teremtés alkalmával is újólag megcsodált karmesteri ténykedésétől nem lenne sem méltányos, sem ésszerű a zseniális jelzőt megtagadni.
Vígszínház, december 25.
