Idén ünnepeljük az első magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos születésének kétszázadik évfordulóját. Mártírhalálának emlékét mindenkor pietásos kegyelettel ápolta a nemzet, ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a "szent halott", a "halálra elszánt magyar Szókratész" kissé leárnyékolt óriása a honi történelemnek. Kossuth, Széchenyi, de akár még Görgey és Deák alakja is elevenebben él a kollektív emlékezetben, mint azé a politikusé, akit 1848 tavaszán magától értetődő természetességgel fogadtak el kortársai a "felelős ministerium" elnökének. Életteli, nagyúrias figuráját alkalmasint szimbolikusan értelmezhető, hatásosan jelenetezett
halála homályosította el
Amíg életútjának vége jól ismert, németújvári gróf Batthyány Lajos születésének dátumát egészen a közeli múltig bizonytalanság övezte. Kivégzését követően hosszú ideig az 1809-es évszámot tekintették ugyanis hitelesnek, majd utóbb az 1806-os dátum került be a nagy összefoglaló művekbe, így a Pallas és a Révai Nagylexikonba, s a Magyar Életrajzi Lexikonba is. S noha Takács Ferenc 1978-as cikke megnyugtatóan tisztázta a tényt, miszerint Batthyány Lajost 1807. február 11-én keresztelték meg a pozsonyi Szent Márton-templomban, mégis kevésen múlt, hogy 1981-ben nem került sor a tervezett 175. évfordulós megemlékezésekre. Sőt még 1998-ban is kikerülhetett az Állami Pénzverdéből egy emlékérem, amelyen a mártír miniszterelnök portréja alatt az 1806-os évet tüntették fel születésének időpontjaként.
Pályafutásának első évtizedeit már a kortársak és első életrajzainak szerzői is Széchenyi István ifjúkori rakoncátlankodásaihoz és heveskedéseihez hasonlították. S valóban, Batthyány ifjonti évei ugyancsak féktelenül, a nemzeti elkötelezettségű reménybeli államférfi létformájától jókora távolságban teltek: katonatiszti snájdigoskodások, buta arisztokrataheccek, obligát európai körutazás, valamint adóssággyártás nagyban. Kissé zavaros életkörülményei csak akkor kezdtek rendeződni, amikor özvegy, bár meglehetősen szabados életű édesanyját, Skerlecz Borbálát kétévi pereskedés után 1830-ban kitudta apai örökségéből, s végre átvehette birtokai irányítását. Még érvényteleníttetett néhány adósságlevelet, amelyet éretlen fővel zsidó uzsorásoknak aláírt, s Batthyány immár megkezdhette felnőtt főnemesi életét. Alighanem Széchenyi példájának hatására (aki Naplójában ekkortájt igen lesújtóan nyilatkozott a fiatal nagyúrról: "gyanítom, nem sokat ér") ő is az "önjavulás" útjára lépett: hozzálátott birtokai korszerűsítéséhez, beszerezte a kurrens kötelező politikai és gazdasági irodalmat, s megnősült. 1834-ben vette feleségül Zichy Antóniát, aki utóbb politikai törekvéseinek leghatékonyabb előmozdítója lett.
Politikusi belépőjére az 1839/40. évi reformországgyűlésen került sor, s Pozsonyban igen gyorsan a főrendi ellenzék vezetőjévé vált. Gyors sikerét nem könnyű megérteni, hiszen a gyakorlati politikában járatlan Batthyány Lajost még legközelebbi hívei sem tartották jó szónoknak. Akárcsak Széchenyi, ő is érett férfikorában kezdett komolyabban foglalkozni a magyar nyelvvel. "A magyar nyelvvel nem nagyon boldogul" - állította Hajnik Károly, az első országgyűlési gyorsíró. "Nyelvbeli készültsége hiányzott" - írta róla visszatekintve Szemere Bertalan, majd jellemzését így folytatta: "midőn ő indulatba jöve, szava sipító lett, midőn pedig komoly és ünnepélyes akart lenni, szava rekedt és tompa lőn". Ráadásul Batthyány Lajos nem volt kedves, behízelgő modorú társasági ember sem. "Nekem olyan a kedélyem, hogy az már több helyen akadályokat gördített utamba" - ismerte föl saját lelkialkatát egy 1826-os levelében, s ezt a felismerését külső szemlélők is megerősítették. Kortársai közül sokan gőgös fickónak tartották, s ez a jelenből visszatekintve sem tűnik igaztalan vádnak. 1844-ben például az alábbi mondatot intézte Prónay báróhoz: "Nincs jogod engem megszólítani, várnod kell, míg én szólítlak meg." (Az esetből kardpárbaj lett.)
