A Broadway tájékán köztudomás szerint konyítanak a zenés színházhoz, s bizonnyal a Tony-díjat sem puszta véletlenségből övezi a szakma már-már vallásos rajongása, a pesti emberfia mégis krónikus tartózkodással szemléli Susan Stroman és John Weidman 1999-es keltezésű, sikert és művészi elismerést egyként dúsan kasszírozó darabját, melyet a Madách Színház a Művészetek Palotájában bocsátott első ízben a hazai közönség elé. A tartózkodás kisebb részben alighanem a táncra alapozott musicalfantázia szembeötlő műfajtalanságának szól, hiszen az énekszámok, az élő zenei kíséret, s egyáltalán az eredeti muzsika teljes mellőzése önmagában is nehezen megemészthető, ám a valódi problémát úgy tetszik, mégsem ez jelenti. Sokkal inkább a darabot alkotó három különálló történet zavaró lapossága, amit csak még feltűnőbbé tesz az amúgy autentikus stílben Pestre telepített produkciónak a tupírozás terén felmutatott jártassága. Mert hát hiába emlékeztetjük magunkat a zenés színház, a banalitás és a giccshatár remekműveket termő szent hármasságára, s hiába tiszteljük John Weidman úrban az Amerikai Drámaíró Céh elölülőjét, az emberi kapcsolatok fontosságát hirdető vékonyka sztorik jószerével egy igényesebb zsírkrétarajz számára is sovány mesét kínálnának, nemhogy egy egész estés táncjátékot faltól falig kitöltsenek.
Az est első története, a Jean-Honoré Fragonard rokokó festményét megelevenítő A hinta mindazonáltal még a vonal közelében lengett. A három táncos (László Anikó, Balázsi Zoltán és Solti Csaba) frivol hintagyakorlata csak alig egy-két perccel és suta gesztussal nyúlt hosszabbra az optimálisnál, s ez okvetlenül méltánylást érdemelt. Annál is inkább, mivel a nyomába lépő, Nem mozog! című szakasz, középpontjában az éttermi asztalnál magára hagyott, megfélemlített maffiafeleség képzeletbeli tánckölteményével és férjirtásával már jócskán próbára tette a türelmet. Mert bár a főszereplő Ladinek Judit pompásan lejtett Grieg, Csajkovszkij és Bizet zenéjére, s a Madách és az Operaház társulatából, valamint a KFKI Kamarabalettből válogatott tánckar is ugyancsak mesterien ropta, azért a férj (Pusztaszeri Kornél) morc ki-be totyogásával részekre osztott, s hozzá kínos burleszkelemekkel hizlalt cselekmény nem a megbízható művészi teljesítmény, s nem is a kiolthatatlan szeretetvágy, hanem a redundancia diadalát hirdette.
A szünet utáni rész egészét kitöltő címadó szakasz, a Contact azután valósággal a végletekig elnyújtotta a jó esetben tán háziáldásnyi terjedelmű szentencia röcögtetését. Michael Wiley, a sikeres, ám roppant magányos reklámszakember (Csórics Balázs) éppen öngyilkosság elkövetésére készül, amikor is - már függönyzsinórral a nyaka körül - lelkében kinyílik "egy mélység, s több Mount Everest". Valamint egy teljes szvingklub, ahol újfent feltűnik az ezúttal a pultos hálás szerepében komédiázó Pusztaszeri Kornél, s ráadásképp maga a sárga ruhás lány (Keveházi Krisztina), aki puszta lényével ráébreszti hősünket a tánctudás, illetőleg a kapcsolatteremtés nehezen túlbecsülhető jelentőségére. S ha a számos virtuóz össztánccal tűzdelt halálközeli élmény még nem lenne elég, a történet lezárásában visszatérünk a szuicid yuppie kietlen lakásába, ahová betoppan az éjszakai békességében megzavart alsó szomszéd, kiben is meglepődve ismerünk rá a látomás titokzatos leányzójára. És tánc.
Mindez egyébiránt remek, jól összehangolt koreográfiával (Susan Stroman és Leeanna Smith), az eredeti rendezést színpadra állító Tomé Cousin és a magyar változatot eligazító Szirtes Tamás profi együttműködése mellett, rutinos, mindössze a táncosok szövegmondásán meg-megzökkenő színpadi munka eredményeképpen kerül elénk. A befektetett energiának és a tehetségnek kijár a tisztelgő elismerés, ám mit szépítsük a dolgot, mi az előadás első negyedórája után már csak egyetlen mondatot ismételgettünk magunkban. A magány rettenetes dolog, a falakat le kell dönteni - igen, értjük, gyerünk tovább!
Művészetek Palotája - Fesztiválszínház, május 22.
