László Ferenc

Alighanem kényelmes és hálás dolog lenne fanyalogni egy kiadósat a "magyar Mamma Mia!" puszta létrejötte felett, ám az igazat megvallva logikusnak, mi több, üdvözlendőnek tűnik számunkra, hogy a Hotel Menthol szövegírói, Bőhm György és Korcsmáros György librettót kanyarítottak a Neoton (Família) máig oly népszerű slágerei köré. A páros által kiötlött történet fikarcnyit sem silányabb vagy szellemtelenebb, mint az ABBA számait felfűző világjáró történet, s Bőhméknek ráadásul még a múltidézést is sikerült főelem gyanánt beépíteniük az építőtáborozó, vagyis a legvidámabb barakkban műparadicsomot szortírozó szocialista ifjúság dalos-táncos sztorijába. Annál sajnálatosabb, hogy a Szép nyári nap mégis épp ezen a ponton billen át a kínos tartományba, mert

Június utolsó napjaiban szenzációs pápai bejelentéssel zárult a kegyes, ámbár eladdig legfeljebb szolid médiaérdeklődést kiváltó Szent Pál-év. Az apostol feltételezett sírjában talált csontmaradványok híre most alighanem a figyelem középpontjába állítja majd az egyház- és világtörténet leghíresebb sátorkészítőjének alakját.

A leány beleszeret a vonzó, egzotikus idegenbe, s elhagyja érte szokott környezetét, ámde a kulturális különbségek a harmadik felvonásra ellehetetlenítik a kapcsolatot - ez a világirodalmi áthallásoktól sem mentes szüzséváz az alapja egy máig nagy népszerűségnek örvendő, roppant igényes, valamint egy kevésbé sikerült Lehár-műnek. A világbíró változat A mosoly országa, míg a haloványabb az 1910-ben bemutatott Cigányszerelem, amelyben persze értelemszerűen nem egy fegyelmezett kínai herceg, hanem éppenséggel Józsi, a csapodár véralkatú cigánylegény a vágyott idegen. A maga idejében Monarchia-szerte jelentős sikert arató és inkasszáló, a bécsi valcert cigányos-magyaros-romános elemekkel összevegyítő operettnek ma már jobbára csak egyetlen slágerét, az olykor operadívák ajkán is felhangzó Messze a nagyerdőt dudorásszuk, amennyiben menthetetlenül melankolikus hangulatunk támad.

Gazdagon illusztrált album a száz év előtti kokottokról, bárcásokról és repedtsarkúakról, a borítón csábos művészi aktfotóval - bizton állítható, hogy Császtvay Tünde munkája sikerre van ítélve. Kötete a könyvszekrények, s persze a formatervezett kávézóasztalok kedvvel forgatott dísze lesz, legfeljebb a bútor szélén kell majd helyet találni a korhatárkarikának. S tegyük hozzá sietve, méltán illeti meg az elismerő érdeklődés e munkát, hiszen a jeles összeállító megoldotta a kutató bölcsészek előtt álló kettős feladatot, melyet ekképp szokás barátilag megfogalmazni: találj egy rést, és töltsd ki! Nos, Császtvay Tünde jó pár irodalom- és művelődéstörténeti érdekű résztanulmány után remek érzékkel látott a dualizmus kori prostitúció felderítéséhez, a békebeli fél- és alvilág női főszereplőinek megismertetéséhez, s teljesítményéről általánosságban csakis a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk.

A szicíliai vecsernye tagadhatatlanul érdekes opera. Érdekes abban az ironikus értelemben, mellyel a mérsékelt elragadtatást szokás formulázni, hiszen a koncertszámként is közkedvelt nyitányt követően Verdi nagyoperája meghökkentő és igencsak fölös bőséggel kínálja a vadromantikus dramaturgiai patenteket és az olykor teljes negyedórákat egy szuszra átfecsegő zenei semmitmondást. Problematikus egy darab, annyi szent, ám közelebbről vizsgálva immár valódi, s nem kevésbé meglepő érdekességeket fedezhetünk fel benne.

