A politikusi karriert derékba törő szexbotrány modern kori példája és eleje kétségkívül a nevezetes Profumo-ügy, mely egészen a gyászos dallasi merényletig az 1963-as esztendő legizgalmasabb nemzetközi eseményének számított. Az angol konzervatívok rézsút emelkedő csillaga, az épp hadügyminiszterként szolgáló John Profumo és az akkor 21 éves modell és callgirl, Christine Keeler viszonya az év márciusában vált nyilvánossá, s onnantól kezdve a boldogtalan, először a teljes tagadással próbálkozó nős miniszter lemondásáig, s kisvártatva az egészségi okokra hivatkozva visszalépő veterán miniszterelnök, Harold Macmillan rezignálásáig világszerte, nyugaton és keleten egyaránt e botrány részletei felett csemcsegtek és hüledeztek a hírek fogyasztói.
A pár még 1961-ben talált egymásra, s kétéves kapcsolatuk részleteit nemcsak bulvárcikkek, de utóbb egy zord kormányzati jelentés (Lord Denning jelentése) és Keeler kisasszonynak a sajtóban, majd könyv formájában is megjelentetett visszaemlékezései is apróra taglalták. A Lord Astor fürdőmendencés partiján induló viszony (két lány osztozott egyetlen bikinin! - tudta meg a kandi pesti újságolvasó) legbotrányosabb elemét mindenesetre csak Nyugaton emlegették: a vöröses szépség ugyanis Profumóval párhuzamosan a szovjet követség tengerészeti attaséjával, Jevgenyij Ivanovval is találkozgatott, s ez módfelett komoly biztonsági problémának bizonyult. A skandalumból utóbb egyedül Keeler került ki épp bőrrel, sőt mint a kitárulkozásban modellként és memoáríróként egyaránt jártas nő még nagyban profitált is a sajtónyilvánosságból. Ellenben a balek Profumo egy életre kihullott a brit politikából, s 2006-ban bekövetkezett haláláig jótékonysági munkával vezekelt indiszkréciójáért és a Munkáspárt 1964-es választási győzelmének akaratlan elősegítéséért.
Amíg Profumo naiv úriember módjára cseppent call girl-botrányba, addig a többszörös francia külügyminiszter, az arisztokratikus fellépésű
Roland Dumas
komplett korrupciós szisztémát épített viszonya köré. Szeretője, Christine Deviers-Joncour ugyan már jócskán negyven körül járt, amikor 1988-ban megismerkedett Mitterrand elnök meghitt emberével, ám így is egy csapásra hivatalos metresszé lépett elő. Kiadásainak, toalettszámláinak mindazonáltal csak elenyésző részét fizette közvetlenül a - természetesen házas - miniszter: a kontókat rendszerint egy-egy nagyvállalat, elsősorban az Elf Aquitaine francia olajcég állta. Persze nem teljesen önzetlenül, hisz a gáláns átutalásokért cserébe kedvező kormányzati döntéseket vártak - nem is hiába. A kilencvenes évek második felében - akárcsak a Mitterrand-éra több más kínos ügyéből - ebből az esetből is zajos botrány vált, s az időközben az Alkotmányozó Tanács elnökévé kinevezett Dumas előbb lemondásra kényszerült, majd az Elf vezetőinek társaságában a vádlottak padján találta magát. Az idős szocialista pere, amelyben egyéb visszaélési ügyeket is Dumas fejére olvastak, egészen 2007 májusáig húzódott: akkor egy év felfüggesztett börtönre ítélték a 75 esztendős volt politikust. A győztes ezúttal is Christine lett, aki egy rövid büntetőjogi közjátékot követően megírta A Köztársaság kurvája című önéletrajzi munkáját, s a közfigyelmet kihasználva azóta is sorban gyártja a francia politika és a szex viszonyát tárgyaló könyveket, valamint a ChristineDJ művésznév alatt megjelenő könnyűzenei lemezeket.
Amíg Európában a fizetett szerelem igénybevétele körül kirobbanó botrányokat a kísérő mozzanatok teszik a politikus férfiember számára végzetessé, addig az Egyesült Államokban maga a vásárlás ténye elegendő ahhoz, hogy a demokrata vagy republikánus államférfi kiiratkozzon a közéletből. Két éve például Randall Tobias külügyminiszter-helyettes bukott bele a ténybe, miszerint neve felbukkant a sajtó által DC Madámnak elkeresztelt, luxushosztesz-szolgálatot működtető Deborah Jeane Palfrey vaskos noteszából. A világban az amerikai keresztény jobboldal szája íze szerint beszélő, a fogamzásgátlás helyett önmegtartóztatást, valamint a prostitúció elleni küzdelmet hirdető diplomata ugyan mindössze néhány masszázst ismert el, ám a lemondását így is rövid úton beadta. Hasonlóan járt tavaly márciusban New York frissen megválasztott demokrata kormányzója,
Eliot Spitzer
is, aki az Emperors Club VIP elnevezésű call girl-hálózat 9-es számú klienseként bonyolódott politikai öngyilkosságba. A saját, méghozzá igen drága pénzen vásárolt örömök, melyeket a Kristen művésznevű lánynak köszönhetett, nemcsak a Love Gov' (Szerelem kormányzó) becézéshez segítették hozzá Spitzert, de a viharos gyorsaságú lemondáshoz is. Kristen, azaz Ashley Alexandra Dupré viszont legalább még nem írta meg az emlékiratait, s megelégedett a Hustler nagyvonalú fotózási ajánlatával, valamint - a változó idők jeleként - MySpace-profiljának rekordlátogatottságával.
A fenti botrányokhoz képest az ősszel immár 73. életévét betöltő Silvio Berlusconi esete, melyben egy vitatott hangfelvételnek és a Putyin által ajándékozott baldachinos ágynak is szerep jutott, maga a veszélytelen nyári kis színes. S nemcsak mert a bulvárhírek szerint a Cavaliere vagy új keletű becenevén a Papi végül elfeledte kifizetni Patrizia D'Addario szolgáltatásait, hanem mert Berlusconi táborának kimondottan imponál a miniszterelnök teljesítménye, amit amúgy a hangfelvétel tanúsága szerint maga Patrizia ifiasszony is zajosan méltatott. A permanens válságban leledző olasz baloldalt kacagó Berlusconi számára legfeljebb a miniszterelnöki partikra állítólag lányokat szervírozó építési vállalkozó, Giampaolo Tarantini közelgő korrupciós pere jelenthet némi veszélyt. Ám addig Berlusconi minden magánéleti kilengését megúszhatja e szimpla, 0s új információkat nemigen tartalmazó beismeréssel: "Nem vagyok szent."
