A szicíliai vecsernye tagadhatatlanul érdekes opera. Érdekes abban az ironikus értelemben, mellyel a mérsékelt elragadtatást szokás formulázni, hiszen a koncertszámként is közkedvelt nyitányt követően Verdi nagyoperája meghökkentő és igencsak fölös bőséggel kínálja a vadromantikus dramaturgiai patenteket és az olykor teljes negyedórákat egy szuszra átfecsegő zenei semmitmondást. Problematikus egy darab, annyi szent, ám közelebbről vizsgálva immár valódi, s nem kevésbé meglepő érdekességeket fedezhetünk fel benne. Ha ugyanis többet keresünk e dalműben az operai közhelykollekció historikus tárlatánál, akkor elmerenghetünk például ama tény felett, hogy vajon Verdi éppenséggel miért egy, a franciák zsarnokoskodásáról és lemészároltatásáról szóló portékát szállított le párizsi megrendelőinek? S ami még különösebb: a risorgimento szimbolikus alakja 1855-ben (alig pár esztendővel Garibaldi és a marsalai ezrek szicíliai partraszállása előtt) nem pusztán a magánboldogságot, személyes érzéseket kíméletlenül maga alá gyűrő politikáról énekelteti szereplőit, de még a "jó ügy", a zsarnokság elleni harc győzelmét is jórészt nemtelen és viszolyogtatóan erőszakos eszközök diadalának láttatja. S egyáltalán, miféle felszabadulás várhat ezekre az időtlenül középkori szicíliaiakra, akik a franciák kényuralmát nyögve a Hohenstaufok utolsó aranyágacskáját gyászolják, és egyre csak bíznak az aragóniaiak megérkezésében? Mintha csak A párduc józanul pesszimista öreg hercege, Don Fabrizio brummogná az öszvérbasszust Verdi helyenként ihletdeficites művéhez, illetve a darabgyáros Scribe és balkezes famulusa, Charles Duveyrier librettójához.
Az Opera 2008/9-es évadjának utolsó bemutatóján akár ez is eszünkbe juthatott, vagy egyszerűen csak gyönyörködhettünk a négy főszereplő, Sümegi Eszter, Fekete Attila, Fokanov Anatolij és Rácz István tiszteletre méltóan parádés teljesítményében. Verdi ugyanis takaréklángra csavart géniusszal is össze tudott hozni négy roppant igényes (a tenor és a szoprán esetében direkte kegyetlenül nehéz), ám mutatós szólamot, s ezen a premieren mind a négy főszerep alkalmas, mondhatni világszínvonalú megformálókat nyert a fent említettek személyében. A kivégzett fivérét gyászoló s ezzel akarva-akaratlanul a felszabadító harc jelképes figurájává váló Elena hercegnő szólamában Sümegi Eszter mindvégig, öt teljes felvonáson át bírta erővel és hangszépséggel, s hozzá a szerepformálással sem maradt adós: nemzeti ikonként és szerelmes, ám a boldogság lehetőségétől megfosztott nőként egyaránt fényesen megfelelt. Sümegi vokális adottságai ezúttal is igazolták a már régente megalapozott elvárásokat, míg Fekete Attila hangját talán még sosem hallhattuk ilyen meggyőző, hősi fényű olaszos tenornak. Arrigo, a szicíliai hazafi, akiről kisül, hogy valójában a francia kormányzó ágyékának gyümölcse, szinte lehetetlen szerep, ám Fekete jórészt a nagy őrlődések közepette is megőrizte a játék komolyságát, s merészen nyitott hangja - a IV. felvonásbeli kavatina egyetlen fülsértő pillanatától eltekintve - végre nem pusztán rokonszenvesnek, de akár rajongó lelkesülésre is érdemesnek mutatta színpadi lényét. A gyermeki szeretetre áhító Monfort kormányzót Fokanov Anatolij fölényes biztonsággal, erőteljes fellépéssel, s a szokott, immár stílussá nemesült merevség kíséretében állította elénk. Az "Ügy" érdekében mindenre, gyilkosságra és aljas húzásokra egyaránt hajlandó hazafi, a nemes szándékú Procida szerepében Rácz Istvánnak egy előkelően megformált operasláger ("O tu Palermo"), valamint egy roppant ellentmondásos figura jutott. Fellépésének kikezdhetetlen eleganciája és gazdagon áradó basszusa mindenesetre remekül érvényesült, s legfeljebb muzikalitása botlott néha egyet-egyet a nagyobb együttesekben.
Az előadás ötödik, s meglehet, legfontosabb oszlopa a karmester, Kovács János volt: olaszos lendülete és formateremtő készsége kisebbfajta csodát tett a zenekarral, s áldásos hatása a kórus és a szólisták teljesítményén is szintúgy remekül meglátszott.
A német rendező, Matthias von Stegmann nyilatkozataival már jó előre jelezte, hogy ne várjunk tőle "német rendezést", s dicséretére legyen mondva, szavának állt. Egy-két bátortalan, illetve sután kivitelezett ötlettől eltekintve fáradozása az énekesek kezére játszó, hagyományos előadást eredményezett, s ez korántsem tetszett ellenszenvesnek, de még csak avíttnak sem. A rendezésnél eredetibbnek és koncepciózusabbnak bizonyult viszont Frank Philipp Schlössmann díszlete, mely a festőien enyészetnek indult Szicíliát csavarokkal megerősítve, vaspántokkal körbefogva mutatja. Véd, de még inkább szorít ez az abroncs, melyből egyáltalán nem ígérkezik szabadulás a darabbéli Szicília számára. Az meg már az olasz alkat jól ismert csodája, hogy satuba szorítva is csak szépen szabad énekelni.
Magyar Állami Operaház, május 31.
