A Magyar Királyi Csendőrség két világháború közötti históriája, illetve a II. világháború éveiben kifejtett működése alighanem kiemelt helyet foglal el huszadik századi történelmünk megannyi fájdalmasan lezáratlan, megemésztetlen, s így indulatos vitákat gerjesztő mozzanatainak sorában. Napjainkban egyszerre övezi e néhai erőszakszervezet emlékét keserű harag, illetve - hol édelgő, hol pusztán rendpárti - nosztalgia, s a csendőrség fölemlítése nélkül nem lehet tárgyalni sem Ságvári Endre halálát, sem pedig a magyarországi holokauszt szégyenletes történetét. Legutóbb pediglen egy ma már aggastyánkorú volt csendőrtisztnek az újvidéki vérengzésben játszott szerepéről szóltak az ellentmondó híradások, újfent feszegetve a csendőrség bűnösségének kérdését. Ilyeténképp aligha tetszik haszontalannak megismerkednünk a hatvankét esztendeje kormányrendelettel fölszámolt fegyveres testület Horthy-korszakbéli ténykedésével, s felmérnünk felelősségét.
A betyárvilággal reménytelenül csatázó vagy azzal akár szégyenszemre még össze is szövetkező vármegyei pandúrok helyébe a Bach-korszak neoabszolutizmusa hozta be hazánkba a
francia mintájú, katonai jellegű
közbiztonsági szervezetet, a zsandárságot. Bár a neoabszolutizmus intézményeit rendszerint intenzív közutálat övezte, a zsandárság valóban hatékonyabb szisztémának ígérkezett, s így azt - némi berzenkedés után - a dualizmus magyar kormányférfiúi is támogatásukról biztosították. Így 1881-ben törvény rendelkezett a magyarosítva csendőrségnek elkeresztelt szerv fölállításáról, mely a városok közbiztonságára felügyelő rendőrségekkel párhuzamosan a magyar vidék nyugalma felett őrködött. A kakastollas vadászkalapot és egyenruhájukon vörös hajtókát viselő csendőrök - végérvényesen kiirtva a betyárromantikát - valóban imponáló módon helyreállították a közrendet, ám tevékenységük igen hamar politikai színezetet nyert. Az agrárszocialista mozgolódások elleni föllépés során már a XIX. század utolsó évtizedében több alkalommal csendőrsortüzek dördültek el, s a nemzetiségi szervezkedők is egykönnyen megtapasztalhatták a dualista jogállamiság határait. Az első világháború éveiben tovább erősödött e gyakorlat, s így aligha meglepő, hogy az őszirózsás forradalom után az átállt, ám reakciósnak ítélt tisztikar túlnyomó részét kényszernyugdíjaztatták Károlyi Mihályék, s egyszersmind erőtlen kísérletet tettek a testület úgymond demokratizálására. A Tanácsköztársaság ezzel szemben megszüntette az országszerte amúgy is oszlófélben lévő csendőrséget, s helyébe a Vörös őrség szervezetét állította, mely testületbe azonban átvette a csendőrség legénységének, altiszti és tisztikarának megannyi tagját. A vörösök gyorsan elmorzsolt 133 napja után a legkülönfélébb irányokból indultak kezdeményezések a csendőrség újjáélesztésére: az efemer szakszervezeti Peidl-kormány, majd Friedrich István puccskabinetje éppúgy ezt szorgalmazta, mint Bandholtz tábornok, az amerikai katonai misszió érdemdús vezetője, vagy a siófoki fővezér, Horthy Miklós. Az imigyen újólag fölállított csendőrség azonban a kezdetektől erőszakosabbnak bizonyult az I. világháború előtti, amúgy szintén igencsak keménykezű testületnél, hisz már rögtön 1919 szeptemberében sor került tüntetőkkel és sztrájkolókkal szemben végrehajtott sortűzre, illetve szuronyrohamra. Számos volt különítményes került ekkor a csendőrséghez, s bár így kétségkívül valamelyest ellenőrizhetőbbé vált e kényelmetlen figurák működése, gyakorta újabb problémák származtak ebből a megoldásból. Ám az igazán komoly gondot azok a különítmények jelentették (Prónay-, Ostenburg-különítmény), amelyek csendőrtartalék zászlóaljakként megőrizhették függetlenségüket, s lépten-nyomon bajt kevertek: a Lajtabánság misztifikációjában éppúgy, mint a második királypuccs körül.
