Könyv - Az eszményőrző - Fodor Géza: Magánszínház

Zene

Tavaly októberben bekövetkezett halála tette fájdalmasan egyértelművé a tényt: Fodor Géza a kortárs magyar szellemi élet egyik utolsó apafigurája volt. Amit élete során a lényéből áradó szemérem és a polgári jólneveltség nem engedett látványosan megnyilvánulni, az a halálát követő gyász és megrendülés hónapjaiban követelte ki a maga jussát, itt-ott érthető módon a veszteségérzés bocsánatos túlzásaitól kísérve. Emlékkoncert és a Holmi egy teljes különszáma búcsúzott - Kornis Mihály sírbeszédének találó megfogalmazásával - a "nagy néző, csodálatos olvasó és ihletett hallgató" testi valójától, s a távoli szemlélő csak ámulattal mérhette fel az elmúlt kurta gyászév alatt, hogy mily sokak, s mily különféle érdeklődésű, munkásságú és véralkatú emberek, filoszok és szépírók, rendezők és karmesterek számára állított mércét és kínált eligazodási pontot Fodor Géza figyelmes létezése.

Tavaly októberben bekövetkezett halála tette fájdalmasan egyértelművé a tényt: Fodor Géza a kortárs magyar szellemi élet egyik utolsó apafigurája volt. Amit élete során a lényéből áradó szemérem és a polgári jólneveltség nem engedett látványosan megnyilvánulni, az a halálát követő gyász és megrendülés hónapjaiban követelte ki a maga jussát, itt-ott érthető módon a veszteségérzés bocsánatos túlzásaitól kísérve. Emlékkoncert és a Holmi egy teljes különszáma búcsúzott - Kornis Mihály sírbeszédének találó megfogalmazásával - a "nagy néző, csodálatos olvasó és ihletett hallgató" testi valójától, s a távoli szemlélő csak ámulattal mérhette fel az elmúlt kurta gyászév alatt, hogy mily sokak, s mily különféle érdeklődésű, munkásságú és véralkatú emberek, filoszok és szépírók, rendezők és karmesterek számára állított mércét és kínált eligazodási pontot Fodor Géza figyelmes létezése.

A megemlékezések egyöntetű állásfoglalásából végképp megbizonyosodhattunk arról, amit a Fodorral mindössze a szövegein keresztül ismerős olvasó eddig jobbára csak sejthetett: a privát személyiség és az írásokból imponálóan kirajzolódó bölcsésztudor ritkaságszámba vehető önazonosságát, "korszerűtlenül" intakt egységét. Ezt a kuriózumot, s persze Fodor mindahány tudósemberi erényét, engedményt nem adó alaposságát, elmélyült, empátiára fogékony figyelmét, dialektikus elemzőkészségét és rajongással elegy tárgy-, azaz színház- és operaismeretét tárja elénk immár posztumusz megjelentetett, ám még saját kezűleg összeállított esszé- és tanulmánykötete, a Magánszínház is.

Az 1996 és 2008 között keletkezett írások - egyetlen kivétellel - már korábban is olvashatók voltak: folyóiratok hasábjain, illetve - hat dolgozat esetében - ünnepi vagy emlékkötetekben publikálva. Otrombán tévednénk azonban, ha netán alkalmi jellegűnek vélnénk az utóbbi csoporthoz sorolható írásokat, hiszen a mindenkor teljes filológusi vértezetben mutatkozó esztéta az óvatlanul akár mellékesnek is ítélhető kérdésből (Velencétől Monte-Carlóig [Olvasta-e Szerb Antal az Álmok álmodóját?]) szintúgy általános érvényű, ha tetszik, a nagy egészről informáló megállapításokat bont ki, akár mintaszerű Muszorgszkij- vagy Verdi-opera-elemzéseiből. Így válhat értelmezésében az Othello-beli színpadi Velence (A mór Velencéje) az államrezon praktikus érzéketlenségét és a kifinomult viszonylatokat, a sokszázados kultúrkincset és a rögzült szokásrendet ötvöző civilizáció, vagyis egy "ellentmondásosságában is magasrendű és megvédendő érték" szimbólumává. Amiként a műelemzés látómezejének kitágítását, a társadalmi és kulturális érvényesség kikutatását végzi el a nagyszerű Hovanscsina-tanulmány is (A reménytelen remekmű): Bibó István terminológiájának adaptív alkalmazásával "az eltorzult orosz alkat", a "zsákutcás orosz történelem" megvilágítására. Az opera, ahol az erőszak mint alapgesztus jelenik meg, s ahol az egyoldalú alávetés a társadalom kis köreiben is meghatározó viszonylatként mutatkozik meg a Fodor gondolatmenetét követő olvasó előtt, nos, ez az opera valóban a reménytelenség művészi és egyszersmind történelmi csúcsteljesítményének tekinthető.

Fodor megközelítése, amelyben majd mindenkor ott munkál a "lukácsista" indulás egy-egy eszméje, már az esztéta életében is magán hordozta a trendenkívüliség, az eszményőrzés vitákkal kikezdhető, ám emberi-tudósi hitellel többszörösen megerősített gesztusát. Halálával mindez tragikus távlatba helyeződött, vagy tán helyesebben fogalmazva: halálával immár végérvényesen felismerni kényszerültünk egy attitűd, az átélten humanista, a társadalmi vonatkozások iránt váltig érdeklődő, anyagismeretében pozitivista bölcsész attitűdjének kivesztét. Innen olvasva különösen megrendítőnek találhatjuk azt a két írást, melyekben Fodor Géza maga is búcsúzóra fogja: az ifjúkortól meghitt barát Petri Györgyre és az univerzális operai, színházi emberként tisztelt Blum Tamásra emlékezve. Fodor mindkét esetben enged szokott tartózkodásából, ám saját élményeiről, érzéseiről számot adva sem veszít tartásából, s ez a személyességében is fegyelmezett szövegformálás két remek portrét és két értékes emberi kapcsolat érzékletes képét kínálja számunkra. A több évtizedes barátság és a távoli tiszteletből lelkedzett kései és hamar végleg megszakadó munkakapcsolat ábrázolásában megint csak felsejlik az emlékező alakja: előtérbe tolakodás nélkül és mégis felismerhetően, az ízetlen öntetszelgés helyett mindvégig a választott téma körül munkálkodva, póztalan tárgyszerűségében is a személyiség teljességét érzékeltetve.

Magvető, 2009, 284 oldal, 2990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A végtelenített Simonka-per a bírói függetlenség árnyékában

A Simonka-per bírája, Laczó Adrienn lemondása nem a politikus elleni büntetőperről szól, de azt (is) nagymértékben befolyásolja. Egyrészt a szemünk előtt játszódik le egy irreálisan elhúzódó elsőfokú bírósági eljárás, másrészt a bírósági szervezet súlyos rendszerhibái mutatják, hogy egy tárgyalás hogyan fordul bohózatba és mi lesz a bírói autonómiával.