Tekintélyét a titkosrendőrség aligha elfogulatlan véleménye szerint pusztán főúri nevének, családja tekintélyének, pénzének és lakomáinak köszönhette. Az említettek kétségkívül hozzájárultak Batthyány vagy amint egyes ügynöki jelentések csúfondárosan nevezték, Egyenlőség Lajos gyors sikeréhez, ám bizonnyal szerepet játszott abban meglepően jó taktikai érzéke, szervező- és vitakészsége ("okszerei mindig erősek") is. Személye olyannyira fölértékelődött, hogy az országgyűlési titkosrendőrség már 1844-ben Batthyány miniszterelnökségéről szóló híreszteléseket jelentett Bécsnek. Batthyány időközben szoros szövetségre lépett a reformkor másik gyorsan emelkedő nagyságával, az általa kezdetben "pénzsóvár, arctalan senkinek" ítélt Kossuth Lajossal. Együttműködésük kiterjedt az ekkortájt gombamód szaporodó egyletek működtetésére: volt légyen szó akár a cukorgyárakról, akár a jégverés elleni kölcsönös biztosításról, akár az 1844-ben alapított és igen hamar botrányos csődbe került Magyar Kereskedelmi Társaságról. S másokkal együtt közösen hozták tető alá 1847-ben az Ellenzéki Pártot is, amelynek elnöke Batthyány, míg cím nélküli vezére a jórészt Batthyány pénzéből Pest vármegyében országgyűlési követté választatott Kossuth lett.
A reformkor meg-megrekedő politikai folyamatai mindazonáltal nem kötötték le Batthyány összes energiáját. Így például 1845-ben nagyobb keleti utazást tett, melynek során egy arab törzs állítólag túszul is ejtette. Ugyanezen az úton tetováltatott a karjára egy kígyót is, s e gesztusa nagyon is illett nemritkán féktelenné és duhajjá váló természetéhez. Ikervár ura ugyanis nemcsak az ördög bibliáját forgatta szorgalmasan ("minden nap reggel 8-ig játszik Traunnál" - jegyezte fel Naplójában szörnyülködve Széchenyi az 1847/48-as országgyűlés idején), de ivott, s ittasan
bizony néha kötekedett
is. Egy 1844-es vacsorán például lerészegedve előbb tréfából bokszolni kezdett a szintén ellenzéki Teleki Lászlóval, majd állítólag kést is rántott. Talán ez a fenegyerekeskedésre való hajlam, talán a korban férfiszépségként értelmezett szakállas arc és daliás termet tette, de Batthyányt igen szerették az asszonyok. Így szinte bizonyos, hogy amíg felesége kedveskedéseivel elbolondított és férjéhez pártoltatott megannyi országgyűlési követet, addig Batthyány viszonyt kezdett sógornőjével, a szebbik és szabadabb szájú Zichy nővérrel, gróf Károlyi Györgyné, született Zichy Karolinával. Mi több, egyes, ma már tisztázhatatlan pletykák szerint Ferenc József tigristermészetű édesanyja, Zsófia főhercegné is kokettált volna a nemes arcélű gróffal, aki azonban - vesztére! - visszautasította a császári fenség közeledését.
