XVI. Benedek pápa március 25-én a római Szent Felicitás és Vértanú Fiai nevű plébániatemplomot meglátogatva, az egybegyűlt hívekhez intézett homíliájában a bűnről és a bűnbocsánatról elmélkedett. Épületes gondolatmenetének egy pontján azután a pokolra fordította szavait, s elmondta, hogy "a pokol, amelyről manapság oly kevés szó esik, létezik, és örökkévaló mindazok számára, akik szívüket bezárják [Jézus] szeretete előtt." Az elmúlt néhány esztendő kvázi szimbolikus értelmezései, illetve a téma altatása után a széltében konzervatívként elkönyvelt egyházfő mondata élénk visszhangot váltott ki egyháziak, laikusok és megátalkodott agnosztikusok körében egyaránt. Ám mielőtt a kurrens vélemények ismertetésébe elegyednénk, tekintsük át a diskurzust, mely a katolicizmus, a kereszténység s összességében a zsidó-keresztény kultúrkör évezredek óta legkedveltebb rémtoposza, a pokol (illetve annak főmumusa, a sátán) körül burjánzik.
Minden valamirevaló vallás, mitológia és hiedelem elengedhetetlen főeleme a halál utáni lét kérdésének tisztázása, inkluzíve a holt lelkek csoportosulási helyének lokalizálása. A görög regék elíziumi mezői (a boldog lelkek számára rezerválva) s a kínokkal teljes Tartaros (mint a tatár és a tartármártás nevek őseredete) éppúgy e halálos komolyságú topográfiai játék részét képezték, mint a maják Xibalbája vagy az óegyiptomiak Duatja. A szinte kivétel nélkül földfelszín alattinak tippelt, általánosan fájdalmasnak vagy éppen ítélkezés révén szekciókra bontottnak képzelt al- és túlvilágok sorában természetesen ott találhatjuk az ószövetségbéli gyehennát, a keresztény pokol közvetlen előképét is. Az egyebek mellett Jeremiás könyvében említett Gé-Hinnom, azaz a Hinnom-völgy nagyon is konkrét hely volt Júda és Efraim törzsének határán, ahol a próféta elmondása szerint a bálványimádók megégették fiaikat és leányaikat az áldozati tűzben. E pogány szertartások színhelye azután idővel elveszítette konkrét földrajziságát, s a bűnösöket emésztő tűz, az örök kárhozat (vagy a meghatározott ideig tartó tisztulás/várakozás) jelölőjévé vált. Úgyannyira, hogy a zsidó terminológiát alkalmazó Jézus maga is az Újszövetség számos helyén említi az "olthatatlan tüzű" gyehennát, s a Máté evangéliumában föllelhető idézet szerint "az Emberfia elküldi majd angyalait, azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket" (Mt 13,41-42).
Mindezek ismeretében aligha meglepő, hogy a formálódó kereszténység magáévá tette, illetve részint saját elképzeléseihez igazította a tüzes gyehenna képzetét, s az immár keresztény poklot megannyi utóbb nem kanonizált, illetve apokrif iratban is részletekbe menően körvonalazta (pl. Péter apokalipszise). Szemben az üdvözültek mennyországával, a pokol a sírásnak és a fogak csikorgatásának színtere (mely János jelenései szerint végítéletkor majd a "tűznek tavába vetteték"), míg e két szint között található úgymond a
bocsánatos bűnök
elkövetőinek ítéletnap előtti univerzális tisztítóhelye, a purgatórium. Az ókeresztény egyházatyák ez utóbbi - kezdettől meglehetősen problematikus - lokalitással kapcsolatban ugyancsak emlegették az oly hatásosan riasztó lángnyelveket, ám ezek inkább lelki tűzként nyertek értelmezést, semmint valós vagy éppen metaforikus lángként. A középkor évszázadaiban azután már mindinkább konkrét értelemben hivatkoztak az egyháziak, pápák és tudós skolasztikusok a purgatórium tisztítótüzére, s így e hely a hívők képzeletében majd' oly félelmetessé vált, akár a végleg elbukottak pokla. Az 1254-ben dogmatikailag is formulázott purgatórium tételével sokan nem tudtak azonosulni, s így az nemcsak a görög kereszténységgel folytatott hitvita egyik botránykövévé vált hosszú időre, de megannyi vallási csoport (katarok, valdensek) eretnekké bélyegzésének is indokává lett.
