"Ez a munka egészen más céllal jött létre, mint A magyar irodalom története című, eredetileg hatkötetes, mintegy négy évtizeddel ezelőtt befejezett áttekintés, mely a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében Sőtér István főszerkesztésével készült." Ezzel a mondattal indítja rövid, ám kvázi programadó előszavát az új irodalomtörténeti áttekintés atyamestere, Szegedy-Maszák Mihály, majd idézetekben bővelkedő eszmefuttatását az alábbi tiszteletreméltó vállalással zárja: "A cél nyilvánvalóan az, hogy a magyar irodalom bizonyos termékei bekerüljenek Európa s a világ örökségébe, ami csakis akkor lehetséges, ha ennek az örökségnek a szerkezete is megváltozik. Ez az irodalomtörténet azzal a szándékkal készült, hogy hozzájáruljon e cél eléréséhez." Imigyen az előszó kijelöli az alkotás/(fő)szerkesztés, s egyszersmind a befogadás horizontjának szélső pontjait: az elavultan pótolhatatlan, fintorogva, s mégis sűrűn lapozgatott Spenótot egyfelől, s a csábosan ingerkedő széles nagyvilágot másfelől. Illendő, sőt értelemszerű tehát, hogy elsőbben a recenzens is eme két szempont érvényesítésével mérje fel az új irodalomtörténeti magnum opus - helyesebben e mű első egyharmadának (melynek két szerkesztője Jankovits László és Orlovszky Géza volt) - minéműségét, s latolja értékeit.
Az akadémiai irodalomtörténet egybefüggő, fejlődésközpontú nagyelbeszélése helyett változatos megközelítéseket, s beszélői pozíciókat ígér a már a címében is pluralitással kecsegtető új áttekintés. Valóságidegen, erőszakoltan ideologikus korszakolás helyett, a mintának tekintett Hollier-féle francia irodalomtörténet metódusát követve egy-egy évszámhoz rendelt, ám a gyakorlatban mégis laza kronológiájú tanulmányokat; valamint a nemzetközi irodalomtudomány kurrens elérményeinek látványos bekebelezését. Szemre a teljesítés sem marad el, hiszen a kötet tanulmányainak szerzői (szám szerint 41-en) valóban módfelett különböző elbeszélői hangot és közelítéseket alkalmazva, eltérő eszközkészlettel, egyszersmind különféle - az adott íróra/műre, vagy a nemzeti irodalom egészére vonatkozó - előfeltevésekkel, meggyőződésekkel a lelkükben láttak munkájukhoz. Mindazonáltal a modern irodalomtudomány kínálkozó apparátusai a dolgozatok többségében nem, vagy inkább csak allürisztikusan elővillantva kerülnek az olvasó elé. Míg ugyanis a filológiai természetű meglátások mélysége rendszerint ámulatba ejtő, s nemritkán egyenesen revelatív (így pl. Szörényi László, illetve Kiss Farkas Pál Zrínyi-tanulmányában, vagy Csehy Zoltánnak a priapikus Beccadellit és Janus Pannoniust letapogató búvárlatában), addig az előszó által beígért hermeneutikai, dekonstrukciós és más egyéb nyalánkságoknak nyomát is alig lelhetni. (Csak érzékeltetendő e tényt: a kötetben mindössze két tanulmány említi meg Foucault, s pusztán csak egy Habermas, Rorty, Lejeune, Gurevics vagy Eco nevét, míg példának okáért Jausst, Gadamert, Paul de Mant és Ricoeurt egyetlenegy sem.)
Az a vállalás sem látszik igazándiból teljesülni, legalábbis az első kötet ismeretében, miszerint "a befogadás elemzését tekintettük elsődleges feladatnak". A művek - amúgy aligha egykönnyen kutatható - hatástörténete helyett így legtöbbször kritikatörténetet, s még inkább az irodalomtörténet múltbéli jeleseinek egymásra következő állásfoglalásait, értékelő megállapításait kínálják a tanulmányok, s ez, bár nyilvánvalóan közelebb vihet egy-egy alkotás recepciójának föltérképezéséhez, önmagában kevéssé kielégítő. Egyebekben a múlt irodalomtörténetének és irodalomtörténészeinek - emberileg és tudományszociológiailag igencsak érthető módon - jócskán kijut a bírálatból. A Spenót és a korábbi kanonikus összefoglalások nem egy szerzője esik áldozatául a mégoly leplezett formájában is félreismerhetetlen, ritualizált patrocídiumnak. Ezzel szemben a kötet tudós szerzői egymással csak elvétve kerülnek vitába, s eltérő, egymást kiegészítő/ árnyaló megközelítések is alig egy-két hajdani életmű (így elsősorban Zrínyi vagy Balassi) tárgyalásakor bukkannak fel.