1848 tavaszán az Ellenzéki Párt elnökéből a "felelős ministerium" elnökévé vált, s ő magától értetődően kormányába válogatta a reformkor politikusi garnitúrájának legkiválóbb alakjait. Az elkövetkező néhány hónapban azután kormányára támaszkodva, s jórészt a magyar Habsburggal, István nádorral együttműködve próbálta levezényelni az áprilisi törvények végrehajtását, és legyőzni a bécsi (illetve átmenetileg innsbrucki) udvar, az átkos kamarilla ellenállását. A monarchikus érzelmű Batthyány megkísérelt a legalitás talaján megmaradni, ám vészhelyzet esetén a nemzeti érdeket a gyakorlatban ő is előrébb sorolta a szigorú törvényességnél. A papírpénz-kibocsátás, illetve a magyar honvédség felállítása körül kifejtett tevékenysége s többszöri kemény vitái az V. Ferdinándot irányító főhercegekkel és egyéb kormánytényezőkkel bizonyítják, hogy működése korántsem merült ki az állandó kompromisszumkeresésben, s hogy az utóbb naiv jóhiszeműségéről költött legendák is alaptalanok.
1848 szeptemberében, látva az uralkodói bizalom hiányát s az országgyűlés radikalizálódását, lemondott, ám újbóli kormányalakítási megbízatást nyervén visszavette miniszterelnöki tisztét. Miközben Jellasic horvát bán seregével mind fenyegetőbben közeledett, az országban rövid ideig kettős hatalom alakult ki, hiszen ekkor már fennállt a Kossuth által dominált Honvédelmi Bizottmány, s még Batthyány is hivatalban volt. A kiegyenlítési kísérletek kudarcát, valamint a bécsi udvar sorozatos szószegéseit látva s alighanem hazai tekintélyvesztéséből is okulva Batthyány október 2-án végleg visszaadta megbízatását, s birtokára távozott. Katonai szolgálatot vállalt, hogy a horvátok ellen harcoljon, ám az egykori lovastiszt leesett paripájáról, s karját törte. Ezután újra képviselővé választották, s mint lojális és tárgyalásképes személyiség bekerült abba a békeküldöttségbe is, amely Windischgrätz császári főparancsnokhoz indult. A tábornagy mindazonáltal Batthyányval nem volt hajlandó tárgyalásba bocsátkozni, s a Pestre, sógornőjéhez visszatérő volt miniszterelnök már nem sokáig élvezhette szabadságát: 1849. január 8-án letartóztatták.
Hátralévő hónapjait egy koncepciós, premediált per vádlottjaként töltötte, s életét védelmezve vallomásaiban működésének törvényességét, a lemondását követő eseményektől való elhatárolódását kellett nyomatékosítania. Mindhiába, az "először akasztgatunk egy kicsit" elvét követő győztesek lesöpörték az asztalról Batthyány védekezését, s figyelmen kívül hagyták azt a meggyőző kegyelmi kérvényt is, amelyet az ítélkező hadbíróság valamennyi tagja aláírt. Az 1848-as októberi bécsi forradalom kirobbantásával is megvádolt Batthyányt akasztófára ítélték, majd 1849. október 6-án, miután - mint ismert - a gróf öngyilkossági szándékkal sebet ejtett a nyakán, kivégzőosztag elé állították.
Batthyány kivégzése
általános meglepetést keltett belföldön éppúgy, mint a magyarországi eseményeket élénk figyelemmel kísérő Európában. Az uralkodó által kinevezett miniszterelnök halálos ítélete hamar a magyar nemzet felé irányzott csapásként nyert értelmezést, s mint ilyen, szinte elszakadt Batthyány személyétől. Annál is inkább, hiszen Batthyányn túllépett a forradalom, álláspontját már életében meghaladottnak tekintették, s személye az udvarral való állandó egyezkedés szimbólumává vált. Kivégzése így még igazságtalanabbnak, s még inkább jelképesnek hatott, jó időre e jelkép alá temetve Batthyány emlékét.
