Kacajos derű, vicc hátán vicc, s hozzá egyértelmű rendezői siker - röviden így összegezhető Händel buffóelemekkel tarkított opera seriájának budapesti bemutatója, melyet felettébb zavarba ejtő módon egyszerre lehetett a barokk operát népszerűsítő, diadalmas haditettként, illetve komoly szakértelemmel kivitelezett, ám talán túlságig is könnyed, erősen hígított szórakoztatóipari termékként észlelni. Kovalik Balázs és munkatársai ugyanis hiphop revüoperettet formáltak az idén évfordulós komponista hosszú-hosszú esztendők óta bemutatásra váró művéből. S meglehet, épp az eredetileg az ezredforduló táján eltervezett produkció megkésettségében keresendő a magyarázata annak, hogy a Xerxes eltagadhatatlan ötletességében sem vált oly frissé és - új operalátogatókat csábítóan - fiatalossá, mint amilyennek alkotói kívánták (miközben alkalmasint a mumusnak tekintett konzervatív bérletesek számára sem lett számottevően vonzóbbá). Mert amit a rajzfilmes-multikulti színpadon (díszlet: Horesnyi Balázs) járműbemutatóval és gegparádéval dúsan körítve láthattunk, az a Mezzón szombat esténként megtekinthető Rameau-előadások meg mór közegbe helyezett Sevillai borbélyok után immár korántsem hathatott hamvasan újszerűnek. Így kiváltképp az előadást felvezető utcai táncos attrakció (koreográfus: Venekei Marianna) bizonyult utóbb szimptomatikus jelenségnek, hiszen jóllehet e mozgáselemek operaszínpadi felbukkanása (lásd: hullámzó szoprán) nem nélkülözte a komikumot, a könnyűzene terepén tévedező magyar operabarát számára a látvány mégis inkább csak a Rapülők, vagy rosszabb esetben Fenyő Miklós tiszavirágéltű breakformációjának jelen idejét idézte, s ráadásul túlontúl gyakran alkalmazva unalmassá, de legalábbis kiismerhetővé vált.
A patronok akkurátus újrahasznosításával amúgy is a kívánatosnál sűrűbben élt a rendezés. Mint a nyulak például, melyekkel a zsarnokian éretlen címszereplő halmozza el legkevésbé sem lelkes választottját - az első pár alkalommal felszabadult nevetésre ingerelt a parázna kisállat (csoki)formáját mintázó szobrok behozatala, ám később már pusztán csak szájhúzásra késztetett. S a színpadra lekanyarodó autópálya forgalma, Xerxész elit, Huszein-vadász deszantalakulata, tankja, hadihajója és repülőgépe sem volt képes mindannyiszor megkacagtatni, jóllehet a színpadi megoldások ügyessége vitán felül megsüvegelést érdemelt.
Aminthogy méltánytalan lenne említés és értékelés nélkül hagyni a tényt, miszerint Kovalik Balázs és Csákovics Lajos szlengszövege (mely az olasz nyelvű áriákat összekötő recitativókban jutott szerephez) sikerrel közelítette a 2009-es esztendőhöz a művet. Akárcsak azt, hogy a "no problem" szövegszerűen is elhangzó fordulata nem erőszakolt modernizálás, hanem éppenséggel a Xerxes nagyromantika előtti könnyedségének, ha tetszik, mélyen fekvő felszínességének korszerű adaptációja: a napkeleti nyócker színpadi világa hűen idézte a mű szerelem- és világfelfogásának oldott jellegét, s némi allűrrel bár, de a kortárs plázajelent is eredményesen körvonalazta. Ráadásul az irónia, sőt a megtetézett irónia nagyon is jól illett Händel operájához (s abban például a Largóként félreismert híres-híres szerelmi áriához, melyet a perzsa nagykirály egy fához énekel), csak épp Kovalik - mint az a fenti példákból kitetszhetett - ritkán volt képes visszavenni az osztályeminensi lendületből, s ilyesformán a mű néhány idézőjel nélküli, reflektálatlan pillanata is váltig gunyorban pácolva állíttatott elénk.
Az előadás zenei kivitelezése ugyancsak felemás érzéseket ébresztett: a dicséretes operaházi törekvés ugyanis nem feledtethette a közönséggel a historikus zenélés már itthon is könnyűszerrel elérhető hangzó élményeit. Így hát Oberfrank Péter és a megfelezett zenekar teljesítményében elsősorban a hátrányapasztó igyekezetet értékelhettük, míg az énekesi produkciók esetében a romantikus repertoár szinte hegemón uralmának hatását, valamint a barokk énekmodor, s főleg a koloratúratechnika megkésett elsajátításának nehézségeit tapasztalhattuk. A hajóorrban állva, tanktetőn feszelegve és a színpadra ejtőernyőn lelógatva egyaránt megnyerő Meláth Andrea mindenestre kellő akaratossággal és durcás gyermekdedséggel formálta meg a fejedelmi lánykérőként felsülő Xerxészt, s énekművészetének ismeretes kulturáltságában sem kellett csalatkoznunk. Az Operaházban most debütáló tehetséges kontratenor, Bárány Péter a nagykirályi öcs és nagysörényű szerelmes, Arszamenész szerepében némi elfogódottsággal küzdött, s ez - fájdalom! - olykor vokális teljesítményét is beárnyékolta, ám nyilvánvaló otthonossága a barokk zene közegében így is kellemes pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget. Az Arszamenész szerelmén összekülönböző testvérpár, Romilda és Atalanta szólamaiban Fodor Gabriella, illetve Fodor Beatrix állt helyt, s az utóbbi hölgy színpadi jelenségként is elementáris hatást keltett. A két operai nagyvad, Wiedemann Bernadett és Fried Péter számára a szokatlan zenei világ megterhelőnek, míg Kovalik poénos rendezése roppant hálásnak bizonyult. S végül a színpadi mindenes, a Truffaldinót és Scapint idéző szolgafigura alakját Kálmán Péter öltötte magára: csávós pofátlanságával, falmelléki dumájával és laza kiszólásaival főszereppé, méghozzá az előadás egészét hitelesítő főszereppé avatva Elviro áriákban gyér rolléját.
Magyar Állami Operaház, április 30.
