"Soha méltóbbnak nem jutott ez a dicsőség" - kommentálta 1920-ban Hamsun Nobel-díját Thomas Mann, és jó ideig úgy tűnt, Norvégia élő klasszikusa zökkenő nélkül vonulhat majd be az irodalomtörténeti panteonba. Ám közbejött a második világháború, s a matuzsálem sokak szemében nácibarát hazaárulóvá vált. A budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtárban szeptember 23-ig látogatható az író születésének 150. évfordulójára megnyílt plakát- és könyvkiállítás - cikkünkben ennek ürügyén körvonalazzuk Knut Hamsun pályaképét.
*
Az északi irodalmak világméretű térhódításának - Ibsen és Björnson nyomdokaiba lépő - íróhőse (eredeti nevén: Knut Pedersen) küzdelmes és változatos, művészi próbálkozásokban és egzisztenciális letörésekben dús harminc év után robbant be a norvég, s rögvest utána a kortárs világirodalomba. A szegény vándorszabó sokadik fia volt rakodómunkás és cipészinas, s kétszer is áttelepült Amerikába, ahol azonban mindössze a villamoskalauzságig sikerült vinnie, s ahol az anarchista szimpátiákkal bíró fiatalember egy életre kiábrándult az angolszász világból és egyszersmind a nagyvárosi kapitalizmus harsány közegéből. Az 1880-as évtized hányattatásai után, melyeknek egy vészes tüdőbetegség és több, kudarccal felérő művészi félsiker, névtelenül vagy épp a lassan véglegesülő művésznév alatt, itt-ott elhelyezett cikk és novella, valamint provokatívnak szánt, ám csúfosan félbeszakadt előadói körút is szerves részét képezte, 1890-ben Hamsun Az éhség című regényével egy csapásra befutott.
A regény önéletrajzi vonásokkal felruházott főszereplője egy írói ambíciókkal megvert ifjú ember, aki filléres gondok és szinte állandó, zsigerekig hatoló nélkülözés közepette él. Komor mindennapjait kamaszosan szertelen, önérzetes csínyek és saját, éhséglátomásoktól sarkallt fantáziavilága (melynek középpontjában távoli szerelmének tárgya, egy, az utcán látott, s magában Ylajalinak elkeresztelt polgárlány áll) révén próbálja elviselhetővé tenni. Az újszerű énregény, amely a proletárlét naturalista ízeit költőiséggel és a lelki folyamatok revelatív ábrázolásával elegyítette, világsikert aratott, s Hamsun ettől kezdve fél évszázadon át a világirodalom egyik legtermékenyebb és legtekintélyesebb alkotójának számított.
Az éhség sikerét követően rituális apagyilkosságra vállalkozó, Ibsent kiválólag előadáson (méghozzá az idősebb pályatárs jelenlétében) és regényben is inzultáló Hamsun a magyar olvasók számára is korán ismerős szerzővé lett. Az éhség már két évvel a norvég kiadás után, 1892-ben megjelent nálunk, s nyomában majd' minden nagyobb munkája magyarul is olvashatóvá vált. Az eufemisztikusan fogalmazva egyenetlen színvonalú fordításokból, melyeknek készítői között Ritoók Emmát csakúgy ott lelhetjük, mint a szalonvígjátékokat fabrikáló Bókay Jánost vagy épp a munkásmozgalmi érdemekkel ékes Hajdú Henriket, Hamsun sokat magasztalt robusztus nyelvi ereje ma már nem vagy legfeljebb csak alig bukkan elő. Ám ha az eredeti riksmcl (a Björnson szorgalmazta nemzeti nyelv) és az azt feldúsító, Hamsun által előszeretettel alkalmazott dialektusok árnyalatai el is sikkadnak a magyar fordításokban, a norvég írófejedelem pszichologizáló érdeklődése, elhallgatásokkal operáló elbeszélői modora és meggyőződéses panteizmusa máig kiolvasható e megfakult, porladásnak indult kötetekből.
