Münnich Ferenc regényes élete - Törhetetlen fajta

Belpol

A rendszerváltás éveiben a róla elnevezett társaságban gyülekeztek a tántoríthatatlan ultrabalosok, míg a nevét viselő pesti utca visszakereszteléséért Krassó Györgyék akcióztak ernyedetlenül. A szívós világforradalmár, a legidősebb magyar kormányfő méltó rossz emléke ma már csak halványan él a köztudatban. László Ferenc
A rendszerváltás éveiben a róla elnevezett társaságban gyülekeztek a tántoríthatatlan ultrabalosok, míg a nevét viselő pesti utca visszakereszteléséért Krassó Györgyék akcióztak ernyedetlenül. A szívós világforradalmár, a legidősebb magyar kormányfő méltó rossz emléke ma már csak halványan él a köztudatban.

Münnich Ferenc a magyarországi kommunisták első nemzedékének hű, egyszersmind merőben atipikus tisztje volt. A nótás kedvű jogászdoktor életének nyolcadik évtizedében, 1956 után került a vezetés legelső vonalába, ám pályafutása addig sem szűkölködött a fontos pártmegbízatásokban, a spanyol polgárháborútól az FTC elnöki tisztéig.

Münnich 1886-ban, a Fejér megyei Seregélyesen született, s a patikus-állatorvos apa büszkesége hamar bizonyságát adta ha nem is forradalmári, de mindenesetre renitens, mi több, krakéler alkatának. Ilyesformán két gimnáziumból is kicsapták, miután összeverekedett tanáraival, s magatartása később, az érettségi, majd a jogi doktorátus birtokában is számos alkalommal keverte kisebb-nagyobb botrányokba. A mulatós természetű vidéki katolikus úrigyerek mindazonáltal nemcsak ribillióival keltett feltűnést kis körében (Tokaj vidékén), hanem hangos ateizmusával is, mely érzületének irodalmi lenyomatára ismerhetünk azokban a költeményekben, melyek különféle másod-harmadvonalbeli sajtóorgánumokban jelentek meg a XX. század első évtizedében. Fényes Samu szabadgondolkodó antiklerikális lapja, az Úttörő például Münnich Templomban című versét ismertette meg az olvasókkal, benne az alábbi sorokkal:

Oltár előtt arany s ezüsttel,

Felékesítve áll a pap,

Lesik szavát vak áhítattal,

S ezek itt mind, mind emberek,

Döbbenve kérdem,

Felragyog még a fény a vaksötét fölött?

[...]

Egy új, jobb világba látok,

Ahol a józan ész az úr,

S a fényes bálvány isteneknek oltára

Mind a porba hull.

Münnich Ferenc szolid reményekkel kecsegtető költői és jogászi karrierjének az I. világháború vetett véget: hadnagyi rendfokozatban az orosz frontra került, ahol előbb szert tett egy ezüst vitézségi éremre, majd 1915 novemberében századával együtt hadifogságba esett. A szibériai Tomszk hadifogolytáborában azután Münnich megtette első határozott lépéseit a hivatásos forradalmárrá, illetve polgárháborús specialistává válás felé vezető úton, s akárcsak az úgyszintén e táborba keveredett Kun Béla, jószerint az első pillanattól az oroszországi bolsevikok mellé szegődött. Az 1917. május elsejétől kezdve immár párttagsággal is szentesített viszony a Vörös Gárda, majd a Vörös Hadsereg polgárháborús harcai után Münnich hazautazásában is meghatározó szerepet játszott. Pártfeladatként kellett ugyanis valamiképp Pestre jutnia, s alkalmasint ekkor kapta első hamis papírjait, hamis személyazonosságát is, hiszen a hazaút túlnyomó részét Karl Reiter osztrák Vöröskereszt-alkalmazott neve alatt tette meg. Utóbb visszaemlékezve

eltérő dátumokat

jelölt meg Budapestre visszaérkezésének időpontjaként (alighanem KMP-s alapító tagságát bizonyítandó), ám az kétségtelen, hogy 1919 legelején már részt vett a hazai pártmunkában, s mint veszélyes bolsevik az év februárjában ő is bekerült a Gyűjtőfogházba. Károlyiék státusfoglyaiként meglehetős szabadságot élveztek a KMP káderei, így Münnich is, akit Rákosi Mátyással osztottak közös cellába. Rákosi emlékirataiban ekképp idézte első benyomásait a nála hat esztendővel idősebb elvtársról: "Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns." Rákosi meglepetésére azután "Münnichhez a látogatónapon beállított három úriember, akikről lerítt, hogy a kommunistának még a szagát sem állják. Gyanakodva néztek (...) és kereken megkérdezték, hogy Feri, hogy kerülsz te ebbe a társaságba? Münnich némi zavarral azt válaszolta, hogy valami félreértés következtében, amely azonban hamarosan eloszlik, s ő kiszabadul." A kétes szituáció azután rövidesen magyarázatot nyert, amint Rákosi megtudta, hogy Münnich a párt utasítására az Ébredő Magyarok közé lett beépítve, s így ott karakán konzervatív tisztként tartották számon a borcsatákban is vitézül helytálló hadnagyot.