A bethleni konszolidáció a csendőrség terén is rendezte a felsőbbség számára kínos ügyeket, noha egyik-másik volt különítményes még a húszas évek közepén is szégyent hozott a fegyveres szervre. A leghírhedtebb eset bízvást Léderer Gusztáv csendőr főhadnagyé, a Héjas-különítmény volt századparancsnokáé volt, aki 1925-ben feleségével bűnszövetkezetben nyereségvágyból megölte és feldarabolta az asszony szeretőjét, Kodelkát, a jó nevű hentesárugyárost. (A történetet elbeszélő kuplé szállóigévé vált rémdrámai sorai: "Lédererné, mi van a kosárba'? / Kodelkának keze, feje, lába.") Mindazonáltal a húszas évek második felére megszilárdult a csendőrség intézményrendszere, s a közrend terén képesnek bizonyult újfent derekas eredmények felmutatására. A falvak csendőrőrsei állományukban kivétel nélkül más környékről toborzott, szolgálati helyükön
idegen legénységgel és altisztekkel
őrizték a társadalmi, valamint a politikai rendet. Csakhogy amíg a városi lakosság számára a Horthy-korszak többé-kevésbé biztosította a politikai jogok gyakorlását, addig a vidéknek még a féldemokratikus látszatszavazati jogból sem jutott. A járások közigazgatását irányító főszolgabírók mellett a csendőrség garantálta az ekkor már Európa-szerte anakronisztikusnak ítélt nyílt szavazások minden szempontból zavartalan lebonyolítását. Bár a fennálló rend biztosítását aligha csak választások táján kísérte fogcsikorgató ellenszenv a falvak népe és a hazai progresszió részéről, azért a nyílt szavazások körüli jogsérelmek okvetlenül tovább növelték a csendőrséggel szembeni antipátiát. ("Cicáznak a szép csendőrtollak, / mosolyognak és szavatolnak, / megírják, ki lesz a követÉ" József Attila: Hazám) Utóbb, a harmincas évtized során, a választások közeledtével még orcapirítóbb injúriák elkövetésére is sor került, hiszen például 1935-ben Vásárosnaményben őrizetbe vették az ellenzéki képviselőjelölt Bajcsy-Zsilinszky Endrét, s ugyanez évben a csendőrök halálos sortűzzel oszlatták fel az endrődi kisgazdagyűlést.
A katonai függelmi viszonyok szerint szerveződő, s felerészt a belügy-, felerészt a honvédelmi minisztérium alá tartozó csendőrség a húszas évek végétől kezdett a rendfenntartás feladatán túl komolyabb nyomozati ügyekkel foglalkozni. E nyomozati feladatok között kiemelt jelentősége volt a politikai izgatások, szélsőséges mozgolódások elleni operatív fellépésnek. Ez kezdetben (utóbb inkább elméletileg) a szélsőjobboldali, kaszás- és nyilaskeresztes formációkkal szembeni nyomozásokat is magában foglalt, ám a hatósági figyelem döntő része már az első pillanattól a baloldali mozgalmakat vizslatta. A szociáldemokraták között és a szakszervezetek háza táján éppúgy vizsgálódtak a csendőrnyomozók, mint a kommunista sejtek körül, s az érdeklődésből még a szociográfus népi írók, a falvakat járó nadrágos emberek megfigyelésére is futotta. A politikai konstelláció által kellőképpen magyarázott tényt, miszerint a csendőrség több megértést tanúsított a szélsőjobboldallal, mint akár a legálisan működő baloldallal szemben, több mozzanat is megerősítheti. Így például az a kínos botrány, amely 1931-ben szennyezte be a csendőrség jó hírnevét: ekkor ugyanis a szervezet első számú elöljárója, Schill Ferenc vezérőrnagy lebukott mint a Raics altábornagy vezette, a kormányzatot opponáló jobboldali összeesküvés résztvevője, s utóbb a vizsgálati fogságban fel is kötötte magát. Az is jellemző lehet, hogy a netán lefogott szélsőjobboldali agitátorokat, ha nem is bántak velük kesztyűs kézzel, nem verték fél- vagy egészen holttá a vallatás során, ami egyébiránt - az utóbb gyors, bár a bitón bevégzett előmenetelt teljesítő - Baky László csendőrszázados némely kihallgatásán bizony elő-előfordult.
