Révai József pályaképe - Egy veszedelmes elme

Belpol

Intellektusát az ellenségei is tisztelni kényszerültek, nehéz természetét hívei is megszenvedték, hatását pedig hosszú éveken át a teljes magyar kultúra megérezte. Nyáron lesz ötven esztendeje, hogy meghalt Révai József, a főideológus, a négyes fogat beltagja.
Intellektusát az ellenségei is tisztelni kényszerültek, nehéz természetét hívei is megszenvedték, hatását pedig hosszú éveken át a teljes magyar kultúra megérezte. Nyáron lesz ötven esztendeje, hogy meghalt Révai József, a főideológus, a négyes fogat beltagja.

Lederer Ignác porcelánügynök és Siedwers Laura végzett tanítónő második fia, a majdani Révai József 1898-ban, Budapesten született. A Barcsay utcai gimnáziumban, majd a Budapesti Kereskedelmi Akadémián jeles kalkulussal bevégzett tanulmányait követően a nevét megmagyarosító fiatalember banktisztviselőként helyezkedett el, ám ambíciói a kezdetektől fogva inkább a kulturális élet színterei és a korabeli Budapest radikális-progresszív csoportosulásai felé vonzották. Így 1917-ben egyszerre csatlakozott a polgári radikálisokat, szociáldemokratákat és leendő kommunistákat egyaránt tömörítő diákszervezethez, a nevezetes Galilei Körhöz, valamint Kassák Lajos avantgárd folyóirata, a Tett nyomába lépő Ma szerkesztőségéhez. Az első írásaiban a "monumentális irodalmat" vagy a Kassák verseiben felismert "objektív lírát" fennen, szinte parodisztikus hevülettel üdvözlő Révai alakját utóbb így örökítette meg visszaemlékezéseiben a magyar avantgárd atyamestere: "Tipikus intellektuel. Vékony fiú, szemüveggel, majdnem rozsdavörös haját fölfelé fésüli. Olyan, ahogyan az ember a jól nevelt szeminaristákat képzeli el." Az ekkor még polgárian jól nevelt és a forradalmi (vulgár)marxizmussal frissen megismerkedett Révai mindazonáltal hamar elhagyta első, a revolúciót csak esztétikai keretek között gyakorló mesterét, s néhány szakadár társával (köztük Lengyel Józseffel) egyetemben 1918 szeptemberében kiadták "1918. Szabadulás" című antológiájukat. Révai négy költeménnyel szerepelt a válogatásban, mely ifjúkori zsengék közül talán a botránkoztató Tizenegyedik ige a legérdekesebb és -jellemzőbb szöveg:

"Halált vonítottatok már első szemrebbenésemkor és azóta folyvást!

Emberségem a butaságba ágyaztátok!

A televény föld biztonságát megingattátok alattam.

Hát dögölj meg első tanítóm!

Aki mondtad: kenyérrel dobjak vissza!

Dögölj meg apám!

Aki mondtad: te is fulladj hisz én is fulladtam.

Dögölj meg anyám!

Aki mondtad: életem a zúzott szüzességed köszönése legyen.

Hát köszönet! köszönet! köszönet!"

"A Tizenegyedik ige néhány sora megül az emlékeinkben és továbbél" - méltatta a verset Márai Sándor, aki az antológia szerzői közül Révait ítélte a "legkészebb és talán a legegyensúlyozottabb" alkotónak. (Igaz, a bírálat megírásakor Márai maga is alig 18 esztendős volt, s a szöveg reprezentatív jellegét alkalmasint a kritikát közlő orgánum, a Vörös Lobogó megnevezése is csorbíthatja valamelyest.)

Az éppen csak megkezdett költői pályafutás azután igen hamar lezárult, amint Révai 1918 végén, a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapító tagjaként belépett a bolsevik politika és a forradalmi agitáció világába. Az eladdig az "akadálytalan oxidációt" és a "pazarolatlan energiákat" megéneklő fiatalember teljes erőbedobással vetette bele magát a pártmunkába és a Vörös Újság harcos publicisztikáinak megírásába. A Tanácsköztársaság röpke hónapjai során jegyzett vezércikkeiben már megjelentek irályának - utóbb élte fogytáig jól felismerhető - uralkodó jegyei: a kombattáns, örökkön harcra kész vitamodor, illetve a világosan áttekinthető, pengeéles, dialektikus érvelés.

