Opera - A Dél keresztje - Verdi: A szicíliai vecsernye

Zene

A szicíliai vecsernye tagadhatatlanul érdekes opera. Érdekes abban az ironikus értelemben, mellyel a mérsékelt elragadtatást szokás formulázni, hiszen a koncertszámként is közkedvelt nyitányt követően Verdi nagyoperája meghökkentő és igencsak fölös bőséggel kínálja a vadromantikus dramaturgiai patenteket és az olykor teljes negyedórákat egy szuszra átfecsegő zenei semmitmondást. Problematikus egy darab, annyi szent, ám közelebbről vizsgálva immár valódi, s nem kevésbé meglepő érdekességeket fedezhetünk fel benne.

A szicíliai vecsernye tagadhatatlanul érdekes opera. Érdekes abban az ironikus értelemben, mellyel a mérsékelt elragadtatást szokás formulázni, hiszen a koncertszámként is közkedvelt nyitányt követően Verdi nagyoperája meghökkentő és igencsak fölös bőséggel kínálja a vadromantikus dramaturgiai patenteket és az olykor teljes negyedórákat egy szuszra átfecsegő zenei semmitmondást. Problematikus egy darab, annyi szent, ám közelebbről vizsgálva immár valódi, s nem kevésbé meglepő érdekességeket fedezhetünk fel benne. Ha ugyanis többet keresünk e dalműben az operai közhelykollekció historikus tárlatánál, akkor elmerenghetünk például ama tény felett, hogy vajon Verdi éppenséggel miért egy, a franciák zsarnokoskodásáról és lemészároltatásáról szóló portékát szállított le párizsi megrendelőinek? S ami még különösebb: a risorgimento szimbolikus alakja 1855-ben (alig pár esztendővel Garibaldi és a marsalai ezrek szicíliai partraszállása előtt) nem pusztán a magánboldogságot, személyes érzéseket kíméletlenül maga alá gyűrő politikáról énekelteti szereplőit, de még a "jó ügy", a zsarnokság elleni harc győzelmét is jórészt nemtelen és viszolyogtatóan erőszakos eszközök diadalának láttatja. S egyáltalán, miféle felszabadulás várhat ezekre az időtlenül középkori szicíliaiakra, akik a franciák kényuralmát nyögve a Hohenstaufok utolsó aranyágacskáját gyászolják, és egyre csak bíznak az aragóniaiak megérkezésében? Mintha csak A párduc józanul pesszimista öreg hercege, Don Fabrizio brummogná az öszvérbasszust Verdi helyenként ihletdeficites művéhez, illetve a darabgyáros Scribe és balkezes famulusa, Charles Duveyrier librettójához.

Az Opera 2008/9-es évadjának utolsó bemutatóján akár ez is eszünkbe juthatott, vagy egyszerűen csak gyönyörködhettünk a négy főszereplő, Sümegi Eszter, Fekete Attila, Fokanov Anatolij és Rácz István tiszteletre méltóan parádés teljesítményében. Verdi ugyanis takaréklángra csavart géniusszal is össze tudott hozni négy roppant igényes (a tenor és a szoprán esetében direkte kegyetlenül nehéz), ám mutatós szólamot, s ezen a premieren mind a négy főszerep alkalmas, mondhatni világszínvonalú megformálókat nyert a fent említettek személyében. A kivégzett fivérét gyászoló s ezzel akarva-akaratlanul a felszabadító harc jelképes figurájává váló Elena hercegnő szólamában Sümegi Eszter mindvégig, öt teljes felvonáson át bírta erővel és hangszépséggel, s hozzá a szerepformálással sem maradt adós: nemzeti ikonként és szerelmes, ám a boldogság lehetőségétől megfosztott nőként egyaránt fényesen megfelelt. Sümegi vokális adottságai ezúttal is igazolták a már régente megalapozott elvárásokat, míg Fekete Attila hangját talán még sosem hallhattuk ilyen meggyőző, hősi fényű olaszos tenornak. Arrigo, a szicíliai hazafi, akiről kisül, hogy valójában a francia kormányzó ágyékának gyümölcse, szinte lehetetlen szerep, ám Fekete jórészt a nagy őrlődések közepette is megőrizte a játék komolyságát, s merészen nyitott hangja - a IV. felvonásbeli kavatina egyetlen fülsértő pillanatától eltekintve - végre nem pusztán rokonszenvesnek, de akár rajongó lelkesülésre is érdemesnek mutatta színpadi lényét. A gyermeki szeretetre áhító Monfort kormányzót Fokanov Anatolij fölényes biztonsággal, erőteljes fellépéssel, s a szokott, immár stílussá nemesült merevség kíséretében állította elénk. Az "Ügy" érdekében mindenre, gyilkosságra és aljas húzásokra egyaránt hajlandó hazafi, a nemes szándékú Procida szerepében Rácz Istvánnak egy előkelően megformált operasláger ("O tu Palermo"), valamint egy roppant ellentmondásos figura jutott. Fellépésének kikezdhetetlen eleganciája és gazdagon áradó basszusa mindenesetre remekül érvényesült, s legfeljebb muzikalitása botlott néha egyet-egyet a nagyobb együttesekben.

Az előadás ötödik, s meglehet, legfontosabb oszlopa a karmester, Kovács János volt: olaszos lendülete és formateremtő készsége kisebbfajta csodát tett a zenekarral, s áldásos hatása a kórus és a szólisták teljesítményén is szintúgy remekül meglátszott.

A német rendező, Matthias von Stegmann nyilatkozataival már jó előre jelezte, hogy ne várjunk tőle "német rendezést", s dicséretére legyen mondva, szavának állt. Egy-két bátortalan, illetve sután kivitelezett ötlettől eltekintve fáradozása az énekesek kezére játszó, hagyományos előadást eredményezett, s ez korántsem tetszett ellenszenvesnek, de még csak avíttnak sem. A rendezésnél eredetibbnek és koncepciózusabbnak bizonyult viszont Frank Philipp Schlössmann díszlete, mely a festőien enyészetnek indult Szicíliát csavarokkal megerősítve, vaspántokkal körbefogva mutatja. Véd, de még inkább szorít ez az abroncs, melyből egyáltalán nem ígérkezik szabadulás a darabbéli Szicília számára. Az meg már az olasz alkat jól ismert csodája, hogy satuba szorítva is csak szépen szabad énekelni.

Magyar Állami Operaház, május 31.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.