Alighanem kényelmes és hálás dolog lenne fanyalogni egy kiadósat a "magyar Mamma Mia!" puszta létrejötte felett, ám az igazat megvallva logikusnak, mi több, üdvözlendőnek tűnik számunkra, hogy a Hotel Menthol szövegírói, Bőhm György és Korcsmáros György librettót kanyarítottak a Neoton (Família) máig oly népszerű slágerei köré. A páros által kiötlött történet fikarcnyit sem silányabb vagy szellemtelenebb, mint az ABBA számait felfűző világjáró történet, s Bőhméknek ráadásul még a múltidézést is sikerült főelem gyanánt beépíteniük az építőtáborozó, vagyis a legvidámabb barakkban műparadicsomot szortírozó szocialista ifjúság dalos-táncos sztorijába. Annál sajnálatosabb, hogy a Szép nyári nap mégis épp ezen a ponton billen át a kínos tartományba, mert a másként gondolkodással, disszidálási kísérlettel és ügynökösdivel dúsított mese komoly vonulatához nemigen passzol a Neoton világa. Mert hát nem szükséges ahhoz a néhai Erdős Péter nevét vagy akár a nemzetközi piacra is kibocsátott együttes gutgesinnt jellegét fölemlegetni, hogy világossá váljon: a "minek álmodni, / ha ébren is jó" (Don Quijote) jellegű rímpárokra sosem épült, s még visszatekintve sem építhető rendszerkritika (hacsak a Clap Your Hands for Mikhail Gorbachev című nótának nem tulajdonítunk ilyesféle érdemeket). S ami tán még ennél is fontosabb, a Neoton zenéje sem kínál valódi drámai mélységeket az illegális határátlépést fontolgató reménybeli szociológus és osztálytársai számára.
A történet amúgy egyfajta késő Kádár-kori Pomádéként értelmezhető egy-egy külsődleges vonásra egyszerűsített tinédzsereivel, szerelmi civódásaival, komikus fölnőttjeivel, csak éppenséggel a Rydell középiskolát e darabban a bácsszentmáriai építőtábor helyettesíti. A Neoton dalai tökéletesen belesimulnak a produkció könnyedebb regiszterébe, s vélhetőleg ez az első számú magyarázata a Somogyi Szilárd által rendezett előadás bemutatóján megtapasztalt és hosszabb távra is borítékolható közönségsikernek. A szereposztás "idősebbjei" egyenesen lubickolni látszanak játékaikban: a téesz-melléküzemág vezetőjét alakító Faragó András minden élményszerű gesztusa az autentikus sültparasztkáderé, Szulák Andrea színpadi jelenléte és énekszava súlyt kölcsönöz az osztályfőnök-orosztanárnő, szerelemre vágyó asszony és féltő anya komplex figurájának, Náray Erika maga a kicsattanó konyhásnéni, s még a parókával megkopaszított Csonka Andrásnak is sikerül úrrá lennie hálátlan, az első részben inkább csak színpadra tolt, mint léptetett ügynökszerepén. A bácsszentmáriai Kishalász vendéglő kerthelyiségét körbetáncoló, latinosan pezsgő négyesük az est legfelhőtlenebb pillanataival ajándékozta meg a premier közönségét.
Ám amíg az "öregek" eredményesen belakták szerepeiket, addig a történet középpontjába állított fiatalok játéka jócskán adott okot a kritikusi elégületlenségre. Mert színlelni sok mindent lehet, egyes beszámolók szerint még orgazmust is, azonban az emberi hamvasságot imitálni szinte képtelenség. Márpedig a paradicsomválogató középiskolások sorából mindössze az egyébiránt éneklésével is kiváló Vágó Zsuzsi karcossága idézte a romlatlan, dacos, de korántsem minden báj nélkül való kamaszkort. A párjául kijelölt Szabó Dávidnak a szociológiai érdeklődést és a másként gondolkodást még csak-csak elhihettük, ám fellengző szavait, fiatalos gesztusait, nazális éneklését, színpadi járását-kelését már alig-alig. A többieknek amúgy szinte csak szerepvázlat jutott, amit a fardagállyal terebélyesített Peller Anna és a szeleverdi, osztály bohócát adó Kerényi Miklós Máté így is tisztességgel abszolvált, s csak sajnálhatjuk, hogy e két elvitathatatlan tehetség hús-vér figura helyett a végletekig leegyszerűsített típus eljátszására kényszerült - immár többedszerre. Az "osztály bombázóját" megszemélyesítő nagylányos Vágó Bernadett és a középiskola - talántán továbbszolgáló - "szépfiújának" szerepében felléptetett, dinamikus vállmozgású Szerényi László kellemes énekhangon, s egyúttal bántó hamissággal próbálta körvonalazni a boldog-civódó tiniszerelmet.
A mímelt kamaszosság és a kínosan spilázott idealizmus a második részben előbb a Don Quijote című sláger táncos feldolgozásával (Duda Éva koreográfiája egyébiránt az este során akaratlanul is többször felidézte a nyolcvanas évek szimplifikált revüjeleneteit), majd egy nagyjából a Tanár úr kérem egyfeles dolgozatát idéző, kváziellenzéki levél recitálásával tetőzött. Mégis, az előadást záró, és a szakítós alapértelmezéstől eloldozott Holnap hajnalig felhangzása és a diszkógömb belógatása után alighanem keveseket zavartak e kínos momentumok. Megmaradt ellenben szép emlék gyanánt a zenekari árokban helyet foglaló együttes mindvégig perfekt működése, Csepregi Éva popprimadonnai színre kocsizása, s persze a Neoton megannyi kellemes melódiája. Igaz, azokat már befelé menet is dudorásztuk.
Budapesti Operettszínház, július 15.