A véres négyes

Révai, aki nemcsak tollával, de tettleg is részt vett a márciusi hatalomátvételben (jelesül ő foglalta le a Vörös Újság számára a Budapesti Hírlap kiadóhivatalát), a Tanácsköztársaság bukása után is fontos pártmunkát kapott: mások mellett neki kellett volna kijuttatnia az országból a mozgalom számára gründolt 16 ezer dollárt. Csakhogy a Révai szüleinek lakásán megtartott házmotozás lehetetlenné tette a pénz kicsempészését (Révai anyja pedig Márianosztrára került), s így az addig a két Ferenczy, Béni és Noémi műtermében rejtőző tollforgató a létfontosságú összeg nélkül szökött át Ausztriába 1919 októberében.

A húszas években a KMP nemcsak illegalitásba, illetve emigrációba kényszerült, de két vitázó frakcióra is szakadt, Kun Béla és Landler Jenő frakciójára. Révai - követve 14 évvel idősebb példaképét, Lukács Györgyöt - az öregként emlegetett Landler táborához csatlakozott, s gyors ütemben bedolgozta magát az emigráció és a mozgalom mindahány lapjába, az illegalitás számára nyomtatott Értesítőtől a New York-i Új Előrén át a Kun-frakcióval közösen teleírt Proletárig és a KMP hivatalos orgánumáig, az Új Márciusig. A bécsi egyetem előadásainak látogatása, valamint és különösképp a rögzült szókapcsolattá frissen összeállt marxizmus-leninizmus dogmáinak szorgalmas elsajátítása kivételesen hasznos agitátorrá tette Révait. A húszas évek során mind fontosabb figurává előlépő politikus, aki a Komintern VI. kongresszusán (1928, Moszkva) felszólalási lehetőséghez is jutott, Landler 1928-ban bekövetkezett halála után egyre többször ütközött össze Kun Bélával. A Róbert-tézisek, majd a jóval nagyobb hírnévre szert tett Blum-tézisek (melyekben Lukács - Révaival is ellentétbe kerülve - kifejtette, hogy a jelen munkás-paraszt demokratikus diktatúrát, s nem proletárdiktatúrát igényel) körül kipattant vitákban csak olykor állt be egy-egy rövid fegyverszünet "Vilmos" és "Kemény" elvtárs, azaz Kun és Révai között.

Meglehet, épp a kényelmetlen helyzetből próbált szabadulni Révai, amikor kikövetelte, hogy illegális munkára hazaküldjék Budapestre. Ám a Sommer Jenő álneve alatt utazó politikus két hét alatt lebukott, s 1930 szilveszterét már a budapesti főkapitányságon töltötte, ahol csúnyán összeverték. Révai kiszabadításáért nem indult nemzetközi kampány, igaz, a bíróság sem találta a vádlottat különösebben jelentékeny lázítónak: első fokon másfél, majd másodfokon végül három év fegyházra ítélték. A Markóban, a Gyűjtőfogházban, s végül a kommunista börtönélet fellegvárában, a Rákosi jelenlétével büszkélkedő szegedi Csillagban letöltött három év alatt Révai tovább pallérozta magát, s megírta (s felerészt meg is jelentette) két legfontosabb korai tanulmányát: a Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban, valamint a Marx és a magyar forradalom című dolgozatokat.

