A június 29-én, Szent Péter és Pál ünnepén XVI. Benedek által nyilvánosságra hozott tény, mely szerint a Pál apostolnak tulajdonított, az apostol nevével megjelölt márványszarkofágban valóban egy, az időszámításunk szerinti I. vagy II. században élt ember maradványait találták az archeológusok, méltán vált szenzációvá a vallásos és a profán médiában egyaránt. Méltán, mert bár a római falakon kívüli Szent Pál-bazilikát évezredes hagyomány szerint Pál kivégzésének színhelyén emelték, és e templomban tisztelték a népek apostolának sírját, magát a pontos nyughelyet csak pár éve lelték fel, s így a szarkofág létezéséről is mindössze 2006 decemberében értesülhetett a nemzetközi nyilvánosság. A márványba vágott apró nyíláson keresztül, s egy speciális szonda segítségével napvilágra hozott csontmaradványokról (valamint a szarkofágból ugyancsak feltárt, arannyal átszőtt bíborszín vászon- és kék szövetszálakról) az apostol születésének - megközelítőleg - kétezredik évfordulójáról megemlékező Szent Pál-év záróaktusán került sor - nyilvánvalóan tudatos és kiváló időzítéssel.
Igaz, Pál földi maradványaitól eddig sem voltak teljességgel elrekesztve a katolikus világegyház képviselői és hívei, hiszen a kereszténység korai terjesztéséért oly sokat fáradó szent számos ereklyéjét őrzik Rómában és egyebütt. Így például fejereklyéje a XIV. század óta a lateráni bazilikában található, míg kézereklyéi az ugyancsak római S. Paolo alla Regola-templomban vannak, s továbbiak venerálhatók akár a S. Paolo alle Tre Fontane-, akár a SS. Pietro e Paolo in Carcere-templomban. A tudományos vizsgálatokba most alighanem e régente tisztelt csontokat is bevonják majd, hogy az évezredes tradíciót megerősítő valószínűség helyébe a bizonyosság léphessen, vagyis a frissiben előkerült maradványokat a történeti Pál porhüvelyével azonosíthassák.
A pálfordulás (vagy épp a vetési kukac ellen óvó pálzsemle) névadójának létezését, alakjának történetiségét ugyanis tényként kezeli a modern kutatás, és - ellentétben a Jézus létezését megkérdőjelező kísérletekkel - jószerével sosem vonták kétségbe még a kereszténység kialakulását polemikus, akár ideologikus éllel tárgyaló tudósok sem. Az Újszövetségben (az Apostolok cselekedeteiben, valamint a Pálnak tulajdonított 13 levélben) megtalálható életrajzi adatok, egyházszervezői működésének nyomai mindenesetre lehetővé tették Pál élettörténetének legalább hézagos rekonstruálását. "Nyolcadnapra körülmetéltek, Izrael népéből, Benjamin törzséből származom, zsidó vagyok a zsidók közül. A törvény megtartásában farizeus, az Egyház üldözésében szenvedélyes, a törvény szerinti jámborságban feddhetetlen voltam" - fogalmaz Pál a filippieknek írt levelében, míg az Apostolok cselekedeteinek egy helyén imigyen mutatkozik be az éppenséggel nem túl barátságos jeruzsálemi sokaság előtt: "Zsidó vagyok, a kilikiai Tarzuszban születtem, de ebben a városban nevelkedtem, s Gamáliel lábainál az atyai törvény szigorú megtartására tanítottak. Az Isten szolgálatában éppúgy buzgólkodtam, mint most ti mindannyian. Halálra üldöztem ezt az 'utat' (tant), férfiakat és nőket kötöztem meg és vetettem börtönbe."