Hamsunt Az éhség társadalomkritikai vonulata és a nyomor érzékletes ábrázolása révén szerte Európában, s így többek közt nálunk is mint ösztönös baloldalit, proletárírót azonosították, míg az irodalmi körök Dosztojevszkij félreismerhetetlen hatását vélték felfedezni a regényen. Hamsun maga mindkét azonosítástól ódzkodott, s állítása szerint Dosztojevszkijt csak azután kezdte olvasni, midőn kritikusaitól megtudta, hogy Az éhséget a nagy orosz regényei ihlették. Következő műveiben mindenesetre új irányok felé fordult, s megalkotta írásművészetének és filozófiájának állandósuló védjegyeit: a Rejtelmek (1892) Nadel nevű fura, önpusztító figurájában az örök vándort, a vagabundot, "a lét idegenjét", a mesterien poétikus Pánban (1894) a férfi és a nő gyötrő párviadalát, valamint a természet vallásos tiszteletét ("a természetérzés... az első a vallások között és az utolsó is ez marad, a többi csak azért van, hogy a teológusok megélhessenek" - írta Hamsun egy helyütt), a Lynge szerkesztőben (1893) a polgári politizálás kicsinylő, gunyoros megvetését.
"Katona volt"
A birtokot szerző, s azt két kezével megművelő Hamsun idővel a város iránt táplált ellenszenv és a röghöz való visszatalálás tematikája köré további jelentős műveket kanyarított, mindenekelőtt az 1917-es (a megjelenése után három évvel Nobel-díjjal jutalmazott) Az anyaföld áldása című nagyregényt, mely egy parasztházaspár otthonteremtő erőfeszítéseit örökíti meg. A szimbolikus alakká növesztett Isak és Sievert megbonthatatlan egységben él a természettel, s Hamsun számára ez a paraszti munka révén való megdicsőülés és erkölcsi megtisztulás, illetve a modernitás látványos megtagadása mind fontosabbá vált. "Paraszt! Vidd haza a lányod a városból! Még ha fizetted is az iskoláját, vidd csak megint haza! (...) Később belátja majd, hogy értékesebb gondos feleségnek lenni az udvarban, mint vevőket kiszolgálni a boltban. (...) Vissza a földhöz, kis Hanna!" - sulykolta személyes hangú intését az oslói Aftenpostban megjelentetett olvasói levelében is, kevéssel Az anyaföld áldása megírása után.
A Nobel-díj elnyerésének időszakában Hamsunt általános megbecsülés övezte; hetvenedik születésnapját Gorkij és Thomas Mann egyként kartársi nagyrabecsüléssel köszöntötte, s még a moszkvai Művész Színház is tiszteletbeli tagsággal ajándékozta meg a Szovjetunióban baráti íróként propagált Hamsunt. Noha az író már az I. világháborúban a németek mellett agitált, s a parlamentáris demokrácia intézményét nyíltan megvetette (sosem ment el szavazni), politikai nézetei nem befolyásolták megítélését: az 1905 óta független Norvégia büszkeségének tekintette Hamsunt, Haakon király szavaival ő volt "Norvégia lelke".
Az 1936 után a regényírással tartósan felhagyó, mindinkább megsüketülő Hamsun e magas polcról 1940-ben zuhant alá, amikor is demonstratívan a nácik oldalára állt. Cikkekben sürgette az ellenállás beszüntetését, s kiállt Vidkun Quisling Nemzeti Egységpártja mellett, melyet második felesége már korábban is aktívan támogatott. Az egykori színésznő, Marie Andersen, aki ezekben az években már szinte az egyedüli közvetítő volt Hamsun és a külvilág között, máig tisztázatlan mértékben befolyásolta - a negyvenes években két agyvérzést is lábon kihordó - férje világháborús magatartását. A németek és az ő Nagy-Európájuk iránt táplált szimpátia, s az "angol-amerikai plutokrácia" gyűlölete mindenesetre Hamsun legsajátabb meggyőződése volt, aminthogy a Nobel-díj díszérméjét is csakúgy maga az író küldte el Goebbelsnek - tisztelgő gesztus gyanánt. Már az öszszeomlás napjaiban ugyancsak Hamsun vállalkozott Hitler nekrológjának megírására is, benne ilyesféle viszolyogtató sorokkal: "Katona volt, az emberiség védelmezője, a népek jogairól szóló evangélium hirdetője, egyike a legnagyobb reformátoroknak. A történelmi végzet úgy akarta, hogy példátlanul kegyetlen korban kelljen tevékenykednie, és ez a kegyetlenség végül őt magát is leterítette. A nyugat-európai embernek így kell látnia Adolf Hitlert, és mi, hűséges követői halála napján meghajtjuk előtte fejünket."
