Négy szarva van
A legutóbbi alkalommal, amikor is csalfa és a hűtlenkedésen rajtacsípett középkori magyar királynékról írtam e hasábokon, megfogadtam, hogy a házasságtörés és az in flagranti honi történetéből néhány kora újkori és újkori epizódot is idemásolok majd. Most hát szavamnak állok, tovább szemelgetve a réges-rég elhalt, ám életükben igencsak csélcsap vászoncselédek eseteit, léha paráználkodásait. Nem mintha szándékomban lenne tevőlegesen csatlakozni az asszonyi rend állhatatlanságát taglaló évezredes diskurzushoz, amelyet egyebek között bölcs skolasztikusok, nőgyűlölő filozopterek és jámbor spinto-tenorok (lásd Rigoletto, harmadik felvonás, "Az asszony ingatag!") gyökereztettek meg a köztudatban. Távol legyen tőlem! Pusztán csak arról van szó, hogy az úgynevezett apajogú társadalmak mindenkor sokkalta nagyobb feneket kerítettek a feleségek ilyes kilengéseinek, mint a férjurak csapodárságának, így azután a női hűtlenség zsánere értelemszerűen jóval több nyomot hagyott a régi iratokban, peres aktákban és történeti művekben.
Jóllehet a kora újkori törvények - legalábbis elvben - egyformán brutális büntetéssel fenyegették a kikapós férjeket és feleségeket, hiszen például Werbőczy István nevezetes Hármaskönyvében egyaránt halálbüntetéssel kívánta sújtani mindkét nem buja paráznáit, amennyiben azok semmibe vették a házasság szent kötelékét. Néhány magyarországi város törvénykezése roppant aprólékosan kidolgozta a házasságtörőknek kijáró irgalmatlan büntetést: a parázna párt közös sírba fektették, elevenen eltemették, valamint szívüket karóval szúrták át, imigyen is érvelve a házastársi hűség kardinális fontossága mellett. Az ilyesforma kegyetlen retorziókat azonban alighanem csak ritkán alkalmazták, de azért asszonyi hűtlenség vádja így is igen gyakran került a legkülönbözőbb bírói fórumok elé. Dacára a dacárandóknak, vagyis a felszarvazottság vastörvényének, ami bizony az ilyen eljárások során a megcsalt férjet rendesen köznevetség tárgyává tette. Ez a szívszorító tény olvasható ki abból a tizenhetedik századi bírósági tanúvallomásból is, amely egy felettébb könnyűvérű polgárasszony, bizonyos Varga Mihályné tettenkapását ismertette: "Mikor az ablakon Varga Mihály együtt látta volt az katonával az feleségét, kiáltotta erősen, hogy 'hét esztendeje vagyon, hogy tudom kurvaságát, de immár tovább nem tűrhetem'."
Hasonlóképp általános röhej kísérhette Révay Ferenc nekikeseredett bosszúhadjáratát is, aki, miután felesége, a szépséges Forgách Zsuzsánna előbb összeszűrte a levet, majd pediglen megszökött az ifjú Bakics Péterrel, a pozsonyi országgyűlés elé vitte férji sérelmeit. Mi több, nagyúri befolyásával még azt is kieszközölte, hogy a köztörténetből oly nevezetes 1608. évi törvények sorában huszonhatodik cikkelyként saját felszarvazottságáról, s a Detrekő várában megbújt bűnösökről is említés essék. (Utóbb, már a rabiátus férj halála után ezt a bizarr artikulust az 1625. évi XLIX. törvénycikkely hatálytalanította.)
A házastársi hűtlenség különleges, Boccaccio és Matteo Bandello novelláit idéző kolozsvári esetéről a forradalmas 1792-es esztendőben számolt be a bécsi Magyar Kurír. Egy újdonsült fiatalasszony, aki úgymond már házassága előtt sem volt "mindenek előtt esméretlen", a férje nélkül ment el az álarcosbálba, ámde életének gyanakvó párja féltékenységében utánaeredt. A sajtótörténeti jelentőségű orgánum rosszmájú híradása szerint: "(az Sz. nevű koncalista) felöltözik álorcásan, s titkon utána megy a felperes a maga alperesének, s kétszer, háromszor jól megtáncoltatván s kávéztatván, kihívja a bálról sétálni, négy aranyokért elüti rajta a port idegen ember képében; s ezzel a menyecskét a Bálházba visszavívén, eltűnikÉ" Az anekdotisztikus történet, amelyet Siklóssy László örökbecsű erkölcstörténeti összefoglalójából (A polgári erkölcs, 1923) idéztem, szükségszerűen a rosszéletű asszonyka méltó megbüntetésével (és a tudósító bölcs szentenciájával) ért véget: a bosszúálló férj a négy aranyat visszavette nejétől, majd "keményen megvervén elhagyta - rossz csont az ilyen oldalborda".
Ha az említett kolozsvári úriember elégtételt is vett férji jogainak - ez esetben nyilvánvalóan csak virtuális - sérelméért, azért a bosszulatlan felszarvazottság rémképe megannyi korabeli férfit megkísértett, fenyegetve becsületérzetüket és birtokosi öntudatukat. Aligha véletlen tehát, hogy ez idő tájt szirmai Szirmay Antal, a nemesi önérzet és a felvilágosodottságában is táblabírói világkép Zemplén megyei koszorús poétája maga úgyszintén megénekelte legnépszerűbb művében (Hungaria in parabolisÉ, 1804-1805) a szarvak megszerzésének különféle módozatait, méghozzá fentebb nem említett eshetőségek fölemlítésével gazdagítva komikus sommázatát. Mai dolgozatunkat is ennek a jó kétszáz éves, némiképp drasztikus, s szolid rímtechnikájú, ám kifejezően érzékletes versezetnek a megidézésével zárjuk:
"Annak, ki kedvesét, mivel azt gondolja,
Hogy csupán csak őtet szereti, csókolja,
Egy szarva van; kettő, a ki kacérságát
Nem tudván, mutattya alkalmatosságát.
Három, a ki tudgya, s jó májjal szenvedi,
Négy, ki becsületért, s pénzért megengedi.
A ki azt hiszi, hogy nincs ezek rendébe,
Annak is négy, s még egy nagy a közepébe."
