A leány beleszeret a vonzó, egzotikus idegenbe, s elhagyja érte szokott környezetét, ámde a kulturális különbségek a harmadik felvonásra ellehetetlenítik a kapcsolatot - ez a világirodalmi áthallásoktól sem mentes szüzséváz az alapja egy máig nagy népszerűségnek örvendő, roppant igényes, valamint egy kevésbé sikerült Lehár-műnek. A világbíró változat A mosoly országa, míg a haloványabb az 1910-ben bemutatott Cigányszerelem, amelyben persze értelemszerűen nem egy fegyelmezett kínai herceg, hanem éppenséggel Józsi, a csapodár véralkatú cigánylegény a vágyott idegen. A maga idejében Monarchia-szerte jelentős sikert arató és inkasszáló, a bécsi valcert cigányos-magyaros-romános elemekkel összevegyítő operettnek ma már jobbára csak egyetlen slágerét, az olykor operadívák ajkán is felhangzó Messze a nagyerdőt dudorásszuk, amennyiben menthetetlenül melankolikus hangulatunk támad.
Vitán felül merész tettnek kell hát tekintenünk Béres Attila rendező és szövetkezett társainak vállalkozását, akik a szegedi Dóm tér hatalmas színpadára és egyszersmind irdatlan méretű nézőtere elé állították ezt a szerény mértékben kultivált, dramaturgiai és zenei szempontból egyaránt problematikus operettet. A színrevitel nehézségeit jól érzékeltetheti az a tény, hogy az eredeti librettóból a seregnyi apróbb-nagyobb változtatás után alig maradt érintetlenül valami: a bécsi ősbemutató temperamentumos földbirtokosnőjéből, Ilona von Körösházából vidéki primadonna lett, a román koloritot erősítő Kajetán Dimitreanu helyett feltűnt egy színész-rendező-szövegíró-álgróf, bizonyos Tivadar, de obligát cigányvajda, sőt még egy francia nevelőnő is került a háromból kétfelvonásossá átgyúrt történetbe. A színlap enigmatikus (és némiképp bumfordi) megfogalmazása szerint az operettet ezúttal "Zoltán Pál átdolgozott szövegkönyvének felhasználásával, Gábor Andor fordításában, G. Dénes György Kossuth-díjas versszöveg-átdolgozásával" játsszák, s így nem könnyű eldönteni, ki is jegyzi a majd' százéves (a negyvenes évek elején egyébiránt egyszer már szőröstül-bőröstül átírt és cigánytalanított, majd Garabonciás cím alatt bemutatott) romantikus operett újdonat szegedi változatát.
Mindenesetre akárki is fazonírozta át a Cigányszerelem librettóját, a fáradozása tiszteletre méltónak, ám egyúttal meddőnek bizonyult: a darab nehézkes és enervált maradt, s ezen a sztárokkal gazdagon spékelt szereplőgárda sem igen változtathatott érdemben. Az első jelenetben ugyan, mely az operett hosszadalmas potpourrinyitányát egy másik Lehár-opus, a Giuditta szopránslágerével (Olyan forró ajkamról a csók) és egyidejűleg Stohl András rendezői magánszámával helyettesítette, még akadt némi dramaturgiai és színpadi spiritusz, de azután rendre le-lefulladt az - amúgy három esőszünettel is megakasztott - előadás. Noha Bodrogi Gyula (mint örökifjú operettpapa) most is magával hozta a színpadra elementáris mozgáskultúráját és lényének suhancbáját, s a rossz, hamis szerepét hamis beszédhangjával leleplező Molnár Piroska (Mademoiselle Berta) is csorbítatlanul őrizte művészi rangját és asszonyi szeretetreméltóságát. Mindhiába, s fájdalom, jórészt hiába volt Stohl (Tivadar) egyszerre cinikus és bursikóz táncos-komikusi kiállása, Kovács Patrícia (Paulette) futólépésre szorítkozó jellemábrázolása, Gesztesi Károly (Kutula) rutinból előhívott cigányvajdája is. Ebben persze az is bizonnyal közremunkált, hogy a színészvezetés és a jó ízlés nem erős oldala Béres Attila rendezésének, amit az első felvonás záró mozzanata, a kezében tálcával némán rázkódó öreg háziszolga, az operettbeli Firszként magára maradó Hollósi Frigyes mikrojelenete már-már zavaróan érzékletessé tett számunkra.
A cselekményben kulcsszerepet játszó Csorna (Czerna) folyó helyett a színpadképet a Daróczi Sándor által telepített kiserdő uralja - minden különösebb funkció s érzéki élményszerzés nélkül. Igaz, a csenevész fák meg a háttérben kifeszített függőhíd látványa korántsem oly feszélyező, mint a Messze a nagyerdő dallamára összeboruló nomádok és letelepedettek jelenre kancsalító békeszcénája, vagy épp a vétkesen magukra hagyott operaénekesek mesterkélt, az operettjátszás legrosszabb hagyományait idéző prózaédelgése. Frankó Tündének (Ilona) és Kiss B. Atillának (Józsi) még kiegyensúlyozott vokális teljesítményük nyugtázása mellett sem könnyű elnézni e kulisszahasogató, inzulinra szoktató beszédmodort, s csak örülhetünk, hogy legalább a sukár hegedűművészben csalódó, s román jegyeséhez visszatérő Zórikát, azaz Rácz Ritát nem kell ily hamisságokon kapnunk. A profi énekesek, valamint a Stohl András-Kovács Patrícia kettős mindazonáltal becsülettel megküzd a dalokért, s a Közép-Európa Táncszínház közreműködése is tetszést arat (koreográfia: Bodor Johanna és Szögi Csaba), ám Lehár Ferenc ezúttal nem segít: dallaminvenciója meglepően gyérnek bizonyul. Mi tagadás, a második felvonást bevezető EtnoRom önfeledt produkciójához képest az operett muzsikája igencsak vértelen. S emléke gyorsabban múlik, mint a cigányszerelem.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, július 3.