Tekla máglyája
Vagyis Pál, akinek születési idejét i. sz. 5 és 10 közé teszi a történeti kutatás, törvénytisztelő farizeusként és lelkes keresztényüldözőként kezdte pályafutását, valamint sátorkészítőként, a kecskebőrrel való munka ifjú mestereként - ez volt ugyanis a tanult kétkezi mestersége. Jelen volt a Jézus kereszthalálát követő első atrocitásnál, István diakónus megkövezésénél, majd a jeruzsálemi szanhedrin (a zsidók vezető testülete - a szerk.) megbízólevelével Damaszkuszba indult, hogy ott üldözze tovább Jézus követőit. Útközben, a közhelyszerűen unásig emlegetett damaszkuszi úton tért meg, miután megjelent számára Jézus, és követőjéül elszólította: ez a jelenés, amelynek következtében amúgy pár napra elvesztette a látását, utóbb Pál apostoli öntudatának legbiztosabb támaszává vált. Itt kell megemlítenünk, hogy az üldözőből "választott edénnyé" átlényegülő szentünk egyáltalán nem a sorsfordító damaszkuszi úton lett "Saulusból Paulussá", hiszen eredendően két nevet viselt: egy zsidót, és a római polgárjog privilegizált birtokosaként egy másikat.
A megtért Pál a damaszkuszi Egyenes utcában nemcsak visszanyerte a látását, de meg is keresztelkedett, hogy utána rögvest maga lásson a térítéshez. A szó szoros értelmében neofita Pál hamar összetűzésbe került a vallásos zsidókkal, ám egyszersmind a jeruzsálemi apostolok is fenntartással fogadták az outsider tevékenységét. Bár az Újszövetség érthető okokból némiképp (egyes kutatók szerint a valós eseményeket meghamisító módon) lekerekíti a kereszténység első évtizedeinek konfliktusait, az azért így is jól kiolvasható a bibliai beszámolókból, hogy Pál a zsidó keresztények és a pogány keresztények közötti öszszeütközés középpontjában állt, s hogy a zsidó Törvény egykori fanatikus követője a keresztény hitre tért pogányok számára nem ítélte kötelezően követendőnek a Tóra szigorú rituális előírásait. A vitákat az Apostolok cselekedetei szerint a jeruzsálemi zsinat juttatta viszonylagos nyugvópontra, mely mindössze néhány előírásra korlátozta a pogányból lett keresztények kötelmeit: "tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlva holt állattól és a paráznaságtól."
Pál mindenesetre inkább Jeruzsálemtől távol, a zsidó diaszpóra és a Római Birodalom pogányai között űzte térítői tevékenységét, s vált a népek (másképp: a gójok) apostolává. Első missziós útja Ciprusra és Kis-Ázsiába vezetett, második útján már az európai szárazföldre is eljutott, míg harmadik útjának legfontosabb állomása Ephesus volt. A hagiográfiai érdekesség kedvéért említjük, hogy a II. század végi Pál-iratok szerint még első útján, Ikoniumban sikerült megtérítenie bizonyos Tekla nevű leányt. Pált e tettéért tűzhalálra szánták, azonban egy jégveréssel elegy zivatar megakadályozta az ítélet végrehajtását. Míg a Pál követőjéül szegődött Teklát ugyancsak hiába vetették a rómaiak az oroszlánok, majd végső elkeseredésükben a fókák elé, a lány épségben maradt, s utóbb a máglyát is túlélte.
A zsidó hagyományhoz ragaszkodó, s a második eljövetel, a parúzia közeledtére összpontosító jeruzsálemi Jézus-tanítványoktól eltérően Pál a hellenizált társadalmak számára ismerős fogalmakkal operált (gnószisz, müsztérion stb.), s elfogadta például a szellemi és a lelki ember szembenállásának merőben dualista eszméjét. S bár maga is a közelítő parúziáról beszélt, mindeközben a jelen kötelezettségeinek teljesítésére intett, a történeti jelen, a realitás tiszteletben tartását sulykolta. A Pál által használt görögös terminológia utóbb számos kutatóban ébresztett gyanút: így akadt, aki Pált gnosztikusként azonosította (Elaine Pagels), s akadt, aki Pál egész zsidó múltját, üldözői tevékenységét is utólagos fikciónak ítélte (Bernhard Zürner).