A második világháború kitörésével, illetve Magyarország hadba lépésével jócskán megszaporodtak a csendőrség feladatai, hiszen a visszacsatolt területek biztosítása mellett szükségesnek bizonyult a harcoló alakulatokat felügyelő-kísérő, valamint partizánvadász tábori csendőrség kiállítása is. Mindkét feladatkör ellátása során előfordultak merőben jogsértő, kegyetlen akciók: így a II. magyar hadsereg voronyezsi katasztrófáját követő véres, a csapatok fejvesztett menekülésével szemben foganatosított intézkedések, vagy az 1942 januárjában végrehajtott újvidéki razzia. Ez utóbbi esetben a csendőrség és a honvédség együttes fellépése során pár nap alatt hevenyészett népirtást vittek végbe a magyar fegyveres erők. Az országos botrányt, amely e menthetetlen akció nyilvánosságra kerültével szükségképp kipattant, a csendőrség testülete szenvedte meg inkább. A honvédség becsületét óvni igyekeztek a hatalmon lévők, ráadásul a Németországba szökött honvéd főtisztekkel ellentétben a csendőrök (Zöldi főhadnagy kivételével) Magyarországon maradtak, s így a majd tucatnyi csendőrtisztet el is ítélte a bíróság, ám a büntetések letöltését hamar megszakította a német megszállással együtt érkező amnesztia.
A megszállást követően a csendőrség új feladatot kapott: a vidéki zsidóság gettókba gyűjtését és deportálását. A csendőri osztály vezetői tisztéből előlépő Baky László, s a Pest vármegye alispánságát odahagyó Endre László belügyminisztériumi államtitkárként igazította el a kerületi csendőrparancsnokságokat a zsidótlanítás kérdésében, s Eichmannék elégedetten állapíthatták meg, hogy a magyar közigazgatás és karhatalom "mindenkor
110 százalékkal teljesíti túl
a kapott parancsot". Fontos jelezni, hogy a csendőrség nem először birkózott meg ilyen feladattal, hiszen 1941-ben majd húszezer "rendezetlen állampolgárságú" zsidót gyűjtöttek össze, akiket azután a magyar hatóságok rendben átadtak a németeknek (lásd még: kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás). Így az 1944-es megbízatásnak is eleget tettek, s ha nem is fogadhatjuk el a magyarországi meghatalmazott, Edmund Veesenmayer nürnbergi magamentését (miszerint a zsidósággal szembeni erőszakos és kegyetlen cselekményekért egyedül a csendőrséget terheli a felelősség), azért a csendőrséget felügyelő Faragho Gábor tábornok cinikus szavait érdemes felidéznünk egy 1944 nyarán kelt jelentésből: "Ha tekintetbe vesszük azt, hogy munkaszolgálat és kitelepítés céljából eddig már több mint négyszázezer zsidót szállítottunk ki, akkor a nullával egyenlőnek kell vennünk azt, hogy ha húszezer csendőrből pár csendőrrel szemben panaszok merültek volna fel."
Ezen a nyáron, július elején került volna sor a Baky államtitkár által megálmodott úgynevezett "csendőrpuccsra" is, amelynek eredményeképpen a zászlóavatás örve alatt Budapestre vezényelt csendőralakulatoknak át kellett volna venniük a főváros felügyeletét, s egyszersmind még egy
kicsinyt jobbra tolniuk
a kormányzatot. A próbálkozás hamvába holt, akárcsak a kormányzó októberi kiugrási kísérlete, amelynek megvalósítása során a Horthyhoz hű, Pesten állomásozó csendőrzászlóaljak éppúgy nem mutattak aktivitást, mint a Legfelsőbb Hadúrnak parírozó csendőrfőtisztek. Közülük többeket lefogtak a németek, s a hírszerzés terén jeleskedő Kudar Lajos csendőr alezredest meg is ölték.
