Adolf Hitler tévúton járt, ezt alkalmasint régóta sejtettük, s megalapozottan kételkedhettünk Dan Brown teóriájában is, hiszen a talány megfejtését ő is rossz helyen kereste. Nos, a majd' két évezredes titok, a féltve őrzött és szenvedéllyel kutatott rejtekhely immár ismert: a Szent Grál a Madách Színház nézőterén lappang. Ez nem szimbólum vagy képletes megfogalmazás, nem, a szakrális billikomot bizony valóban az egyik nézőtéri ülőhely alatt lelik meg a Monty Python-musical vitéz szereplői, miután az Antiokhiai Szent Kézigránát segítségével legyőzik a megfejtést őrző, gyilkosan ádáz tapsifülest. Ismerős mozzanatok, aminthogy ismerős a keze és lába elvesztése után is tovább krakélerkedő lovag, a vártoronyba zárt, s szöktetésre váró, melegszívű herceg vagy éppenséggel a hátasló nélkül abszolvált lovaglás - a kultikus Gyalog galopp poénszekvenciái. E film erős felhasználásával ütötte össze ugyanis a Monty-beltag Eric Idle és a komikuscsoport körül ugyancsak bokros érdemeket szerző komponista, John Du Prez 2004-ben a Spamalot című - azóta sokszorosan díjnyertes - musicalt, mely a múlt hét végén rohammal vette be a Madách Színház sáncait.
Az oda-vissza jól ismert, ám meg sosem unt angol abszurd a színpadon is vígan megél, s a hozzátoldott zene sem okoz csalódást, annál is kevésbé, hiszen kezdettől mindössze műfaji paródiákat ígér. A másik Monty Python-klasszikus, a Brian élete zárójelenetéből optimista örökzölddé patinásodó Always Look on the Bright Side of Life mellett csupa ügyesen, magabiztos sablonismerettel megírt zeneszám szerepel - egyszerre távol és nagyon is közel a musical, valamint a nívós könnyűzene időtlen etalonjaihoz. A dalokba sűrített stílusparódiák így is frenetikusak: a darabon kötelezően végighullámzó romantikus duett Webber-imitációja (The Song That Goes Like This), "mely fülbe mász", vagy a második felvonásban játék nélkül hagyott díva nagy ívű lamentója (a magyarban: Mondd, hova lett a szerepem?) egyként a pazar zenei tréfák közé sorolható.
A Spamalot úgynevezett non replica produkció gyanánt, vagyis az önálló rendezés, jelmez, díszlet és koreográfia elkészítésének jogával felruházva kerülhetett a Madách színpadára, s a darab megmagyarítása és a körúti színházhoz idomítása majdhogynem tökéletesen sikerült. A magyaros hozzáadott érték már az előadást nyitó képben, a mongolok (az eredetiben finnek) össztáncában érzékletessé vált, amint a táncosok bemutatták tatárjárás elnevezésű lépéssorukat (koreográfus: Tihanyi Ákos). Az este során utóbb is számos hazai utalás bukkant fel: a MÁV-szlogentől és -szignáltól egészen a színház zenés repertoárjának vagy akár Pandacsöki Boborján hanghordozásának megidézéséig. Legfeljebb tán az eredeti változatban a Broadway-siker és a zsidók szoros kapcsolatát hirdető s a Hegedűs a háztetőn melodikáját idéző szám átültetése (Madáchra, illetve magyarra, romára és zsidóra cserélése) bizonyult kissé erőltetettnek. Ám ettől eltekintve a magyarítás, s benne Bárány Ferenc fordítói munkája fenntartás nélkül méltatható.
Aminthogy felsőfokokkal bátran terhelhető Szirtes Tamás teljesítménye is: okos, sosem tolakodó, s egyszersmind váltig perfekcionista, a színpadi hatáskeltés minden mechanizmusát uraló ez a rendezés. Restellkedjék bár e sorok írója szertelen lelkesedéséért, ám az ostromlott franciák (értsd: Napóleon, Piaf, De Gaulle, fején barettet, hóna alatt bagettet viselő lány, és így tovább) kánkános kirohanása, a Tó úrnőjének revüjelenete vagy épp a "sötét és kifejezetten költséges erdő" látványa (díszlet: Rózsa István, jelmez: Rományi Nóra) a bírálat helyett inkább ismételt megtekintésre sarkallja a kirendelt kritikust.
Arthur király szerepében Szervét Tibor azok számára is fényesen bebizonyíthatta mintaszerű ütem- és humorérzékét, akik a hamvába holt hazai Rém rendes család epizódjai láttán netán meginogtak hitükben. Játékintelligenciája kisegítette a tánc és éneklés kevésbé otthonos közegében, míg poentírozó készsége, villámreakciói, fennkölt uralkodói düllesztései és nekibúslakodásai mindannyiszor élményszerűvé váltak. Lovagjainak sorából Nagy Sándor frissen felfedezett kabarészínészi és régente ismerős vokális adottságaival, Hajdu István harsányan túlfreccsenő humorával, míg a sürge Szente Vajk énekes színészként is megőrzött jellemábrázoló készségével érdemelt külön említést. A tehetséges Sándor Dávid mint alsóbb néposztályból származó fegyverhordozó az élet napos oldalát propagáló Eric Idle-nóta előadásával jutott hálás percekhez, míg Hujber Ferenc effeminálódott, küllemében női ruhás ifjú Hugh Laurie-t idéző hercegként keltett derűs feltűnést. Az egyedüli női szólam a szombat esti szereposztásban Polyák Lillának jutott: erőteljes, merészen hajlítgatható hangja, dekoratív kiállása jól érvényesült a dívaparódiaként értelmezendő szerepben.
A Szent Kehely föntebb emlegetett feltalálását követően a rejtekhelyül szolgáló szék jegytulajdonosa - úgy is, mint urának hű jobbágya - uralkodói áldásban részesült. Ezen az estén mindazonáltal nem csak ő tűnt áldottnak.
Madách Színház, szeptember 26.