A vén csont
Pál tanítása, apostoli tevékenysége ugyan már életében is hozott szolid sikereket, ám valódi jelentősége - ha tetszik, győzelme - csak később vált nyilvánvalóvá, miután a zsidó háború 70-ben Jeruzsálem feldúlásával, a Templom lerombolásával, s egyszersmind a zsidó keresztény irányzat pusztulásával véget ért. Pál működését az állandó egyensúlyozás, a zsidó hagyomány és az új vallást túlságig hellenizáló törekvések áthidalása, semlegesítése jellemezte, s erről tanúskodik leveleinek leghíresebb részlete, a még a megzenésítésnek is kitett Szeretethimnusz is. A korinthoszi keresztény közösségben ugyanis "khariszmák" után áhítoztak a hívek, s a hellenisztikus misztériumvallásokra jellemző, a kötelmektől felszabadító "enthusziaszmoszt" keresték. Pál elismerte ugyan e kegyelmi adományok jelentőségét, ám egy "mindennél magasztosabb utat" mutatott követőinek, ekképp kezdvén: "Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom."
A szeretetet ily időtlen érvénnyel hirdető Pál ugyanakkor nem volt kimondottan könnyű ember (olykor még térítőtársaival is szakított), s a leveleiben kifejtett nézeteit a modern korban megannyian élénken kifogásolták. A legkomolyabb vádakkal a feminista mozgalom illette Pált, aki az idézett Szeretethimnusz előtt néhány passzussal a nő alacsonyabbrendűségét bizonygatta: "S nem a férfit teremtette Isten az asszonyért, hanem az asszonyt a férfiért. Ezért viselje az asszony annak jelét, hogy hatalom alatt áll..." S pár sorral lejjebb: "...az asszonyok hallgassanak összejöveteleiteken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, nekik engedelmeskedniük kell, ahogy a törvény is mondja." Ezek a kitételek úgymond két évezreden át erősítették a nőellenes ideológiát, s noha Pál hitterjesztői működését számos asszony támogatta, e kérdésben hű maradt a Törvény tradíciójához. (A modern katolikus egyháztörténet ezzel szemben inkább Pál leveleinek ama passzusait idézi, melyekben az apostol egyes asszonyi személyeknek küldi üdvözletét - bizonyítandó a női nem iránt érzett becsülését.)
Pál jócskán megszenvedte apostoli működését: megvesszőzték, egy ízben még meg is kövezték, s persze börtönbe is többször került. Római polgárjoga elméletileg megóvhatta volna néhány atrocitástól, ám ennek hasznát csak kevésszer látta. Igaz, épp e polgárjog birtokosaként szállították Rómába, hogy ügyében a császár (vagyis a római joghatóság) döntsön, ám e döntésről már csak jóval későbbi beszámolók és a keresztény hagyomány informál minket. Az utazásai körül már eladdig is kimutatható ellentmondások, kronológiai bizonytalanságok Pál életének legutolsó szakaszát szinte teljesen leárnyékolják. Talán tett további utakat, talán Hispániába, vagyis az akkor ismert világ nyugati szélére is eljutott, ám bizonyosnak, legalább az egyháztörténet számára bizonyosnak mindössze Pál mártírhalála tűnik: 64-ben vagy 67-ben, de mindenképpen a keresztényüldöző Néró császár uralkodása alatt. A lefejezés után - a legenda szerint - az apostol feje háromszor pattant fel a földről, s így e helyen három forrás fakadt fel.
Szent Pál hamar a keresztény vallás egyik legfontosabb szentje lett, s hála római halálának, melyet a tradíció Szent Péter mártíromságával egyazon napra helyezett, a keresztény Róma társalapítójává emelkedett. Június 29-én a két szentet párban ünnepli a katolicizmus ("Péter és Pál (tudjuk) nyárban / Összeférnek a naptárban"), szimbolikusan összebékítve az őskereszténység két, alkalmasint egymással rivalizáló irányzatát. Ám ezen az idei főünnepen a most előkerült vén csontnak jutott az öszszes figyelem, s a szent, akinek küllemét eddig mindössze egy apokrif iratból ismerhettük ("alacsony termetű, gyér hajú, görbe lábú, jó erőben levő, összeérő szemöldökű, enyhén sasorrú, kegyelemtől sugárzó férfiú..."), alighanem a jövőre is kínál még szenzációs érdekességeket.
