"Ezt az Erdély-dolgot szeretném megírni" - nyilatkozta tavaly a sugárzóan fiatal írónő, s frissen megjelent, immáron harmadik önálló kötetét elolvasva alighanem kijelenthetjük: Tisza Kata szavának állt. Új regényében vélelmezhetően súlyos problémákkal (úgymint pl. az identitás fellelésének akadályaival, a párkapcsolatok örök dilemmáival, s az emberi megnemértés szintén időtlen rákfenéjével satöbbi) kívánta szembesíteni olvasóit, ám műve végeredményben mindössze egyetlen valódi sorskérdésre világít rá, igaz, arra aztán felettébb erőteljesen: mit ér a derekas nekiveselkedés és az irigylésre méltó önbizalom alkotói tehetség híján?
A Magyar pszicho főszereplője, vagyis - helyesebb így fogalmazni - hősnője Klára, az Erdélyből áttelepült, s azóta Pesten rezideáló művész. Csodálatos, magával ragadó egyéniség, aki alkotásaival rendre botrányt kavar: művei senkit sem hagynak hidegen, közönsége rajongókra és habzó szájú ellenségekre oszlik. Sikereit a saját erejéből érte el, százszorosan és ezerszeresen megszenvedett minden kis elismerésért. Csak hát érzékeny és sebzett lélek, s kétségkívül van egy nagy hibája is, méghozzá az, "hogy nem akar megbántani másokat". Származására nézve egyszerre erdélyi arisztokrata és zsidó (egyik-másik nyáladzó firkász direkte vörös grófnőnek gúnyolja), s dédunokahúga egy kétszeres magyar miniszterelnöknek, aki 1918 októberében Hermina úti villájában gyilkos merénylet áldozatául esett. Az olvasóban e homályos utalásokat kihüvelyezve lassanként fölsejlik, hogy a szerző netalán enmagát regényesítette meg Klára alakjában. Mert akkor tán ez lehet az oka annak is, hogy az írónő által választott elbeszélői hang, a nyomatékosan személytelen, ám mindentudó mesélőé többször is elbicsaklik, egy oldalon akár háromszor is átcsúszva a személyes elbeszélés regiszterébe ("azt hiszem, mondanom sem kell, meg kell jegyeznem" - 54. oldal).
Feltevésünk alkalmasint helytálló, noha Tisza Kata kétségkívül furmányos módszerekkel próbálta elleplezni előlünk e figyelemre méltó mozzanatot. Így például Klára a regény 161. oldalán kezébe vesz, mit több, egyetértőleg idéz egy novellát "attól a hirtelen felkapott, gyanús hátterű, vitatott tehetségű, még vulgárisnak is nevezett írónőtől, bizonyos Tisza Katától". Ehhez jön még, hogy Klára nem szépíró (ez amúgy még felfogható lenne azonosságként), hanem festő (ez már ugye aligha), igaz viszont, hogy elkötelezett pohármelléki bölcselő és babérkoszorús falvédő-librettista. A könyvben fellelhető magvas eszmékből hely hiányában csak kettőt idézhetünk e hasábokon. Az első gondolatmenet az alábbi tételmondattal indul vészterhes útjára: "A művészet fölötte áll minden profán, átmeneti és időszakos ideológiának." A letaglózó kijelentés, melyet aztán szorosan követ egy személyesítő fordulat ("Az ő értékrendjében."), végül az alábbi velőtrázó, s az írónő választott módszerével dialektikus viszonyt ápoló mondatban kulminál: "Mert aki benne van, annak természetes tán, és nem látja, de az alkotó, a jó alkotó sosem önmagát festi, hanem a világot tükrözi vissza nekünk, hogy lássunk is, ne csak nézzünk, hogy feketén-fehéren olvassuk, tapintsuk, hallgassuk, érezzük, hogy amiben élünk, felháborító, elszomorító, bántó, szemet gyönyörködtető, fájdalmas vagy éppen örömteli, és ezt oly intenzíven adja át, hogy a kiváltott hatás üzenete a tevés lesz, csinálni valamit, előre menni." E tagbaszakadt mondatszörny áhítatos megcsodálása után állítsuk ide másik példánkat, egy kíméletlen látleletet, mely a Tisza Katában rejtező Czakó Gáborba ojtott Jeremiás prófétát állítja elibénk: "A kor betegsége az önmagunkkal való szembenézés képtelensége, a felelősségérzés teljes vákuuma... Igen, beteg a társadalom. A rossz hírt hozókat pedig megkövezik, tudom."
Mert Klárát bizony üldözik: elnyomják, nem értik, továbbá csípik, rúgják és harapják. Ötoldalanként előkerül egy-egy idősebb élveteg férfirokona, netán beérkezett pályatársa, aki nyúlkál, ajánlatot tesz, de legalábbis gyanúsan sündörög. A férfiak mind akarnak valamit, méghozzá mind azt akarják, a nők pedig többségükben irigylik a sikeres és tehetséges Klárát. (S ott vannak még a kritikusok, e nemtelen gazemberek: "Az újságok is előszeretettel rendelnek sárba tipró kritikát, az a magyar kultúrában jobban eladható.") A művésznő egyébiránt nemcsak fest, de az embereket is meghallgatja, s az emberek vallanak neki. Elmondják, hogy Erdélyben rossz, de azért itt se jó, s hogy férfi és nő bizony nem egykönnyen értik meg egymást. Tisza Kata virtuóz készséggel sorakoztat egymás mellé akár harmincat is az alábbi egy-két mondatos portrékból: "Aztán az érthetetlen férfi, aki konkrétan kurvázott, és kétségbeesetten szűz lányt keresett." Ennyi.
A pont-pont-vesszőcske mintájára előállított szériák, s a korai Lányok évkönyvét illetve a Cilikét idéző eszmefuttatások kissé szervetlenül, ám az egyenletes színvonalat mindvégig fenntartva illeszkednek e vékonyka kulcsregénybe. Mert hát kulcsregény ez a javából. Spekulálhatunk, vajon ki lehet az a 95 éves költőfejedelem, akit fiatal felesége bűnösen elhanyagol, s ki lehet az a nagyhatalmú "Főideológus" (szemüveges, lehengerlő, egyszerre modoros és közvetlen), aki érdeklődésével tünteti ki a szép föstőnőt? Törjük a fejünket rendesen! S ráadásképp még az alakmás Klára lényéhez is kulcsot kapunk. "Túl sok vagy!" - vágja a lány fejéhez volt élettársa. Meglehet, bár mi inkább úgy fogalmaznánk: túl kevés.
Alexandra, 2006, 221 oldal, 2699 Ft