Ferenc József kiegyezése a nemzettel lehetőséget teremtett ugyan a 48-as nosztalgiák fölélesztésére, ám Batthyánynak nem sok jutott a figyelemből. Sőt, kényelmetlen figura lett belőle: kényelmetlenné vált az őt kivégeztető Ferenc Józsefnek éppúgy, mint a Kossuthért lelkesedő függetlenségiek számára. A belvárosi ferences templomba annak idején becsempészett holttest ünnepélyes újratemetésére is csak 1870-ben került sor, amikor Pest városa közegészségügyi rendelkezést készült hozni a városi templomokban temetkezés tilalmáról s a korábbi sírboltok lezárásáról. Ekkor említette fel a tanácskozás egyik résztvevője Batthyány Lajos holttestét, s csak ekkor született határozat eltemetéséről, az első nagy magyarországi újratemetésről.
Az 1870. június 9-i ünnepélyes temetés, majd mauzóleumának 1874-es fölállítása sem leplezhette azonban el megítélésének merőben ambivalens jellegét. Jól érzékeltette ezt Tóth Kálmán sírverse is:
"Nagy küzdés volt egész élte,
Sokak által félreértve,
Oh de oly szent volt halála,
Életét megmagyarázta."
A kivégzésének megközelítőleges színhelyén felállított örökmécses is (melyről még 1905-ben született döntés, ám csak 1926-ban avatták föl), noha igen hamar népszerű megemlékezési színhellyé, utóbb fióknagygyűlések díszletévé vált, inkább Batthyány szimbolikus erejű halálára, s nem valós életére és működésére irányította a közfigyelmet. A Károlyi Árpád által 1932-ben kiadott pöriratok is elsősorban a kivégzéshez vezető justizmordot s Batthyány jóhiszeműségét sulykolták, elterelve a figyelmet a Kossuthtal szinte mindvégig együttműködő politikus pályafutásáról.
Batthyány Lajos neve és emléke hosszú ideig egyetlen kurzus számára sem bírt kitüntetett értékkel. A Horthy-korszak Széchenyi-kultuszához, majd Rákosiék Kossuth-rajongásához mérhető Batthyány-adorálás sosem volt kimutatható. Mi több, 1945 után alakját hol a balekságig naivvá, hol a kamarillával cimboráló, forradalomellenes arisztokratává torzították, s ezen jórészt csak Urbán Aladár hatvanas évek óta kifejtett imponáló történészi munkássága volt képes változtatni valamelyest. Ám Urbán mintaszerű monográfiája Batthyány miniszterelnöki működéséről, majd Molnár András és Erdődy Gábor hasonlóan hiánypótló művei a történészszakma körén túl csak kevés hatással voltak a nemzeti emlékezetre, amelyben alighanem továbbra is fakó tablóképként él Batthyány emléke.
A nyolcvanas években egyszer ugyan újólag fölbukkant a hírekben Batthyány Lajos neve, ám a mauzóleumát megszentségtelenítő sírrablók ügye bizonnyal nem járult hozzá életművének jobb megismeréséhez. Antall József utóbb szorgalmazta legelső miniszterelnöki elődjének népszerűsítését, s ebben alighanem közrejátszhatott kettejük rokon vonásként értelmezhető alkati inpopularitása is, csakhogy a Batthyány-alapítvány, majd a Professzorok Battyhány-körének életre hívását alkalmasint hiba lenne történelmi ismeretterjesztő aktusként értelmezni. Idei emlékéve, melyet egy szociálliberális koalíció hozott tető alá, talán változtat némiképp mostoha helyzetén, bár meglehet, ahogy a Kossuth- és a Deák-évek, úgy Batthyány bicentenáriuma is - túl néhány rokonszenves kiállításon - kimerül a belpolitikai akciózásban és az aktualizáló idézetvagdalkozásban. Igaz, ezúttal nehezebb dolguk lesz az idézetvadászoknak, hiszen Batthyány utált írni, s gyakorlati emberként egyetlen cikkét a répacukor gyártásáról publikálta.