A királyi ház
Tény ugyanakkor, hogy Hamsun szót emelt az elfogott ellenállók kivégzése és a német megszállók túlkapásai ellen, s még a Hitlerrel megtartott személyes találkozón is hangot adott ellenérzéseinek. Hitler végül faképnél is hagyta a figyelmes hallgatóság szerepére több okból is alkalmatlan aggastyánt, ám ez a kellemetlen incidens nem változtatott Hamsun és a náci állam tartósan szívélyes kapcsolatán.
Hamsun, akinek kertjébe már korábban is gyakorta visszadobálták könyveit az egykori lelkes olvasók, 1945-ben előbb házi őrizetbe, majd különböző zárt intézetekbe került. Azonban az élő nemzeti kincs büntetőjogi felelősségének kisebbítésére felállított diagnózist, a tartósan meggyengült idegállapot - mindenki számára előnyösnek tetsző - aranyhídját Hamsun elutasította, s jószerével kikövetelte, hogy bíróság elé állhasson. A pert végül 1947-48-ban tartották meg, s a processzus, melynek középpontjába egy mellékes kérdés, Hamsun vélelmezett párttagsága került, nagy összegű kártérítés kifizetésére kötelezte a matuzsálemi korú írót. A megrázkódtatás még egyszer írásra sarkallta Hamsunt, s 90 éves korában, 1949-ben megjelent utolsó műve, a Benőtt ösvényeken. A magyarul az ezredforduló táján kiadott feljegyzéssorozat a Hamsun ellen lefolytatott eljárás merőben szubjektív kommentárja: az írói kifejezőerő feltámadásával, a személyes sérelmek megemelésével, ám a felelősség szikrányi átérzése nélkül.
Hamsun értékelése mindmáig élénk viták tárgya Norvégiában csakúgy, mint az irodalmi köztársaságban. A hetvenes években a dán Thorkild Hansen a Hamsun-per című dokumentumregényével próbálta tisztázni a norvég író világháborús szerepét és a per visszás mozzanatait, majd a kilencvenes években a svéd Per Olov Enquist írta filmre Hamsun történetét a házaspár évtizedes, kölcsönös és meghitt gyűlöletére ráközelítve (az 1996-os Hamsun címszerepét Max von Sydow alakította). Norvégiában máig nem viseli köztér Hamsun nevét, s az idei, az író születésének 150. évfordulójáról megemlékező Hamsun-évet is komoly viták előzték meg. Így több zsidó szervezet is szót emelt a királyi ház védnöki szerepe ellen (az emlékév felett a trónörökös felesége, Mette-Marit koronahercegnő védnököl), míg az emlékév képviselői az irodalmár és a magánember következetes szétválasztása mellett érvelnek. Jóllehet Hamsun írói működésének és személyes magatartásának meghökkentő összhangja nem könnyíti meg az ilyesfajta szétválasztást.
Az emlékév tisztelgése mindenesetre indokolt, hiszen Hamsun írói nagysága eldisputálhatatlan; "Hamsun tanított meg írni" - fogalmazott Hemingway, míg az 1978-as év irodalmi Nobel-díjasa, Isaac Bashevis Singer szerint Hamsun egyenesen a modern irodalom atyja. A budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtár szeptember 23-ig látogatható minitárlata pedig a nagy norvég magyarországi kedveltségéről, köteteinek egymást követő kiadásairól és fordításairól kínál tanúbizonyságot. A kutatás előtt nyilvánvalóan még megválaszolatlan kérdések egész sora áll, mondjuk például az, hogy miként is került Az Alraune című Hamsun-vers ajánlásába Somlay Artúr, a nagy Árgyél neve. Ám a fő kérdés alighanem még hosszú ideig megválaszolatlan marad: hogy ugyanis mit kezdjünk egy nácibarát, kollaboráns zsenivel, aki szerencsétlenségére nem tudott időben meghalni?
