Márpedig egyre inkább úgy tűnik, hogy a pontifikátusának ötödik esztendejébe lépett XVI. Benedek immár korántsem bírja a katolikus világegyház vezérkara, az oly kiismerhetetlen római kúria egyöntetű és alázatos támogatását. Mert jóllehet a Vatikán belvilága nem kedvez a nyilvános, politikai jellegű érdek- és véleményartikulációnak, az idei év kínos fejleményei, döntéshozatali és kommunikációs zavarai, no és persze a Szentszékről kiszivárgó hírek határozattan erre látszanak utalni. Úgyannyira, hogy újabban a pápa leghívebb népszerűsítői már nemcsak az ellenségesen áskálódó nemzetközi médiát, de a kúria megnevezetlen hátramozdítóit is kárhoztatják a felszínre bukkanó problémákért.
Már elnézést!
Így történt ez a közelmúlt legzajosabb botrányának esetében is, mely - mint emlékezetes - a lefébvre-ista püspökök visszafogadását, valamint Williamson püspök holokauszttagadó kijelentéseinek nyilvánosságra kerülését követően pattant ki (lásd korábbi cikkünk: Vissza a karámba, 2009. február 5.). A pápa szenvedélyes védői az ellenséges hivatali szervezet már-már a szabotázzsal határos magatartásában vélték felfedezni a médiabotrány egyik legfőbb összetevőjét, mondván, hogy a békülékeny gesztusra készülő XVI. Benedeket nem látták el a Williamson problematikus nézeteit kellően megvilágító (s akár pár perces internetes böngészés révén megszerezhető) információkkal, majd pedig ellentmondásos reakcióikkal csak tovább mélyítették a számos hívő lelkét is felbolygató válságot. Mások inkább arra hívták fel a nyilvánosság figyelmét, miszerint a II. vatikáni zsinat döntéseivel dacoló szélső tradicionalisták visszafogadásának kérdésében a pápa előzetesen alig néhány munkatársával osztotta meg szándékát, s így döntésével szükségképp magára maradt, illetve hogy a vatikáni ügykezelés jószerével képtelen a kommunikációs problémákra hatékony módon reagálni.
Akárhogy is, az ügyet márciusban egy példátlan, részben önkritikus pápai levél juttatta - legalább ideiglenes - nyugvópontra, melyben XVI. Benedek nagyjából elvégezte a kármentés munkáját, ilyesforma mondatokban fordulva a katolikus egyház püspökeihez: "Előre nem látható szerencsétlenség volt számomra az a tény, hogy a Williamson-ügy felülkerekedett a kiközösítés feloldásán. [...] Így a felhívás egy elszakadóban lévő egyházi csoporttal való kiengesztelődésre az ellenkezőjére fordul: látszólagos visszalépéssé a keresztények és zsidók közti kiengesztelődés zsinat óta megtett minden eddigi lépéséhez képest, amelyeket személyes teológusi munkám során is kezdettől fogva osztottam és támogattam. [...] Egy másik hiba, amelyet őszintén sajnálok, hogy a 2009. január 21-i intézkedés nyilvánosságra hozatalakor nem lett elég világosan tisztázva és megmagyarázva annak hatása és határai."
Márciusi levelében, amelyből mindazonáltal a pápai ressentiment is jól kiolvasható (lásd: "...néhány csoport nyíltan megvádolta a pápát, hogy vissza akar térni a zsinat előtti időkre, és ennek eredményeként tiltakozások lavináját indították el, amelyek keserűsége mélyebb, már meglévő sebekre derített fényt."), XVI. Benedek különös hangsúlyt helyezett a püspöki kollegialitás tényére és szellemiségére, s ez talán részben az őt önkénnyel, már-már zsarnoki hatalomgyakorlással vádoló vélemények cáfolatát célozta. Szintén ez lehet a magyarázata annak az ugyancsak e levélben közzétett döntésének, mely szerint a hasonlóan kényes kérdésekkel a jövőben a szűk körű Ecclesia Dei Pápai Bizottság helyett a jövőben tekintélyes Hittani Kongregáció foglalkozik majd.
Mert a bennfentes vagy annak látszó tudósítások újabban Ratzinger pápa elmagányosodásáról, a pápa és a kúria közötti megromlott viszonyról mesélnek, s ilyen körülmények között a pápa Rómán kívüli bírálói is merészebbekké váltak. Ezt bizonyítja a linzi segédpüspökké kinevezett, majd az osztrák klerikusok és laikusok tömeges tiltakozására rövid úton lemondani kényszerült Gerhard Wagner szintén idei esete (a derék konzervatív áldozár többek között azzal vált híressé, hogy a Katrina hurrikán New Orleans-i pusztítását Isten büntetéseként azonosította), a megerőszakolt 9 éves brazil kislány abortuszának heves ellenérzéseket kiváltó egyházi megbélyegzése vagy épp az olasz eutanáziavita, az Eluana Englaro haldoklása körül támadt, a katolikus közvéleményt is megosztó nézeteltérés. S ugyancsak itt említendő, hogy május 16-án Firenzében olasz katolikusok, világi személyek és egyháztagok gyűlnek majd össze ellenérzéseiket kifejezendő - kevesebb arroganciát, viszont több nyitottságot és alázatot kérve az olasz és a világegyház vezetőitől.