Szabadulása után az illegális mozgalomba konspirációs okokból nem térhetett vissza, ellenben megismerkedett a Vörös Segély munkatársával, Grünwald Lilivel, akit néhány évvel később feleségül vett. 1934 nyarán Révai kijutott Moszkvába, ahol visszailleszkedett a pártéletbe, s felújította merőben problematikus kapcsolatát Kun Bélával. Bár Kun Béla körül ekkor már fogyott a levegő, s a körvonalazódó népfrontpolitika is inkább konveniált Révainak, azért a nagy terror éveiben neki is kijutott a szorongásból. 1937-ben a Komintern Nemzetközi Ellenőrző Bizottsága elé citálták, ahol is 1930-as, gyanúsan szimpla lebukását olvasták a fejére, s azért is megrovást kapott, mert nem segítette a szovjet hatóságokat - egyébként ártatlanul letartóztatott - elvtársa, Magyar Lajos leleplezésében. Révainak el kellett hagynia a Komintern apparátusát, s nemcsak szigorú megrovást kapott, de a párt prágai száműzetésbe is küldte őt. Igaz, ez a döntés alighanem a megmenekülést jelentette a számára, s a szabadabb légkörben ráadásul újságírói és értekezői működése is új lendületet kapott. 1937 és 1939 között nemcsak a csehszlovákiai és a nyugati emigrációs lapok, de (álnév alatt, pl. Vörös Sándorként) a hazai baloldal orgánumai is seregnyi, a népfrontpolitikát népszerűsítő írást közöltek tollából. Ekkor írta talán legfontosabb elméleti tanulmányát, a Marxizmus és népiességet, melynek Pestre juttatásában Losonczy Gézának jutott szerep, s végül Kállai Gyula nevén jelent meg idehaza.

1939-ben azután Révai - Varsó és Stockholm kényszerű érintésével - visszajutott Moszkvába, s több szempontból is rendezte helyzetét: tisztázta magát a korábbi vádak alól, megházasodott és családot alapított, valamint beilleszkedett a párt vezetésébe, az alakulófélben lévő moszkovita négyes fogatba. A gyermekkorától gyenge egészségű Révai 1941-ben nem vonulhatott be, ehelyett a Kossuth Rádióban, illetve a moszkvai rádió magyar nyelvű adásaiban kamatoztatta agitátori és publicistai képességeit. Ezek az adottságai, valamint elméleti és a magyar párt életének gyakorlati kérdéseiben megszerzett ismeretei ellensúlyozták a tényt, hogy Révainak nem volt sem akkora mozgalmi reputációja, sem oly hatalmas protektorai, mint a négyes három másik tagjának.

Mit akar a bal kéz?

1944 novemberében az elsők között érkezett Szegedre (utóbb e város országgyűlési mandátumát is ő birtokolta több cikluson át), s mint tömegszónok és lapszerkesztő hamar bizonyította alkalmasságát. Így amikor az MKP vezetősége 1945 legelején felosztotta a munka- és hatásköröket, Révai természetszerűleg vált az agitáció és a propaganda első számú irányítójává, s az is maradt egészen 1953-ig. A nemzetgyűlésben jól formált beszédeivel és kíméletlenül goromba bekiabálásaival egyaránt tekintélyt szerző Révai elsősorban a Szabad Nép főszerkesztőjeként lett országosan ismertté. Minden héten legalább két vezércikkel szolgálta a tömegek felvilágosításának ügyét, s a népfrontpolitika népszerűsítése során megszerzett nimbusza a népi demokrácia első éveiben is kitartott, sőt Révai az értelmiség köreiben eltagadhatatlanul, ridegségében is vonzó személyiségnek számított. A szalámitaktika, a klerikális, azaz a "fekete reakció" elleni küzdelem, s az egymást követő összeesküvések leleplezése nem nélkülözhette Révai roppant kreatív, a mából visszaolvasva is imponálóan ügyes közírói működését.

"Publicisztikai munkássága milliókat mozgósít a reakció elleni harcra, és lépésről lépésre megvilágítja az új, szocialista Magyarország felépítésének útját" - hangzott a Kossuth-díj 1949-ben átadott arany fokozatának indoklása. Bár Révai épp ez idő tájt óvatlanul lemaradt egy brosúrával (lévén még akkor is "komolyan" számolt a népi demokráciával, amikor a naprakészebb moszkoviták már a proletárdiktatúrát emlegették), az 1949-es esztendő így is további komoly elismerést hozott számára. Túl az 1848-as centenárium ünnepségeinek szervezőmunkáján és a "Lobogónk Petőfi!" jelszó kiadásán jószerével személyére és tevékenységi körére szabva felállították ugyanis a Népművelési Minisztériumot, melynek minisztereként a magyar kultúra egyszemélyi vezetőjévé és felelősévé lépett elő.

