Tűnjék ez bármily kínosnak, elöljáróban szögezzünk le három szimpla, már-már alapigazság gyanánt fungáló tényt! A mégoly kikezdhetetlen jó szándék nem garanciája a művészi minőségnek, a kamerával rögzített történet korántsem okvetlenül film, s végezetül a gyász (akár a fél évszázada lezajlott nemzeti tragédia felett érzett, akár a nagyszerű Kaszás Attila halála által kiváltott) fájdalma nem feledtetheti el a mozilátogatókkal az olykor teljes negyedórákká összeálló zsenánt pillanatokat. Az alig fél évvel a sportarénabeli előadások után most mozifilmként előbukkanó musicalnek ugyanis nem tett jót az átalakulás: a mű apoteózisa helyett óvatlanul egy meglehetős esetlen mozgóképes adaptáció szemtanúivá váltunk.
Az 1956-os esztendő Magyarországára plántált Rómeó és Júlia-történet, amelynek erényeit és hibáit e lap hasábjain annak idején már megénekeltük (lásd: Rómeó Gyulaházán, Magyar Narancs, 2006. okt. 26.) sokat vesztett, s szinte semmit sem nyert az összességükben hatásos élő előadások filmmé konvertálása révén. Alighanem a zeneszerző, Mihály Tamás munkája szenvedte meg a legkevésbé e folyamatot: dalai változatlanul kismesteri jártasságról, szertelen dallaminvencióról, s tehetséges formakezelésről árulkodnak. Ám az eleve problematikus szüzsét már jócskán sújtotta a cserearányromlás. Horváth Péter librettója ugyan nem lett bornírtabbá, dalszövegei is csakolyan blődek maradtak, mint eredetileg, ellenben a cselekmény, s különösképp a történet főszálát kísérő egy-két epizód igencsak keszekuszává vált. Alkalmasint a kényszerűen lerövidített történet áttekintését kívánta megkönnyíteni a mű egyetlen valóban filmes jelenetsora, amelyben az 56-os eseményekre visszatekintő Lőrinc pap a lelkiismeretével társalogva idézné meg a cselekmény csomópontjait. Az alkotói előzékenység azonban félresiklott, miután Kaszás Attila (aki valóban teljes művészi és emberi hitelét mozgósította az 56 csepp vér sikeréért) minőségi forgatókönyv híján kénytelen volt lapos bölcsességeket csereberélni a lelkiismeret szerepében fehér zakós önmagát alakító, amúgy fájón modoros Alföldi Róberttel.
Az említett fehér és bézs alapszínű betétjelenetektől eltekintve Bokor Attila rendezése beérte a tavaly októberi előadások rögzítésével, s ez mindent összevéve elég kiábrándító hatást keltett. Ami akkor, a Sportarénában nagyszabásúnak tetszett, lángoszlopokkal és harci járművekkel, báli forgataggal és forradalmi tömegjelenetekkel, az a filmvásznon - mi tűrés-tagadás! - kevésnek, hatáskeltésre elégtelennek bizonyult. S a képi világ díszletszerűségét (templomhomlokzatostul és lángoló kaszkadőröstül) sajnos nem ellensúlyozta az élő produkció izgalma sem, aminek bizony szőrén-szálán nyoma veszett valahol az adaptáció folyamatában. Csak a számtalan túlontúl széles gesztus maradt meg, valamint az egykori megasztárosok mindent átható előadóművészi dilettantizmusa, amit csak rövid percekre feledtethetett egy-egy műgonddal formált színészi akció (Kaszás Attila mellett leginkább Seress Zoltán részéről), vagy éppenséggel Keresztes Ildikó égre kiáltó kabinetalakítása.
Az 56 csepp vér alkotói tavaly kimondva-kimondatlanul arra vállalkoztak, hogy produkciójukkal átpoetizálják az 1956-os forradalom emlékét, s habár nagyralátó törekvésük nem vált valóra, erőfeszítéseikből akkor egy kellemes, jóízű musical-előadás kerekedett. Az ambíció alighanem a filmváltozat elkészítésekor is a régi maradt. Nem úgy a végeredmény.
Forgalmazza a Hungarotop
