László Ferenc

Finom és gazdag nagyúr volt. Valóságos szereperdőt birtokolt, ám előkelőségét tapintatból közvetlenül az orrunk elé helyezte, hogy azt mi megbocsátóan modorosságnak nézhessük. Oly sokat emlegetett manírjain a nagy stílus zománca, s a személyiség eldisputálhatatlan védjegye fénylett.

"Ez a munka egészen más céllal jött létre, mint A magyar irodalom története című, eredetileg hatkötetes, mintegy négy évtizeddel ezelőtt befejezett áttekintés, mely a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében Sőtér István főszerkesztésével készült."

Amint az talán már feltűnt a Magyar Narancs olvasóinak, lapunk mostanság sorozatban eleveníti föl a közelmúlt megannyi érdemdús, szavatolt minőségű, ám mára sajnálatosan feledésbe merült szépírójának emlékét. Vannak azonban elsüllyedt szerzők, akik alkotói önértékükkel a legkevésbé sem, azonban sajátos figurájukkal, írásaik egy-egy jellegzetességével bízvást kiérdemlik az utókor figyelmét. Ilyen író volt soros cikkünk hőse, Kovai Lőrinc (1912-1986), a szocialista erotikus próza hazai zászlóvivője.

Van örökmécsese és mauzóleuma, ám alakját sosem övezte kultusz. Batthyány Lajos réges-rég tananyag, politikusi pályafutását vagy karakterét mégis túlzás lenne általánosan ismertnek tekinteni. Szolidan csörgedező emlékéve most jó alkalmat kínál számunkra: szépítsünk hát!

"Ezt az Erdély-dolgot szeretném megírni" - nyilatkozta tavaly a sugárzóan fiatal írónő, s frissen megjelent, immáron harmadik önálló kötetét elolvasva alighanem kijelenthetjük: Tisza Kata szavának állt.

Alig fél évvel a forradalom leverése után Kádárék több százezres nagygyűléssel emlékeztek meg a munkásnemzetköziség jeles ünnepéről. A tömegdemonstráció a "forradalmi munkás-paraszt kormány" megszilárdult hatalmáról árulkodott, s rövid úton a rendszer egyik kedvelt legitimációs hivatkozásává vált.

Tűnjék ez bármily kínosnak, elöljáróban szögezzünk le három szimpla, már-már alapigazság gyanánt fungáló tényt! A mégoly kikezdhetetlen jó szándék nem garanciája a művészi minőségnek, a kamerával rögzített történet korántsem okvetlenül film, s végezetül a gyász (akár a fél évszázada lezajlott nemzeti tragédia felett érzett, akár a nagyszerű Kaszás Attila halála által kiváltott) fájdalma nem feledtetheti el a mozilátogatókkal az olykor teljes negyedórákká összeálló zsenánt pillanatokat.

Négy szarva van A legutóbbi alkalommal, amikor is csalfa és a hűtlenkedésen rajtacsípett középkori magyar királynékról írtam e hasábokon, megfogadtam, hogy a házasságtörés és az in flagranti honi történetéből néhány kora újkori és újkori epizódot is idemásolok majd. Most hát szavamnak állok, tovább szemelgetve a réges-rég elhalt, ám életükben igencsak csélcsap vászoncselédek eseteit, léha paráználkodásait.

Noha a tömegtájékoztatás szegődött cselédeinek általánosságban is szokásuk élénk figyelemmel kísérni a koptológia legfrissebb eredményeit, azért az a grandiózus hírverés, ami a National Geographic Society által tavaly közrebocsátott ókori forrásszöveget környezte, bízvást példátlannak mondható.

Az elkárhozott lelkek gyűjtőtábora, a kénköves infernó immár évezredek óta foglalkoztatja a nyugati világ fantáziáját. Legutóbb XVI. Benedek pápa irányította rá figyelmünket, s lelkipásztori megnyilatkozása rögvest a hírek szereplőjévé avatta e gyászos bugyrot. Összegezzük hát, mit tudhatunk a pokolról!

Volt már "dicsőséges 133 nap", s nevezték az alantas csőcselék rémuralmának. A tiszavirágéltű Tanácsköztársaság megítélése a kezdetektől szélsőségek között mozgott, s e merőben problematikus államalakulattal máig nem tud mit kezdeni a nemzeti emlékezet.

Az 1945-ben feloszlatott, egyszersmind népellenesnek bélyegzett testület máig visszatérő témája a historizáló magyar nyilvánosságnak. Mit mondhatunk e rendvédelmi szervezet leginkább problematikus utolsó negyedszázadáról, s hogyan tárgyalja azt a kurrens történettudomány?