Tavaly októberben bekövetkezett halála tette fájdalmasan egyértelművé a tényt: Fodor Géza a kortárs magyar szellemi élet egyik utolsó apafigurája volt. Amit élete során a lényéből áradó szemérem és a polgári jólneveltség nem engedett látványosan megnyilvánulni, az a halálát követő gyász és megrendülés hónapjaiban követelte ki a maga jussát, itt-ott érthető módon a veszteségérzés bocsánatos túlzásaitól kísérve. Emlékkoncert és a Holmi egy teljes különszáma búcsúzott - Kornis Mihály sírbeszédének találó megfogalmazásával - a "nagy néző, csodálatos olvasó és ihletett hallgató" testi valójától, s a távoli szemlélő csak ámulattal mérhette fel az elmúlt kurta gyászév alatt, hogy mily sokak, s mily különféle érdeklődésű, munkásságú és véralkatú emberek, filoszok és szépírók, rendezők és karmesterek számára állított mércét és kínált eligazodási pontot Fodor Géza figyelmes létezése.
A megemlékezések egyöntetű állásfoglalásából végképp megbizonyosodhattunk arról, amit a Fodorral mindössze a szövegein keresztül ismerős olvasó eddig jobbára csak sejthetett: a privát személyiség és az írásokból imponálóan kirajzolódó bölcsésztudor ritkaságszámba vehető önazonosságát, "korszerűtlenül" intakt egységét. Ezt a kuriózumot, s persze Fodor mindahány tudósemberi erényét, engedményt nem adó alaposságát, elmélyült, empátiára fogékony figyelmét, dialektikus elemzőkészségét és rajongással elegy tárgy-, azaz színház- és operaismeretét tárja elénk immár posztumusz megjelentetett, ám még saját kezűleg összeállított esszé- és tanulmánykötete, a Magánszínház is.
Az 1996 és 2008 között keletkezett írások - egyetlen kivétellel - már korábban is olvashatók voltak: folyóiratok hasábjain, illetve - hat dolgozat esetében - ünnepi vagy emlékkötetekben publikálva. Otrombán tévednénk azonban, ha netán alkalmi jellegűnek vélnénk az utóbbi csoporthoz sorolható írásokat, hiszen a mindenkor teljes filológusi vértezetben mutatkozó esztéta az óvatlanul akár mellékesnek is ítélhető kérdésből (Velencétől Monte-Carlóig [Olvasta-e Szerb Antal az Álmok álmodóját?]) szintúgy általános érvényű, ha tetszik, a nagy egészről informáló megállapításokat bont ki, akár mintaszerű Muszorgszkij- vagy Verdi-opera-elemzéseiből. Így válhat értelmezésében az Othello-beli színpadi Velence (A mór Velencéje) az államrezon praktikus érzéketlenségét és a kifinomult viszonylatokat, a sokszázados kultúrkincset és a rögzült szokásrendet ötvöző civilizáció, vagyis egy "ellentmondásosságában is magasrendű és megvédendő érték" szimbólumává. Amiként a műelemzés látómezejének kitágítását, a társadalmi és kulturális érvényesség kikutatását végzi el a nagyszerű Hovanscsina-tanulmány is (A reménytelen remekmű): Bibó István terminológiájának adaptív alkalmazásával "az eltorzult orosz alkat", a "zsákutcás orosz történelem" megvilágítására. Az opera, ahol az erőszak mint alapgesztus jelenik meg, s ahol az egyoldalú alávetés a társadalom kis köreiben is meghatározó viszonylatként mutatkozik meg a Fodor gondolatmenetét követő olvasó előtt, nos, ez az opera valóban a reménytelenség művészi és egyszersmind történelmi csúcsteljesítményének tekinthető.
Fodor megközelítése, amelyben majd mindenkor ott munkál a "lukácsista" indulás egy-egy eszméje, már az esztéta életében is magán hordozta a trendenkívüliség, az eszményőrzés vitákkal kikezdhető, ám emberi-tudósi hitellel többszörösen megerősített gesztusát. Halálával mindez tragikus távlatba helyeződött, vagy tán helyesebben fogalmazva: halálával immár végérvényesen felismerni kényszerültünk egy attitűd, az átélten humanista, a társadalmi vonatkozások iránt váltig érdeklődő, anyagismeretében pozitivista bölcsész attitűdjének kivesztét. Innen olvasva különösen megrendítőnek találhatjuk azt a két írást, melyekben Fodor Géza maga is búcsúzóra fogja: az ifjúkortól meghitt barát Petri Györgyre és az univerzális operai, színházi emberként tisztelt Blum Tamásra emlékezve. Fodor mindkét esetben enged szokott tartózkodásából, ám saját élményeiről, érzéseiről számot adva sem veszít tartásából, s ez a személyességében is fegyelmezett szövegformálás két remek portrét és két értékes emberi kapcsolat érzékletes képét kínálja számunkra. A több évtizedes barátság és a távoli tiszteletből lelkedzett kései és hamar végleg megszakadó munkakapcsolat ábrázolásában megint csak felsejlik az emlékező alakja: előtérbe tolakodás nélkül és mégis felismerhetően, az ízetlen öntetszelgés helyett mindvégig a választott téma körül munkálkodva, póztalan tárgyszerűségében is a személyiség teljességét érzékeltetve.
Magvető, 2009, 284 oldal, 2990 Ft