A Tanácsköztársaság uralomra jutásával egy sor tisztség találta meg Kun tomszki jó barátját: jogászi végzettsége révén például Budapest főállamügyésze lett, ám a valódi feladatok a fegyveres erőknél vártak Münnichre. Előbb a Honvédelmi Népbiztosság szervezési osztályának élére nevezték ki, majd a VI. hadosztályhoz küldték politikai biztosként. Ez a hadosztály kulcsszerepet játszott a Salgótarján visszafoglalása után kibontakozó "északi hadjáratban", amely június 16-án a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltásához vezetett. A világforradalom csalóka ábrándját tápláló, tiszavirágéltű államalakulat kormányzótanácsa a nem létező Szlovák Vörös Hadsereg főparancsnokává Münnich Ferencet tette meg, ám a magyar csapatok június végi visszavonulásával Münnich is távozott a Felvidékről, hogy újra politikai biztosként lássa el munkáját a Vörös Hadsereg főparancsnoka mellett.

A Tanácsköztársaság bukását követően - számos elvtársához hasonlóan - Münnich is Bécs felé vette az útját. Negyedszázados emigrációjának első pár évében különböző európai régiókban végzett illegális vagy legalábbis félillegális pártmunkát: Ausztriától és Németországtól Romániáig és Bulgáriáig. Ez utóbbi országban magát német sajtótudósítónak kiadva gyűjtött adatokat, s Viharos út címen megjelent öregkori emlékiratai szerint felderítői munkája során meglehetősen pikáns helyzetbe keveredett: "Egy mulatóban vacsoráztam, s a szomszéd asztaltól egy illuminált ezredes vetett rám érdeklődő pillantásokat. Meghívtam az asztalomhoz, amit látható örömmel fogadott. Már az első este, amikor szállodámba indultam, elkísért, karon fogott, és reszketve kérdezte, hogy szeretem-e. Kissé meglepett a kérdés, de az ügy érdekében azt feleltem, hogy nagyon rokonszenves nekem. Több estén át együtt vacsoráztunk, és 'Rómeó' egyre több értékes tájékoztatást adott. Érzelmi megnyilvánulásai velem szemben egyre fokozódtak, s már azt követelte, hogy engedjem fel a szobámba." ("Életemet a forradalomért, de az ártatlanságomat nem!" - zárta le Münnich a történetet, ám meglehet, épp ez a sztori visszhangzik a néhai Kacsa Magazin vagy a kurrens kuruc.info sikamlós gyanúsításaiban.)

1922-ben Münnich Moszkvába települt, s elfoglalta az Országos Olajszindikátus Revíziós Bizottságának elnöki tisztét, mely bürokratikus funkció azonban nem gátolta meg abban, hogy a Kun-frakció képviselőjeként aktívan kivegye a részét a pártéletből és a frakcióharcokból. A brosúrák tömkelegét összeíró Münnich moszkvai éveiben Nagy Imre családjának egyik legközelebbi barátjává vált: gyakran sütött-főzött nekik, Nagy Erzsébetet szinte saját lányaként szerette, s

Nagy Imrével közösen

hallgatták a budapesti rádió közvetítette nótaműsorokat. Az ilyen rádióadásokat rendre végigdanoló Münnich 1936-ban még saját, betegeskedő feleségét is Nagy Imre gondjaira bízta, mielőtt beállt önkéntesnek a spanyol köztársaságiak mellett harcoló Nemzetközi Brigádok soraiba. Az ezúttal Otto Flatter név alatt hadba vonuló Münnich őrnagyi rangot kapott, s előbb hadtápos "gatyatábornokká", majd az egyik hadosztály vezérkari főnökévé, s végül a köztársaság utolsó hónapjaiban a 11. nemzetközi brigád parancsnokává nevezték ki. Münnich hivatalos legendájának kulcsmozzanatát jelentik ezek az évek, s az a rövid jellemzés, amelyet az egyik korabeli katonaújság adott Otto Flatterről: "Gran luchador, prestigioso militar, infatigable revolucionario", vagyis nagy harcos, kiváló katona és fáradhatatlan forradalmár. Münnich mindazonáltal itt is a második vonalhoz tartozott, ám legalább nem vált oly hírhedett figurává, mint Gerő Ernő (alias Pedro).

