"Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére..." Manapság alighanem ez a rövid, tragikus szöveg, Radnóti Miklós úgynevezett Bori noteszának beírása tartja fenn a köztudatban a jeles néprajztudós és tevékeny közéleti férfiú nevét, aki 1978-ban bekövetkezett haláláig oly nagy utat járt be a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumától a kisgazdapárti miniszterségig, vitéz Kozma Miklós pártfogásától Rákosi Mátyás óvó jóindulatáig. Gyérült ismereteink azonban mostantól jócskán kibővülhetnek, hiszen az Alexandra Könyvkiadó hozzálátott Ortutay Gyula több évtizeden át serényen gépelt naplójegyzeteinek kiadásához, s már meg is jelent a háromrészesre tervezett sorozat első darabja, az 1938 és 1954 közötti feljegyzéseket tartalmazó vaskos kötet.
"Nem egyéni sérelmeket és pletykákat akarok megőrizni itt Németh Laci hisztériás módszerével, hanem megpróbálom ábrázolni életemet és környezetemét, s egész hazámét, szeretnék történelmet írni, vagy még inkább forrásanyagot megőrizni a történettudomány számára." Ezzel a nemes elhatározással látott a naplóíráshoz a frissen nősült Ortutay, s jegyzetei alkalmasint valóban rendkívüli forrásanyagot jelentenek a múlt századi magyar történelem kutatói számára. Meglehet, részben épp annak köszönhetően, hogy az egyéni sérelmek, pletykák és a májhizlaló emberszólások végül csak helyet kaptak az ambiciózus tudós feljegyzéseiben, s így meglehetősen plasztikus, torzításaiban is életszerű, s mindenesetre idealizálástól mentes képet nyerhetünk az Ortutay környezetét alkotó "haladó értelmiség" kicsiny köreiről. A közkedvelt, jóvágású Tutus naplója egyszersmind híven tükrözi a II. világháború kitörését megelőző időszak, majd a világháborús évek útkereső tájékozódásait és emésztő félelmeit, s így többek között a szegedi diáktárs, Radnóti Miklós halálos kálváriáját is.
A baráti és honfiúi aggodalom őszinte sorai nemegyszer megrendítőnek bizonyulnak, ám a léha olvasóban valamiképp mégis jobban megmaradnak az Illyés Gyula irodalmi vezérkedését és a rádióban Ortutay közvetlen feletteseként működő remek esszéista, Cs. Szabó László magánéleti következetlenségeit és politikai megingásait felhánytorgató, korholó passzusok. Egy tehetséges nemzedék meghitt gyűlölségeit, gondosan ápolt, atyafiságos ellenszenveit rögzíti naplójegyzeteiben Ortutay, s e pikáns jellegzetesség csak még markánsabbá válik az ötvenes évekre, az új korszak politikai, irodalmi és tudományos harcainak elbeszélése során.
Ortutay ugyanis időközben a koalíciós időszak egyik kulcsfigurájaként eljátszotta történelmi szerepét, s mint a kisgazda balszárny megbízható képviselője a vallás- és közoktatásügyi miniszter posztján (1947-1950) felettébb értékes szolgálatokat tett Rákosiéknak. Ezekről az esztendőkről ugyan meglepően keveset árul el a napló, melyet minisztersége idején mindöszsze egyetlen bejegyzéssel gyarapított Ortutay, azonban érdemszerző működésének áldásos hatásait így is egykönnyen rekonstruálhatjuk. Mert az együttműködő kisgazdák iránt tartós rokonszenvet tanúsított a - másokkal szemben kevésbé hálásnak mutatkozó - kommunista államvezetés, s különösképpen Rákosi Mátyás. A jó huzatú Dobi Pista bácsi miniszterelnökké, majd államfővé lépett elő, Barcs Sándorból, a Rajk-per ülnökéből szinte örökös MTI-vezérigazgató és nemzetközileg elismert futballdiplomata vált, míg a nagy tehetségű Bognár József több miniszteri fotőj után a Magyarok Világszövetségének elnökeként nyert kényelmes szinekúrát. "A lejtőn fölfelé nincs megállás" - hangzott Ortutaynak a korban szállóigévé vált szellemes megfogalmazása, s e kijelentés igazságát saját, tisztségekben dús pályafutása is igazolta: a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának vezetője, egyetemi tanszékvezető és rektor, a Hazafias Népfront főtitkára, majd alelnöke, a kollektív államfői testület tagja és így tovább. S jóllehet magánirataiban megannyi vélt és valós sérelmét elősorolta, 1954-ben az éppen Nagy Imrével birkózó Rákositól kérte felvételét a pártba, s kívánságától csak az "Öreg" okos tanácsára állt el: "...ilyen tehetséges, értékes demokratákra szükségünk van, hogy kapcsolat légy köztünk és az emberek közt... Most pártonkívüli pártmunkások kellenek, főként, akik intelligensek."
A mindvégig izgalmas és szórakoztató főszöveghez gazdag fotómelléklet és roppant kiadós jegyzetanyag társul. Ez utóbbi, a kötetet is szerkesztő Markó László munkája olykor kissé túlméretezettnek hat: a Traviata naplóbeli előfordulásához ugyanis aligha szükséges az ősbemutató és a hazai premier helyét és időpontját megadni, s úgy tetszik, Horthy Miklós vagy Bozsik József nevének szerepeltetését sem feltétlenül kellene életrajzi jegyzeteléssel kísérni. Vagy ha mégis, úgy Cucu 1957-es "megfeddése", majd 1990-es "rehabilitálása" között említést érdemelne Honvéd-edzői és szövetségi kapitányi működésének ténye is.
Alexandra, 2009, 816 oldal, 4999 Ft
