Egy opera kétszer - hirdette az új szezon második pesti operabemutatójának plakátja, s e megfogalmazásban voltaképpen már benne is rejlett az obligát befogadói vagy pláne kritikusi kérdés ama bizonyos minőségbe átcsapó mennyiségről. Vagyis hogy a Kékszakállú-játszás hangsúlyozottan extenzív jellege vajon gyakorol-e majd jótékony hatást az operai élmény intenzitására? A Budapesti Wagner-napok Ring-szcenírozójaként megismert Hartmut Schörghofer rendezői (és díszlettervezői) közreműködése mindenesetre nem ígérkezett kedvezőtlen előjelnek, míg Fischer Ádám karmesteri szereplése önmagában is az engedményt nem ismerő zenei megvalósítás garanciájának tetszett.
Nos, a premiert beszegő zajos ováció teljes, monolit jellegű sikert jelzett, ám személyes észlelésünk ennél árnyaltabb, mi több, kifejezetten ellentmondásos végeredményt körvonalazott. A Kékszakállú - énekest, zenészt, közönséget egyaránt jócskán megterhelő - kettes kiszerelése ugyanis ragyogó zenekari teljesítményt, két rokonszenves, ám kevéssé formátumos operaénekesi produkciót, valamint egy megannyi kínos - sőt, olykor egyenesen ciki - mozzanattal megterhelt színrevitelt göngyölített elénk.
Mivel a Kékszakállú új bemutatója már jó előre rendezői színházként tételeződött, alighanem indokolt a gusztusos, piros bőrszófával, táruló-záruló, mindent visszatükröző óriás plexikapukkal és vetítéssel operáló Schörghofer koncepcióján kezdenünk a sort. Az Avar Istvánnal elsuttogtatott, s hangkollázzsá formált prológot követően a teljes sötétségből kibontakozó színpadon egy meglehetősen vérszegény, radikálisnak nemigen tekinthető "Kékszakállú 1" pereg le: egy idősebb, öltönyös férfi és egy túlmozgásos fiatal, "mai" lány interakciókban, érintkezésekben gyér története némi vetített panorámával, lecsurgó vérrel, katonai terepszín mintákkal - mikor mi indokolt. Judit ruhája fennakad, ahogy az írva vagyon, s legfeljebb az okoz némi meglepetést, hogy a "Most csukódjon be az ajtó" fordulatot a kapuk kitárulása kíséri. Az első részben mindössze az utolsó ajtó szakasza válik emlékezetessé a Kékszakállú külön-külön négyzetekben vergődő, felülről fotografált korábbi asszonyaival és a kép semmivé osztódásával.
A "Kékszakállú 2" jóval erősebb, s egyszersmind jóval kínosabb rendezői koncepció jelenlétéről árulkodik. Itt a fentebb már emlegetett piros ülőalkalmatosság egy jól bútorozott kétszemélyes magánpokol, egy meghitt családi tűzfészek részének tetszik, melyen az unottan acsargó, elegáns középkorú pár hol kapcsolatának megmentésén, hol pedig a Nem félünk a farkastól öntevékeny előadásán fáradozik. Az egyszer blazírt, máskor meg férfiúi fölényéből csúnyán kibillentett Kékszakállúban jól fejlett láb- és cipőfetisiszta rejlik, míg a sminkjét igazító Judit már bizonnyal túl van az első tucat csalódásán. Az elképzelés nem revelatív, de mindenesetre van benne némi szufla, már amíg a fiúk rá nem kapcsolnak a vetítőpultnál (Video: fettFilm): a több példányban felbukkanó, talán bohócnak, talán Jokernek kimázolt Kékszakállú az arcán lévő festéket szétkeni egy üveglapon, majd alámerülten kucorog könnyeinek tavában satöbbi - mindezt kikezdhetetlenül érdektelen, a vizuális fantáziát vaskövetkezetességgel mellőző módon. A késő nyolcvanas - kora kilencvenes évek kisvárosi német operaházaiban érezhetjük magunkat, s elmerenghetünk a felismert paradoxonon, miszerint húszévnyire megközelíteni az európai trendet talántán rosszabb, mint ötven évre elmaradni tőle. A kivetítőre felírt Nemes Nagy Ágnes-vers, A szomj passzusa s az előadást záró nagy flashback (mely összekapcsolja a két játékrészt) ugyan kellemesebb emlékeket hagy maga után, ám azért el nem törölheti a Kékszakállú meztelen hátára taposó, tűsarkút viselő női láb harsány giccsét.
A két énekes, Szabó Bálint és Vizin Viktória tiszteletre méltó lelkesedéssel szegődött a rendezői elképzelések szolgálatába, s a második részben mindketten komoly színészi erényekről tettek tanúbizonyságot. Fájdalom, e második Kékszakállúra már érezhetően kevesebb vokális tartalékuk maradt, hangjuk gyakrabban rekedt a zenekari forték mögött, s a szövegartikuláció - Vizin Viktória esetében kezdettől problematikus - szintje is alább szállt a kívánatosnál. Szabó Bálint nem egy mondatának (így például a második részben kulcsmondattá emelt: "Miért jöttél hozzám, Judit?"-nak) jelentékeny súlyt tudott kölcsönözni, ám egész színpadi létezése mégis nélkülözte a Kékszakállútól elvárt (hogy jó okkal, vagy pusztán megszokásból elvárt, most ne firtassuk!) nagy formátumot, a személyiség lenyűgöző kiáradását. Az egyértelmű győztes így csakis Fischer Ádám és a karmesteréhez és saját szerepéhez mindinkább felnövő operaházi zenekar lehetett. Autentikus, színekben gazdag, erőteljes játékuk olykor ugyan elnyomta az énekeseket és a színpadi cselekményt, de ez korántsem tűnt vészes problémának, hiszen az esetek többségében a színpadon amúgy is csak vetítettek.
Magyar Állami Operaház, október 11.