A középkorra a pokol földrajzának és belvilágának föltárása módfelett kultivált foglalatossággá vált. A művészileg legsikerültebb modell kétségkívül Dante oly sokat hivatkozott Isteni színjátékában lelhető, ahol is
kilenc körbe rendezve
soroltatnak fel az üdvözülésből kirekesztett lelkek a kínokkal még nem sújtott pogány bölcselőktől egészen a Sátán szájában vergődő legnagyobb árulókig (Brutus, Cassius, valamint értelemszerűen iskarióti Júdás). A Dante által aprólékosan kidolgozott szenvedésnemek mindazonáltal csak művészi megformáltságban különböztek az ekkortájt született egyéb pokolleírásoktól. Ám a középkoriak nem pusztán fantáziáltak és írtak a pokolról, de lehetőség szerint fel is keresték. A kénes kipárolgású barlangokat szerte Európában a pokol/purgatórium bejáratainak sejdítették, s a merészebb zarándokok nem is átallottak leszállni a mélybe, hogy személyesen szerezzenek információt a bűnösökre váró szenvedésekről. Így tett a mi Tar Lőrincünk is, aki az írországi Szent Patrik Poklát (másképp: Purgatóriumát) kereste fel valamikor a XV. század első évtizedében, hogy ott legnagyobb rémületére elhalt rokonait és ismerőseit lássa sanyargattatni. (Ugyanerre járt bő fél évszázaddal korábban Nagy Lajos egyik vitéze, levezeklendő tetemes menynyiségű, szám szerint kétszázötven gyilkosságát.) E gyászos hely, vagyis a Szent Patrik által a Donegal grófságbeli Angyalok szigetén felfedett alvilágbejárat amúgy már a XIII. századi Legenda Aureában is feltűnik, mint egy Miklós nevű nemesúr kalandtúrájának színtere, ahol is kígyók által marcangolt vagy izzó vasdorongokkal gyepált bűnösöket talált a kíváncsi betolakodó.
A hívőket sokkírózó rémségeikben - amint fentebb láthattuk - oly hasonlatos alvilági javító- és büntetőtelepek, azaz a pokol és a purgatórium minéműsége a kora újkor hajnalára a reformáció igen fontos vitakérdésévé vált. Ismeretes, hogy a reneszánsz pápák által szabadjára eresztett botrányos gyakorlat, mely búcsúcédulák megvásárlása ellenében jó előre annullálta a purgatóriumban letöltendő, úgynevezett "ideig tartó büntetéseket", Luther fellépésének egyik közvetlen kiváltója volt. Kálvin pedig egyszerű babonaságnak tekintette a purgatóriumot, s pokol és tisztítótűz kérdésében megannyi ellentétes nézet ütközött egymással Luther koncepciójától (a lelkek szunnyadnak a halál után, egészen a végítéletig) mondjuk a szociánusok nézeteiig, akik azt hirdették, hogy a bűnös lelkek rögtön a halált követően megsemmisülnek.
Ám a pokol, különösen a katolicizmus világképében, ezt követően sem veszítette el kardinális jelentőségét, sem mint dogmatikai sarokpont ("alászállt a poklokra" - sorolja Jézus Krisztus tetteit a katolikus Credo, s hasonlóképp a református Hiszekegy), sem pedig mint a hívők pszichikai fegyelmezésének hatékony eszköze. A pokol tételezése ugyanis évszázadokon át a hittantanítás kulcsmozzanataként figurált, s e fenyegető képzet beléplántálása a gyermekek lelkébe - számos irodalmi mű és memoár tanúsága szerint - a leglidércesebb kísértettörténeteknél is nagyobb félelmet váltott ki a katekizmust magoló pulyákból. S ha mindez kiváltott is némi kulturális ellenhatást, így például a bukott angyal Lucifer/Sátán irodalmi fölmagasztosulását (Milton: Az elveszett Paradicsom), azért a pokollal való riogatás visszaszorulására, a tematika részleges diszkreditálódására egészen a modern korig, a XX. századig kellett várni. Ekkorra ugyanis eltagadhatatlanul kínossá vált a kénköves-üstös pokol (s szintúgy a bárányfelhős mennyország) tradicionális, széltében elterjedt képzete. Jóllehet a dogmák legnagyobbrészt nem változtak meg, a hívekkel való direkt kommunikációban hátrébb szorult, a szélesebb nyilvánosságból pedig mondhatni szőrén-szálán eltűnt e tematika. A pokol utolsó nagy dobása ország-világ előtt jó ideig a Szűz Mária 1917-es fatimai revelációjában feltárt első titok (összesen három volt) negyvenes évekbeli közzététele maradt: a jelenésben részesülő gyermekpásztorok egyike, Lucia Santos ekkor írta le a Mária által nekik megmutatott infernót mint hatalmas tűztengert a föld alatt, végromlásban sínylődő elveszett lelkekkel. Utóbb XII. Pius még rendre el-elmondogatta, hogy a pokol nagyon is reális, és szörnyű kínokat tartogat a bűnösök számára (a negyvenes-ötvenes évek pápájaként ő még politikai megnyilatkozásaiban is alkalmazta e kínálkozó közhelyet a kommunizmusra), de ezt követően érezhetően jegelték e forró témát.
