László Ferenc

Száz éve, 1909-ben nyílt meg a magyar irodalom kultuszának szentelt Petőfi Ház. Az évforduló ürügyén az utódintézmény vezetőjét az irodalmi múzeum sajátos jellegéről, lehetőségeiről, közeli terveiről kérdeztük. A Radnóti-évtől Benedek Elekig és tovább.

"Bajszos, őszinte magyar ember, aki nem visel álarcot, nem alakoskodik. Megírja, megmondja" - sommázza új tanulmánykötetének egy helyén Szilágyi Zsófia a közkeletű Móricz-kép középponti elemét, az álarctalanság álarcát, amelyhez természetesen az ösztönös alkotó toposza, s persze tekintélyes adag parasztesszencia is hozzáadódik. Erős, régente meggyökeresedett képzet dekonstruálásába fogott hát Szilágyi, amikor - néhány friss irodalomtörténeti vizsgálódáshoz kapcsolódva - eleddig szemérmesen mellőzött életrajzi adalékok, máig kiadatlan vagy éppen kipontozással finomított szövegek elemzésével közelített a magyar irodalmi panteon szent bentlakójához. S noha a tanulmányok több ponton is a legbensőbb magánügyek terepén kutakodnak, az intimpistás öncélúság veszélyét szerencsésen elkerüli a szerző, tárgyalja bár a Móricz kézzel írt feljegyzéseit tartalmazó (vagyis az író általános praxisától, az írógéphasználattól tüntetően elkülönített), azonban könyvtárggyá formált Tükör-kötetek szöveghelyeit, akár Csibe és apuka, vagyis Litkei Erzsébet és Móricz adoptálássá szépített testi szerelmét.

Orpheusz, a művészet, a zene varázsos hatalmát személyében jelképező ógörög regealak mítosza egyike az antikvitás legtermékenyebb, sokértelmű történeteinek: jámbor, esztétizáló vagy épp bölcselkedő poémáktól a rejtélyes orfikus tanokig megannyi nyomát lelhetjük az isteni dalnok változatos megközelítésekhez idomítható emlékezetének. Figurája átvészelte a keresztény középkort, sőt alkalmasint a krisztusi "jó pásztor" toposzát is gazdagította, s utóbb a reneszánsz óta megszakítás nélkül jelen van a nyugati kultúrában. Különösen az operairodalom jelesei kamatoztatták előnyösen közkeletű történetét Monteverditől egészen Offenbach, Darius Milhaud vagy Philip Glass dalművéig. A téma a Londonban vendégszereplő Joseph Haydnt is megtalálta, ám 1791-ben írt operája több szempontból is kilóg a motívumtörténet meghatározó vonulatából. Nemcsak mivel bő másfél évszázadon át előadatlan maradt, s ilyesformán nem gyakorolt számottevő hatást Orpheusz újkori reprezentációjára, hanem mert az opera nem pusztán figyelemre méltó eltérésekkel adja elő a halott kedvese nyomában az alvilágba leszálló trák költő és zeneművész meséjét, de még Orpheusz bakkhánsnők általi meggyilkoltatását is elbeszéli. László Ferenc

Mágikus kultoperett - az Operettszínházban kedvelik az ilyesféle, trendre kacsintó blikkfangokat, ám ez ne tévesszen meg, s persze ne is riasszon el senkit. Mert táncoljon bár nyíltszíni szólót a Garuda madár, s beszéljenek a színpadon a bráhminok titkos, akaratnyűgöző tudományáról, azért a párizsi primadonna, Odette és a hindu herceg, Radjami 1921-ből való románca mindössze "csak" operett: némi keleties kolorittal, a korabeli új táncfajták adaptálásának erős szándékával, valamint két szépen formált, operai igényű szólammal. S mégis más ez A Bajadér, hiszen László Ferenc

Prima la musica e poi le parole, vagyis Előbb a zene és aztán a szöveg - szól Salieri víg egyfelvonásosának címe, mely az operamuzsika és a librettó jószerével általánosan érvényes erősorrendjét tételezi. Tömören, ám némi szépítéssel, hiszen az operaélet valóságában bizony rendre az előadási gyakorlat, s persze olyik alkalommal az opera-énekesi és rendezői igények is a szövegkönyv nyakára nőnek. Nem vitás tehát, hogy az operában mégoly nélkülözhetetlen librettó erősen másodlagos és gyakorta lemosolygott, alkalmazott irodalmi műfaj, melynek szorgos művelésével vajmi kevés literátor szerzett magának világirodalmi babérokat, s még kevésbé hervadhatatlan hírnevet. László Ferenc