A köztársaságiak vereségét követően Münnich, akárcsak a nemzetköziek jelentős része, egy francia internálótáborban találta magát. Innen azután hamis névre kiállított szovjet papírokkal, Nyikolaj Fjodorovként sikerült 1940-ben kiszabadulnia, s visszajutnia a Szovjetunióba. Távollétének köszönhetően megúszta a terror legsötétebb éveit, melyeknek első számú mentora, Kun Béla áldozatául esett. Nagy Imrét azonban Moszkvában lelte, s így 1941 nyarán együtt jelentkezhettek a nagy honvédő háborúhoz éppen csak hozzálátó Vörös Hadseregbe, amint együtt fordultak pár hónappal később a Komintern káderosztályához is, hogy Tomszkba evakuált hozzátartozóik helyzetét felpanaszolják. Münnich partizánkiképzést kapott (meglehet, e kiképzés során osztotta meg sátrát Nyikita Szergejevics Hruscsovval, s szerzett be magának egy újabb fontos ismeretséget), és saját visszaemlékezései szerint a sztálingrádi fronton is harcolt, ám 1945-ig mégis elsősorban a magyar nyelvű rádióadás körül kellett tevékenykednie, ahol ugyancsak Nyikolaj Fjodorov neve alatt szemléket és kommentárokat írt. (Nagy Imréhez hasonlóan Münnich működésével kapcsolatban is gyakran szó esik az NKVD-ről, esetében konkrétan az NKVD-ezredesi tisztségről. Erről bizonyosat állítani igen nehéz, mindazonáltal pályafutásának védettsége, bombabiztos szovjet összeköttetései legalábbis nem mondanak ellent e vélelemnek.)

Az 1945-ben Magyarországra visszatérő Münnich előbb Pécs főispánja lett, majd rendőregyenruhát öltve, altábornagyi fokozatban Budapest rendőrfőkapitányává lépett elő. A feketézők és a vetkőztetők, valamint a Hekus Döncihez hasonló gazfickók elleni küzdelem piknikus alkatú, ámde vaskezű vezetője 1948 márciusában átvette a demokráciaellenességgel vádolt FTC elnöki tisztét is, s egy reakciós tüntetésként értékelt Fradi-Vasas- meccset követően a szurkolóközönség megfélemlítésében és az egyesület vezetésének megtisztításában is közreműködő szerepet vállalt. A rendőr-főkapitányi és sportemberi éveknek, melyek során egyébiránt megkötötte második házasságát (a nálánál jóval fiatalabb, szemrevaló Berényi Etelkával), 1949 októberében vége szakadt. Münnichet külügyi vonalra helyezték: egy évig finn, majd 1954-ig bolgár követként ügyködött. A spanyolosokkal szemben megnyilvánuló bizalmatlanság az ő esetében csak ily szolid következményekkel járt, noha Szűcs Ernő ÁVH-korifeus róla is vezetett feljegyzéseket (Nagy Imre pedig látványosan meglazította kapcsolatát egykori kenyeres pajtásával).

1954-ben, a politikai konstelláció átrendeződésének részeként Münnich is előrébb lépett, s elfoglalta a moszkvai követ minden szempontból bizalminak tekinthető állását. Innen 1956 augusztusában az ugyancsak kulcsfontosságú belgrádi követi posztra került át, hogy a magyar-jugoszláv békülési folyamatot "tiszta emberként" előmozdítsa. Pár éves háttérbe szorulása, spanyolos múltja és a Rajk László mellett főkapitányként betöltött munkatársi szerepe kitüntetett helyet biztosított számára az 1956. október 6-i újratemetés szertartásrendjében. A magyar partizánok és a spanyolországi önkéntesek nevében szólva imigyen búcsúzott Rajktól: "...neki nem adatott meg a nagyszerű halál, őt a személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözők pusztították el. (...) A személyi kultusz mocsarában termett a történelemhamisítás, a talpnyalás, a karrierizmus, a hagyományok megvetése és a törvénytiprás."