A nyilas hatalomátvételt követően az első számú rendészeti szerv a Nemzeti Számonkérő Különítmény lett, melynek élére egy csendőr alezredes, bizonyos Orendy Norbert került. Az immár frontharcokban is bevetett csendőrség a végnapjaihoz ért: jóllehet a Horthy nevében Moszkvában tárgyaló Faragho altábornagy tagja lett az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak, a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés padsoraiban jószerével csak olyanok ültek, akik kellemetlen emlékeket őriztek a csendőrséggel kapcsolatban. Nem csoda hát, hogy a Dálnoki-kormány 1945. május 10-én rendeleti úton föloszlatta a csendőrséget, bár az meglepő, hogy a zsidóság elleni törvénytelenségek nem említtetnek a súlyosan elítélő hangvételű szövegben: "Éa csendőrség a múlt népellenes kormányait feltétlen engedelmességgel kiszolgálta, a magyar demokratikus mozgalmakat kíméletlen eszközökkel megsemmisíteni törekedettÉ"
A magyar parasztság és munkásság ellen elkövetett jogtalanságaiért kollektív bűnösként megbélyegzett testület említése ezt követően hosszú évtizedekre a múlt egyik negatív toposzává vált. A témakör tudományos igényű feltárását ugyan nem végezte el a történészszakma, s jószerével csak a brutális erőszakszervezetek terén módfelett tájékozott Hollós Ervin publikált erősen vonalas írásokat a csendőrségről, azért a tömegkultúrába több csatornán keresztül is behatolt a véreskezű, munkás- és parasztellenes csendőrség képe. Veres Pétertől Jancsó Miklóson át egészen Bors Mátéig és Láng Vincéig megannyi forrásból táplálkozott ez az elítélő, kevés konkrét részlettel dolgozó, s igen hatásos sztereotípia. A stigmatizáló közhely alkalmazhatóságát érzékeltetik az 1956-os események egyes résztvevőinek (például Szabó bácsi) csendőrmúltjára való sűrű, nyilvánvalóan inszinuáló szándékú hivatkozások. Csapó Csaba, aki mintaszerű monográfiában tekintette át a csendőrség 1881 és 1914 közötti történetét, már jóval a rendszerváltás után megállapította, hogy az egyetemisták még az ezredforduló táján is elsősorban a körvonalazatlan fizikai erőszakra és a megfélemlítésre asszociáltak, ha a csendőrségről kellett véleményt formálniuk.
Mindazonáltal a nyolcvanas éveket követően több szempontból is árnyaltabbá vált a csendőrség megítélése. A publicisztikai jellegű hazai, s a nosztalgikus, illetve apologetikus célzatú emigrációs művek után végre elkészültek az első komoly történeti feldolgozások. Csapó Csaba öszszefoglalása mellett (mely az általunk tárgyalt korszakkal nem foglalkozik) megjelent Szakály Sándor hadtörténész - egyesek által ugyancsak apologetikus jellegűnek ítélt - munkája a tábori csendőrség történetéről, s 2002-ben kiadták Kaiser Ferenc hiánypótló monográfiáját a Horthy-korszak csendőrségéről. (Ez utóbbi adatgazdag könyvre számos ponton támaszkodtunk jelen cikk megírása során.) 1989-ben megalakult a Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Társaság, amely egy szakosztályt különített el enkebelén belül a csendőrség történetének feltárására. A holokausztkutatás is számos ponton árnyalta a csendőrség szerepéről a nemzeti emlékezetben kirajzolódott képet. Vagy legalábbis árnyalhatta volna, hiszen az ezredfordulóra föltámadt a nosztalgikus csendőrromantika, versekkel és emlékiratokkal, majd kisvártatva internetes honlapokkal. A csendőrséget adoráló megnyilatkozások máig hol a rendvédelmi szerv páratlan eredményességét méltatják (konokul feledve a tényt, hogy a siker erőszakra és előítéletességre épült, s ma már e gyakorlat a társadalmi változások okán amúgy is követhetetlen lenne), hol megalkuvást nem ismerő antikommunizmusát dicsérik, hol meg csak egyszerűen egyenruhájában és fegyverarzenáljában gyönyörködnek.
A csendőrség felelőssége máig gyakorta válik sajtópolémia tárgyává, így legutóbb Képíró Sándor volt csendőrszázados ügyében került terítékre, amikor is a Simon Wiesenthal Központ az újvidéki vérengzésben való tettleges részvétellel vádolta meg az e váddal már 1944-ben elítélt, ma jócskán kilencven év fölött járó férfit. Az eset nem nélkülözi a visszás mozzanatokat, ám alakuljon bármiképp is ez az ügy, az a csendőrség tárgyilagos megítélését aligha módosíthatja. A 2000-ben elhunyt Szabó Miklós egyik utolsó, a csendőrség útját rekonstruáló írásának záró szavai változatlanul érvényesnek tetszenek: "A csendőrség múltja ma történelem, nem hagyomány."