Révai, aki egyszerre volt indulatos autoriter és a vitákat, persze csakis az ő győzelmével lezárult vitákat kedvelő és szorgalmazó vezető, mindent személyesen igyekezett eligazítani a rábízott területen. "Számunkra az összes művészet közül legfontosabb a film" - mondotta Lenin Lunacsarszkijnak, s Révai is hasonló elkötelezettséggel vetette rá magát a magyar filmgyártásra. Szorgalmazta például, hogy készüljön a pártmunka és a családi élet viszonyát taglaló, nevelő célzatú filmalkotás, majd utóbb - jellemző módon - szemrehányást tett a filmeseknek, amiért azok egyre csak ilyen filmekkel próbálkoznak. Vagy épp elítélte az érzékiséget, hogy aztán maga hiányolja a magyar filmekből szőrén-szálán eltűnt csókjeleneteket. Hasonlóan felemás szerepet játszott az elsősorban az irodalmat érintő sematizmusvitában, s nem érezte magát illetéktelennek a magyar építőművészet kérdéseiben sem. Döntéseinek és állásfoglalásainak változékony, de mindenkor parancsoló igénnyel fellépő jellegét, személyiségének öntörvényű alkatát körülírva Aczél Tamás és Méray Tibor utóbb méltán alkalmazták Révaira a "kommunista arisztokrata" megnevezést.

Révai miniszteri működését nagyban megnehezítette egyre romló egészségi állapota. A tizennégy éves korában átvészelt szívizomgyulladás maradványai végigkísérték az életét: 1946-ban svájci szanatóriumban pihentette a párt, s kényszerűségből az 1949-es - immár jelképes - választási küzdelemből is kimaradt. A Rajk-ügy kipattanása is jócskán megviselte a szervezetét, amint arról Marosán György emlékirataiból is értesülhetünk: "Révai felkel a díványról, és az íróasztalához vánszorog; leül; a nyakán ugrálnak az erek, az arca vörös lesz. Nehezen szólal meg. - Gyurka... én beteg vagyok és alkalmatlan arra, hogy a kérdést veled megvitassam. Tanácsolom: vedd tudomásul."

Révai, akinek nemcsak a tudomásulvétel, de a Rajk-ügy nyilvános megbélyegzése is feladatául jutott, fegyelmezetten, ám mind nagyobb aggodalommal végezte munkáját. Ami nem csodálható, hiszen neve szerepelt Szűcs Ernő ÁVH-ezredes kollekciójában is, melyet a potenciális Lukács-Révai-pert előkészítendő állított össze az élelmes, ám rosszul taktikázó főtiszt. A Révai József bécsi emigrációja óta elkövetett pártellenes tetteit összegző jellemzés bármikor kiindulópontul szolgálhatott volna egy koncepciós per számára. Ilyesformán nem csodálható az a Révai családban megőrzött emlék, mely szerint pár évvel később az agyvérzéséből lábadozó, még nem teljesen tisztult tudatú, ám ép realitásérzékű Révai nem akarta elhinni, hogy az otthonában van, nem pedig szovjet őrizetben. (Itt kell említenünk, hogy bár Révait sosem fogták le elvtársai, ám egyszersmind - a négyes többi tagjával ellentétben - sosem komponálták bele egyetlen koncepciós perbe sem meggyilkoltatásának leleplezett szándékát.)

A megvalósítatlan perkonstrukció két reménybeli fővádlottja, Révai és Lukács az ötvenes évek legelején egy kényszerű s kellően dogmatikus összecsapás, majd az ezt követő hivatalos antilukácsista kampány eredményeképpen több mint 30 évnyi konstruktív együttműködés után eltávolodott egymástól. "Most ki az istennel fogok egy értelmes mondatot váltani?!" - fakadt ki állítólag Béla király úti villamagányában Révai, aki a Lukács-vita után Déry Tibor Feleletének megbélyegzése során meglepő módon már némi ellenállásba is ütközött. Noha formális tekintélye egyre csak nőtt: 1950-ben a párt főtitkárhelyettesének választották, s ő irányította a Rákosi hatvanadik születésnapjának megünneplésére felállított bizottság munkáját is. Ez utóbbi minőségében néhány szélsőséges esetben fellépett a - saját szóhasználatával - "túlnyalási megnyilvánulások" ellen, így például nem engedélyezte közterek elnevezését a születésnapos főtitkárról.