A Mahagonny a kényelmetlen igazságok és a még kényelmetlenebb szentenciák valóságos tárháza, így tán nem meglepő, ha elsőbben a recenzensből is néhány kevésbé komfortos mondat és némi tudákosság kívánkozik ki az évad hatodik operai bemutatója láttán (a baletteket most nem számítva). Nos, a premier színhelyéül szolgáló Thália Színházon kezdve a sort: mi tűrés-tagadás, az opera-előadások valamiképp nem működnek e falak között. Talán az épület dacol a műfajjal, vagy a múlt emlékei terhelik meg az élményt (bár ugyan miért ártana Kazimir Károly spektákulumokkal okító, elkötelezett szellemisége Brecht és Weill muzikális képeskönyvének?), nem tudni, ám az mindenesetre tény, hogy a hangulat immár többedszer marad alatta az operapremiereken okkal elvárható szintnek, s akkor a hétköznapi előadásokról jobb, ha nem is szólunk. Másrészt, László Ferenc

Okos, slágfertig és közkedvelt írónő volt, az irodalmi népköztársaság egyenjogú tagja. Bő negyedszázaddal a halála után terjedelmes életműve ma elsősorban kordokumentumként tarthat igényt az érdeklődésünkre.

Fodor Géza 1986-ban az állandó mozgást jelölte meg Békés András rendezésének domináns elemeként, s a Kovalik Balázs közreműködésével felújított produkció ma is dinamikusnak tetszik. Ám talán az eltelt évtizedek apasztották a maga idejében okkal üdítőnek ítélt, a konzervatív operaszcenikát Székely László díszleteivel meghaladó előadás újszerűségét, vagy meglehet, a kidolgozottság körül hibázott valami, mert hát az első szereposztás bemutatóján nem annyira a mozgás, mint inkább a konfúzió tűnt uralkodó elemnek, melyre Berta, Rosina nevelőnője maga is panaszkodik (Oh, che casa in confusione!).

A turnézó filharmonikusok heveny poggyászmizériája, másfél órás csúszás, s ezt ellensúlyozandó némi kamarazene és potyapezsgőzés előzte meg a philadelphiaiak meghirdetett koncertjét, mely ilyesformán mindvégig fokozottan empatikus és emelkedett hangulatban zajlott. No, nem mintha a nagy tekintélyű zenekar produkciója fikarcnyit is rászorult volna a leereszkedő együttérzésre vagy épp a szeszes kedélyjavításra, hisz a legendás telt hangzást már a programot indító Egmont-nyitányban megcsodálhattuk, aminthogy az együttmuzsikálás példás fegyelme is rögvest szembetűnővé vált.

A vadászat római szűz istennőjének kétségkívül volt pár száz sikerekben gazdag éve, ám mostanság jószerével csak egy sósborszeszfirma ápolja emlékét, s a Diana név láttán ma már aligha ő, s persze nem is Paul Anka 1957-es listavezető slágere jut elsőként az eszünkbe, hanem az a boldogult brit arisztokrata hölgy, aki 1997 nyarán seregnyi paparazzo és egy fatális autóbaleset halálos áldozatává vált. A néhai walesi hercegné mifelénk is szavatolt legendának számít, s habár sosem énekelt a hamvadó cigarettavégről, hangja nem birkózott meg négy teljes oktávval, s még Ernst Marischka sem forgatott filmtrilógiát az életéről, azért magyarországi hírneve bizonnyal birokra kelhet Sisi, Karády Katalin, s akár még Zámbó Jimmy kultuszával is. László Ferenc

Karcos jó híre megelőzte a 2006-os premier óta immár világhódításra indult musical hazai bemutatóját, s a jelek szerint méltán, hisz' a Pesten ugyancsak "off-Broadway", a nyitható tetőzetére Nyugati Teátrumként is váltig büszke néhai Szikra moziban elővezetett zenés darab valóban figyelemreméltónak bizonyult. Franz Wedekind közel százhúsz esztendős műve, amely máig őrzi botránkoztató időszerűségét, s úgy tetszik, népszerűbb, mint valaha, a musical-változatban is megmaradt nyugtalanító, a kegyetlenségig őszinte történetnek: a nemi ösztönök ifjonti zsendüléséről és zendüléséről, a fölnőtterőszakról, a hazugság és az álszemérem pusztító uralmáról. Mindehhez Steven Slater markáns és jelen idejű (Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd által az illemtelenségig szellemesen magyarított) dalszövegekkel, míg Duncan Sheik mindvégig roppant lendületes, noha csak két szám erejéig emlékezetes rockzenével járult hozzá. László Ferenc

Januárban a Vatikán megszüntette négy engedély nélkül felszentelt püspök kiközösítését. Bár XVI. Benedek döntése igen kényes, a tömegtájékoztatás számára legfeljebb az egyik püspök makacs holokauszttagadása révén vált valamelyest érdekessé. Pedig az 1988-ban kipattant, ám közvetve a II. vatikáni zsinat óta tartó válság olykor szinte egyházszakadással fenyegetett. László Ferenc