Ez a helyzet csak II. János Pál pápa pontifikátusa idején változott meg valamelyest. Wojtyla reformpápasága idején végre rendezni kellett például azt a kérdést, hogy mi lesz haláluk után a nem katolikus vagy - ne adj' isten - egyenesen nem keresztény, ellenben tiszta életű embertársainkkal, mert a korábban megfogalmazott rigid válaszok immár tarthatatlanná váltak. A kilencvenes években kibocsátott új katolikus katekizmus mindazonáltal nem tárgyalta forradalmian eredeti megközelítésben a pokol tárgykörét: e summázat szerint a pokol legsúlyosabb büntetése az örök elszakítottság Istentől, ám a szöveg többször említi a bűnösökre váró örök tüzet is. (Ugyanez az irat fenntartja a purgatóriumbéli tisztítótűz létét is.) II. János Pál azonban nyilvánvalóan meghaladta ezt az óvatos álláspontot, amikor 1999 augusztusában egyik audienciáján oppozícióba helyezte a poklot fizikailag létező helyként, illetve az Istentől való elszakítottság állapotaként interpretáló nézeteket, majd hozzátette: "A képeket, melyek a Szentírásból kirajzolódnak számunkra a pokolról, helyesen kell értelmeznünk. Azok az Istent nélkülöző lét teljes frusztrációját és ürességét demonstrálják." Ezzel egy időben a leghatározottabban elutasította a mennyország közkeletű, bodros felhőcskéktől övezett elképzelését.
II. János Pál idézett megnyilatkozása valóban szabad utat látszott engedni a pokol szimbolikus értelmezésének, mely még az új katekizmussal is összebékíthetőnek tetszett. Ezen az állapoton változtatott most az elterjedt vélekedések szerint a fundamentalista XVI. Benedek, aki egyébiránt még bíborosként s a Hittani Kongregáció prefektusaként az említett katekizmusnak is egyik összeállítója volt. S valóban, Ratzinger pápa ezúttal halványan sem utalt a szimbolikus értelmezés lehetőségére, ám betű szerint mindössze azt állította, amit a katolikus egyház hivatalos, hatályos hitelvei: vagyis hogy a pokol létezik, egyszersmind örökkévaló. Ennél a kijelentésnél alighanem érdekesebb lehet a jelenlegi pápa két korábbi állásfoglalása, a sátánról, illetve a purgatóriumról. Az előbbi témáról még bíborosként beszélt interjúkötetében, amikor is a sátánt nagyon is létező realitásként, személyes, s nem pusztán szimbolikus létezőként jellemezte, akinek emberfeletti szabadsága egyenesen Isten szabadsága ellen irányul. A purgatórium létét pedig immár pápaként ítélte tavaly októberben puszta teológiai hipotézisnek (szemben a pokol és a sátán kinyilatkoztatott fizikai realitásával), nem pedig fundamentális vallási igazságnak, mely kijelentésével jócskán belesatírozott a katolikus túlvilág gondosan megrajzolt térképébe.
Az infernó vagy legalábbis katolikus koncepciója tehát fennmarad, mondhatni minden poklokon keresztül. S ha az oly érzékletesen kidolgozott részletek mára tán kissé elhalványultak is, azért a pokol léte nem lehet kérdéses. Legfeljebb csak azt nem tudjuk még, hogy milyen messze van a belvárostól.