A jó király és a rossz tanácsadók
Kívülről szemlélve mindazonáltal nem könnyű felmérni, s még kevésbé pontosan megítélni azt, hogy miben is áll voltaképpen a pápa és a kúria között támadt ellentét lényege, s legfeljebb szemezgethetünk az életszerűbb értelmezési lehetőségek közül. Az egyik közkeletű magyarázat kiindulópontja az a tény, miszerint Joseph Ratzinger, bár a pápává választását megelőző majd' negyedszázadot Rómában töltötte, mégsem a kúria embere, s ilyesformán részint idegen és problematikus számára a közeg, részint pedig működését eredendően tartózkodó ellenszenvvel szemlélik a pápai dikasztériumok hivatalnok-kardinálisai. Mint maga Ratzinger is megfogalmazta: "én nem vagyok a kormányzás (governo) embere".
Mi tagadás, Ratzinger 1981 és 2005 közötti működése, s kivált gyors győzelme a pápaválasztó konklávén ellentmondani látszik a jóakaratú, ám tapasztalatlan kívülálló vs. rafinált bürokraták képletnek. Valószínűbbnek tűnik az az értelmezés, amely az új pápa személyzeti döntéseiből és vezetői mentalitásából eredezteti a konfliktust, hiszen XVI. Benedek jócskán megbolygatta a kúria hagyományos erőviszonyait. Trónra emelését követően például a nápolyi érseki székbe "száműzte" az eladdig csak kúriai posztokon működő Cresenzio Sepét, nyugállományba helyezte II. János Páltól megörökölt államtitkárát (a Vatikán kvázi miniszterelnökét), Angelo Sodanót, s helyébe egy külsőst, Genova addigi érsekét, Tarcisio Bertonét nevezte ki. A pápától eltántoríthatatlan Bertone kétségkívül idegenként mozog a feudális szellemű kúrián, s helyettesén, Fernando Filoni érseken kezdve jószerével mindenki szabadulna tőle; még a többségében Ratzinger híveiből álló olasz püspöki konferencia (CEI) is bizalmatlanul szemléli tevékenykedését. Sőt, paradox módon a pápa legelkötelezettebb rajongói is Bertone sorozatos hibáit és baklövéseit emlegetik XVI. Benedek védelmében.
Olasz vatikanológusok elemzései szerint XVI. Benedek a kúrián belül igen kevés emberre támaszkodhat a döntéshozatalban: Bertonén kívül például és kiválólag a püspöki kongregációt vezető Giovanni Battista Re kardinálisra, aki egyébiránt mind a lefébvre-isták, mind pedig Gerhard Wagner ügyében áldatlan kulcsszerepet játszott. Re bíborost a kúria egyik leginkább liberális személyiségeként tartja számon a közvélemény, s ugyancsak a liberális szárnyhoz tartozik Achille Silvestrini bíboros, aki viszont a pápát már-már nyíltan kritizáló kúriai ellenzék vezéralakja. Ez az ellentmondás egyszerre érzékeltetheti a vatikanológia tudományának bizonytalan státusát s a vatikáni helyzet jelenlegi kuszaságát, azonban lehet, hogy a feloldó magyarázat a bürokratikus megközelítésben rejlik. Mert amint azt egyes dolgozatok feltételezik, a szentszéki politika nevezetes mantrája ("A Vatikán órája sosem siet.") nemcsak a történelmi léptékű folyamatokban érvényesül, de a napi ügymenetben s az olaszos, hosszú hétvégéket és kiadós sziesztákat preferáló munkaszellemben is. 1985-ben maga Ratzinger nyilatkozta, hogy "az egyik dolog, amit Rómában jól megtanultam, az a halogatás. Hagyni a helyzeteket maguktól tisztázódni, megérni, megvilágosodni", s a kúria máig tartja magát ehhez az elvhez. Vagyis könnyen elképzelhető, hogy a pápával szemben megnyilvánuló ellenkezés csak kisebb részben politikai jellegű (bár a lefébvre-isták visszafogadása körül támadt ellentétek bizonnyal nem nélkülözték a politikai s értelemszerűen a teológiai mozzanatokat sem), s hogy az egyszemélyi pápai döntések és a gyors reagálást kívánó helyzetek voltaképpen a vatikáni bürokrácia tehetetlenségi erejével és Parkinson-törvényeivel kerültek összeütközésbe. S lehet persze mindennek egy kissé frivol, de ugyancsak életszerű, lévén fiziológiai magyarázata is. A Vatikán gerarchikus szervezet, melyet idős, egyedülálló férfiak vezetnek, s hetven-nyolcvan éves hivatalnokok munkahelyi együttműködésében jószerint menetrendszerűen előfordulhatnak fennakadások, mi több, akár még haraggá mérgesedő zsörtölődések is.