Az 1953-as irányváltás során Révai is önkritika gyakorlására kényszerült ("nélkülözhetetlennek éreztem magam, ez is egy fajtája a beképzeltségnek"), s ami ennél fontosabb: kibuktatták a legfelsőbb vezetésből. A kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács helyettes elnöksége és a Társadalmi Szemle főszerkesztői posztja a legkevésbé sem leplezte el a kulturális nyilvánosság elől, hogy a Révai-érának vége. Révai roppant nehezen viselte el bukását, s a rövid időre öszszeálló faramuci szövetség, a Nagy Imre - Farkas Mihály-együttműködés tényét. 1955-ben egészsége végképp megroppant: agyvérzést kapott, bal oldala lebénult, s bal keze felépülését követően is használhatatlan maradt. 1956 folyamán mindazonáltal visszatért a politikai életbe, s a szektás iránytól valamelyest eltávolodó, Rákosival és Nagy Imrével szemben egyaránt kritikus, tekintélyes figuraként a személye felértékelődött.

Az utolsó roham

A Központi Vezetőség 1956. júliusi ülésén, mely meghozta Rákosi bukását, s Farkas Mihályt kiakolbólította a vezetésből és a pártból, Kádár társaságában Révai is viszszatért a pártvezetés legelső vonalába. Az ülésen egyébiránt nemcsak Rákosiékat bírálta és a rehabilitációk meggyorsítását sürgette, de felvetette a halálbüntetés eltörlésének lehetőségét is, elkerülendő a jövőben a hasonló, visszás helyzeteket. Régi aktivitását azonban már nem nyerhette vissza, s még e régi tekintély sem lett volna elegendő ahhoz, hogy 1956. október 23-án fenntartsa a pártfegyelmet a Szabad Nép székházában. Október 25-én újra csak kimaradt a vezetésből, s jobb híján visszatért otthonába. Amikor a villáját őrző ÁVH-s keret is menekülésre fogta a dolgot (Révai maga adott civil ruhát a távozó legénységnek), a politikus elfogadta a szovjet követség felajánlását, és a régi vezetésből utolsóként, október 31-én a tököli reptérre, majd onnan Moszkvába menekítették.

Révai, miután a Kreml kórházában stabilizálták egészségi állapotát, rögtön jelezte visszatérési szándékát, s ennek bizonyságaként 1957 februárjában hazaküldte Eszmei tisztaságot című írását, amiben Nagy Imrét támadva, s egyúttal Kádárékat balról bírálva jelölte ki saját harcálláspontját. Kádárék némi vita után az írás megjelentetése mellett döntöttek, sőt Révait - a moszkovita régi gárdából egyedüliként - visszahívták a vezetésbe. Ez a döntés korántsem volt kockázatmentes, amint ez utóbb az MSZMP Országos Értekezletén is egyértelművé vált. Az 1957. júniusi tanácskozáson ugyanis Révai nyíltan konfrontálódott Kádár Jánossal, aki zárszavában nemcsak az ÁVH-t dicsérő szavakat utasította el, de egyúttal óvta a rokkant politikust a zászlóbontástól: "Kérjük Révai elvtársat, hogy segítsen a harcokban, és ne ártson." (Kádár ráadásul már korábban, az értekezlet sodrában leteremtette a Gáspár Sándor beszédébe közbekiáltó ideológust.)

Révai politikai aktivitását azonban nagyban korlátozta súlyos egészségi állapota, s alighanem épp ez a tény tette oly türelmessé és megértővé Kádárékat, hogy még a Központi Bizottságba is kooptálták az ellenkezésre hajlamos veteránt. Számításuk bevált: 1957 nyarát követően Révai már nem volt képes részt venni a napi harcokban, s így a szektás irányzat vezér nélkül maradt. Utolsó éveit József Attila erős kritikával szemlélt életművének vizsgálatával töltötte, jórészt a zárt pártüdülőben, Balatonaliga 2-n elszigetelődve. Utolsó szívrohama is itt érte 1959 augusztusában.

Neked ajánljuk

Az EU egyik lába a féken, a másik a gázon

  • Bernard Guetta

A csütörtökön kezdődő EU-csúcson az a lengyel alkotmánybírósági döntés is szóba kerül, mely szerint a nemzeti jog elsőbséget élvez az uniós joggal szemben. Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő ennek kapcsán írt publicisztikája arra fókuszál, hogy a jól ismert nemzetállami Európa vs. szövetségi Európa vita éled itt újjá.