Intellektusát az ellenségei is tisztelni kényszerültek, nehéz természetét hívei is megszenvedték, hatását pedig hosszú éveken át a teljes magyar kultúra megérezte. Nyáron lesz ötven esztendeje, hogy meghalt Révai József, a főideológus, a négyes fogat beltagja.

Legyen szó a hazáról, a haladásról, s különösképp e két fogalom összepárosításáról - a reformkor máig a hazai közgondolkodás egyik legkedveltebb s - tegyük hozzá - méltán kultivált történelmi hivatkozásának számít. Hiszen e tevékeny, mozgalmas (vagy legalábbis mozgásba lendült) korszak épp annyira kútfője a liberalizmus és a konzervativizmus magyarországi tradíciójának, a modernitásról és a polgári létről kialakult képzeteinknek, mint kezdete a selyemhernyó-tenyésztésnek, Pest-Buda tényleges fővárossá formálódásának vagy az udvarias önözésnek. Ez utóbbi három fejlemény, akárcsak a teljes epocha okkal köthető Széchenyi István személyéhez, aki kilépve a császári hadsereg és a világfias byronizmus kötelékéből, "csupa füst és szikra modorával", szeszélyességében is mindegyre alkotni vágyó temperamentumával a reformkor középponti figurájává, s hozzá már életében jelképévé is vált.

A Broadway tájékán köztudomás szerint konyítanak a zenés színházhoz, s bizonnyal a Tony-díjat sem puszta véletlenségből övezi a szakma már-már vallásos rajongása, a pesti emberfia mégis krónikus tartózkodással szemléli Susan Stroman és John Weidman 1999-es keltezésű, sikert és művészi elismerést egyként dúsan kasszírozó darabját, melyet a Madách Színház a Művészetek Palotájában bocsátott első ízben a hazai közönség elé. A tartózkodás kisebb részben alighanem a táncra alapozott musicalfantázia szembeötlő műfajtalanságának szól, hiszen az énekszámok, az élő zenei kíséret, s egyáltalán az eredeti muzsika teljes mellőzése önmagában is nehezen megemészthető, ám a valódi problémát úgy tetszik, mégsem ez jelenti. László Ferenc

Joseph Ratzinger pápává választását 2005 áprilisában számos elemző ítélte kockázatos vagy épp retrográd döntésnek, s XVI. Benedek egyes megnyilvánulásai utóbb valóban heves ellenérzéseket váltottak ki Európában csakúgy, mint az iszlám közösségekben. Ám arra aligha gondolhatott bárki is, hogy a pápa egyszer még saját hátországával, a Vatikán bürokráciájával is keserű konfliktusba keveredhet.

Kacajos derű, vicc hátán vicc, s hozzá egyértelmű rendezői siker - röviden így összegezhető Händel buffóelemekkel tarkított opera seriájának budapesti bemutatója, melyet felettébb zavarba ejtő módon egyszerre lehetett a barokk operát népszerűsítő, diadalmas haditettként, illetve komoly szakértelemmel kivitelezett, ám talán túlságig is könnyed, erősen hígított szórakoztatóipari termékként észlelni. Kovalik Balázs és munkatársai ugyanis hiphop revüoperettet formáltak az idén évfordulós komponista hosszú-hosszú esztendők óta bemutatásra váró művéből.

Noha Karinthy Ferencet alighanem komoly hiba lenne lapunk Elsüllyedt szerzők című sorozatának ügykörébe sorolni (hisz lám, az Ulpius egy teljes életműsorozatot bazíroz írásművészetére és ismertségére), azért a valaha oly közkedvelt Cini irodalmi ázsiója érzékelhetően megsüllyedt a nyolcvanas évek, s különösképp 1991-es halála óta.

A rendszerváltás éveiben a róla elnevezett társaságban gyülekeztek a tántoríthatatlan ultrabalosok, míg a nevét viselő pesti utca visszakereszteléséért Krassó Györgyék akcióztak ernyedetlenül. A szívós világforradalmár, a legidősebb magyar kormányfő méltó rossz emléke ma már csak halványan él a köztudatban. László Ferenc