"Kötetünk igen sok íróról tesz említést, egyes pályákat részletesen is tárgyal. Mégsem lép fel avval az igénnyel, hogy minden számításba vehető írót szerepeltessen..." - szögezték le annak idején már Sőtérék is, s Szegedy-Maszák csapata ennél is tovább halad. Az előszó nem teljesen egyértelmű e kérdésben, hiszen egyrészt felvállalja a szerzői rostálást ("amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják"), másrészt jelzi, hogy néhány hoppon maradt témakörre nem akadt megfelelő, erudícióval és szabadidővel egyaránt rendelkező irodalomtudós. Ilyen környülállások közepette különösen érdekes lehet, hogy mi nem került be a magyar irodalmat 1800-ig tárgyaló vaskos kötetbe. Nos, nem került bele például a szinte teljes középkori történeti irodalom (kivétel a pálosok rendtörténete a korszak legvégéről), kimaradtak a magyar szentek legendái, s egyetlen rövid említést nem tekintve kimaradt Árva Bethlen Kata is.
Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem jeleznénk, hogy ez a tanulmánygyűjtemény (mert ne tagadjuk, eme kötet nem mutat túl e zsáneren) több ponton is örvendetesen kiterjeszti a hazai irodalomtörténeti kutatások határait. A latin mellett ilyesformán tárgyalás alá vétetik a magyarországi német írásbeliség és műveltség (Vízkelety András egyik tanulmányában), a török hatások kérdése (Sudár Balázs írásában), s imponáló terjedelemben esik szó a hitéleti irodalom és szövegképződés jelenségéről. S irodalmunknak a nagyvilágba való bébocsáttatását e tanulmányok mellett alighanem jól szolgálják azok a dolgozatok is, amelyek ismerős témákat, szerzőket és műveket tárgyalnak szakmailag kikezdhetetlenül, ámulatba ejtő luciditással vagy épp tabudöntő indulattal. Ilyen mintaszerű összefoglalást ad Madas Edit a Halotti beszédről, megvilágító erejű koncepciót ismertet - az önnön korábbi kutatási eredményeit sommázó - Horváth Iván Balassi Bálint számszimbolikáját rekonstruálván, s évszázadhosszat dédelgetett fikciókkal számol le Jankovits László, amikor a magyar irodalmi őstörténetet dekonstruálja. S a kurrens szaktudományos terminológiákkal magabiztosan élő új megközelítések egynémelyike is említtessen fel: Nagy Levente két tanulmánya, amelyekben a szerző az énformálás és a történelemről való gondolkodás problémáit latolja az erdélyi történeti és emlékirat-irodalmat tárgyalván, vagy Granasztói Olgának a XVIII. századi olvasási, illetve könyvvásárlási szokásait a cenzúra és a könyvkereskedelem működésén, azok iratain keresztül vizsgáló dolgozata.
A kötetbe mindazonáltal becsúszott néhány bosszantó hiba is, így az "magyar Mária-siralom 5. versszakának modern átírásában "kirágnak virága" áll (73. oldal), s a költő Ráday Gedeon keresztnevét egy helyütt váratlanul Elemérre cseréli (471. oldal). A tanulmányok szövege ezzel együtt is rendezettnek tekinthető, s aligha eme lapszusok okán jellemezte előszavában Szegedy-Maszák e nagyralátó vállalkozást a jelenkori magyar irodalomtudomány látleletének. Meglehet, inkább a tanulmánykötetből kiszagló átmenetiségre gondolt, a paradigma lecserélésének vágyára, amelyből hol csak oppozícióra és részcáfolatra, hol még arra sem futotta. S ami miatt szellemi étrendünkből továbbra sem hagyhatjuk el teljességgel az unott Spenótot, hiszen tápértékét az új zöld kötet magában aligha pótolhatja.
Gondolat, 2007, 703 oldal, 6000 Ft