E beszéd friss emléke - melyben jogos felháborodásról és elkeseredésről, valamint a lenini demokrácia érvényesítéséről szónokolt - október 23. után egy új garnitúra posszibilis tagjának ígérte Münnichet, aki október 25-én belügyminiszter lett Nagy Imre kormányában. Belügyminiszteri működése azonban felettébb ellentmondásosnak bizonyult e napokban, s utólag sem könnyű eldönteni, hogy vajon egy-egy döntése (vagy épp nem döntése) puszta alkalmatlanságként vagy szándékos szabotázsként értékelendő. Így például az október 28-i miniszteri értekezletén megdicsérte a karhatalmi erőket "az ellenséges elemek elleni harcban" tanúsított helytállásukért, s egyúttal bejelentette az államvédelem felszámolását, ellenben megkért mindenkit, hogy maradjon a posztján. Hasonló kettősség jellemezte másnapi rádióbeszédét is, melyben viszont nem szólt a gyűlölt ÁVH megszüntetéséről. Nagy Imre és köre mindenesetre bizalmatlanul szemlélte ténykedését, s így amikor hírét vették, hogy november elsején este Kádárnak Münnich társaságában veszett nyoma, Münnich inkább az oroszok cinkosának, semmint Kádárral együtt elrabolt magyar államférfinak tűnt a szemükben. Aligha minden alap nélkül, mert bár Kádár és Münnich moszkvai útja, valamint kiválásuk Nagy Imre kormányából máig nem tekinthető minden részletében felderítettnek, Münnich kezdeményező szerepe így is valószínűnek látszik.

A moszkvai vezetés döntéshozatali folyamata szintén csak részleteiben ismert, ám az bizonyosnak tetszik, hogy Münnichet a szovjet pártelnökség több tagja (pl. Molotov) is szívesebben látta volna első embernek, mint Kádárt. Utóbb mégis Kádár neve került a lista élére, s ebben Kádár börtönmúltja csakúgy szerepet játszhatott, mint Münnich megbízhatóan másodvonalbeli karaktere vagy épp előrehaladott életkora. November 4-én hajnali ötkor mindenesetre Münnich olvasta fel azt a rádiónyilatkozatot, amelyben négy miniszter (Apró Antal, Kádár, Kossa István és a maga) nevében bejelentette kiválásukat a Nagy Imre-kormányból, s egyúttal a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását. E kormányban Münnich a miniszterelnök-helyettesi, illetve 1957 márciusáig a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek miniszteri tisztét viselte, s e pozíciójában méltán érdemelte ki ama közutálatot, amelynek megnyilvánulásaképp 1957. március 15-én fiatalok

kővel dobálták meg

rózsadombi villáját. Még 1956 végén ugyancsak e minőségében tárgyalt Münnich a jugoszláv követségről kicsalogatott s őrizetbe vett politikusokkal is - leszámítva Nagy Imrét, akit viszont nem kívánt látni.

A Kádárnál keményvonalasabb, ám a lényeges feladatokban, így a megtorlás elvi és praktikus kérdéseiben is jól együttműködő Münnich 1958. január 28-án érkezett el politikusi pályafutásának csúcsára: miniszterelnök lett. A Kádár elsőségét immár egy pillanatra sem veszélyeztető kormányfői működésének 3 és fél éves időtartamára esett a Nagy Imre-per "megnyugtató" lezárása, Kun Béla látványos panteonba emelése, s a második hároméves terv befejezése. A kedélyes, ám a kormányüléseken kevés lelkesedést és irányítókészséget mutató Münnich pár nappal 75. születésnapja előtt, 1961 novemberében vált meg a miniszterelnöki tiszttől. Bár egészen 1965-ig államminiszter maradt, hátralévő éveit utazgatással, magánmitológiájának írásba foglalásával és kamerába mesélésével töltötte. Zöld ballonöltönyében, elmaradhatatlan szivarjával a szájában szívesen tűnt fel a pesti éttermekben, szórakozóhelyeken (még miniszterelnökként történt vele, hogy moszkvai útjára közvetlenül a Pest megér egy estet című Róna Tibor-kabaréesztrád előadásáról indult), s haláláig a rendszer emblematikus, utolsó éveiben még némi népszerűséggel is megajándékozott figurája maradt. Sírjánál a szintén spanyolos Tömpe István idézte Komját Aladár dalszövegét, a Madrid védői című mozgalmi dalból: "Rajta, csak rajta, törhetetlen fajta." S Münnich valóban az volt, még ha bizonnyal nem is a dal által sugalmazott eszményi értelemben.

Neked ajánljuk