A Hősök terét megtöltő, s az elsőtitkár-miniszterelnök Kádár János szónoklatához statisztáló sokaság képe korántsem véletlenül kapott kiemelt helyet a szocializmus közelmúlt-történeti visszatekintéseiben. Szemben ugyanis a rendszer fölöttébb problematikus genezisével, amelynek diktatórikus és merőben erőszakos jellege eltagadhatatlannak bizonyult, ez ünnepi alkalommal már egyszer és mindenkorra békésnek és rendezettnek tetszett a tömegek és a vezetők, a serény társadalom és a rátermett funkcionáriusok viszonya. Ez a következetesen ténynek tekintett látszat annál fontosabbnak számított, mivel az 1956. november 4-ét követő néhány hónapban a kormány nem csak módfelett népszerűtlen volt (lásd: "Kádár Apró Dögei"), de egyszersmind roppant ingatag is. Ám a régi-új rezsim, amelynek kezdeti elszigeteltségét maguk a szovjetek is aggasztónak ítélték, s amelytől rövid időre még a pártlap, a sztrájkba lépő Népszabadság, s a hazai munkásmozgalom egyik bástyája, a Vörös Csepel is elpártolt, gyorsan és igen hatékonyan látott gyászos munkájához. Így, miután 1956/57 fordulóján kezdetét vette a megtorlás első nagy rohama, s az eszközökben nem válogatva Kádárék sztrájkostul-munkástanácsostul letörték a társadalom nyílt ellenállását, megindulhatott a "normalizáció", s ami ennek sikerét bizonyíthatta: sort lehetett és kellett keríteni a társadalmi támogatottság látványos demonstrálására is.
Dacára az erőszakszervek (így az újdonatúj Munkásőrség, s a feladatát bevégezvén áprilisban már fel is oszlatott Belügyi és Honvéd Karhatalom) hatékony munkálkodásának, egy grandiózus tömeggyűlés megrendezése korántsem tűnt kockázatmentes vállalkozásnak az 1957-es Budapesten. Nem csoda hát, hogy a május elsejei felvonulást rendkívül körültekintő előkészületek, s esélylatolgató főpróbák előzték meg. E főpróbák spiritus rectora - részint Kádár távollétében és megbízásából - a népgyűlések aranyszájú szónoka, a lobbanékony Marosán György lett. A keresetlen stílusú, nemegyszer akár saját hallgatóságát is csirkefogónak tituláló funkcionárius előbb a nem is oly rég pacifikált Csepelen bonyolított le egy sikeresnek ítélt tömegrendezvényt, majd március végére párhuzamos nagygyűlések megtartását javasolta. A mozgalomban eredeti szakmája okán gyakorta Buci Gyuriként emlegetett Marosán azzal érvelt, hogy a fővárosban biztonsággal megrendezhető egyszerre akár 4-6 tömegdemonstráció is, hiszen az MSZMP legalább 60 ezer párttaggal számolhat Budapesten, s így a feladat mindössze ennyi: "Legyen ott minden kommunista, és hozzon magával még egy embert!" S valóban, a négy nagygyűlésen (köztük a Köztársaság térin, melyen Marosán tetemre hívta a vérengző ellenforradalmárokat) több mint százezer ember vett részt, s érdemleges rendzavarás sem történt.
A sikeres főpróbák után immár megkezdődhettek a május else-jei felvonulás előkészületei. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága március végén és április elején is napirendjére tűzte a reménybeli tömeggyűlés lebonyolításának kérdését. A felvonulás színhelyéül a Hősök terét jelölték ki, ami több szempontból is szerencsés (bár részint nyilván kényszerű) választásnak volt tekinthető. A Rákosi-éra felvonulásainak bevett színtere, a Sztálin tér ugyanis még erőteljesen magán viselte a forradalom nyomát, s még ugyancsak elevenen élt a pesti társadalomban az itt végbevitt októberi szobordöntés keserédes emléke (lásd Csizma tér). Ezzel szemben a Hősök tere mint színhelyválasztás nemcsak visszautalt a koalíciós évek kevésbé erőszakolt május elsejéire, de átláthatóbb, s ami fő, könynyebben megtölthető teret kínált a vizuális erődemonstráció számára.
| ||
A gondos előkészületek
részeként sor került a Hősök terét majdan díszítő 28 nagyméretű kép kiválasztására (Lenintől Bulganyinon át egészen Dobi Istvánig és Dolores Ibarruriig), s összeállították a soros május elseje hivatalos jelszavait is: az éljenekből kijutott a "harcban született forradalmi munkás-paraszt kormánynak", a "hű barát" Szovjetuniónak s Kínának is. Akadtak persze kisebb fennakadások is: Kádár kevesellte a 26 jelszót (a németeknél úgymond harminckettőt látott), s a Kossuth Kiadó vezetése is alapos fejmosásban részesült egy gyanúsan gyászos, fekete szegfűs plakátért.
A pártvezetés megbeszélésein különös hangsúlyt kapott, hogy a felvonuláson való részvételre senkit sem szabad kényszeríteni. Így miközben éppen 57 május elsejéig mindösszesen 33 704 embert vettek őrizetbe a hatóságok, akik közül több mint 14 ezer az ügyészség elé került, az Intéző Bizottság és a Titkárság ülésein békeszózatok és toleranciatirádák hangzottak el a közelgő nagygyűléssel kapcsolatban. "Azt nem lehet mondani, hogy aki nem jön, az csirkefogó" - szögezte le Orbán László elvtárs, Kádár pedig már ekkor felvillantott valamicskét majdani békülékenyebb társadalompolitikájából: "Éa nagy zaj, az utcai felvonulás általában nem az értelmiség hagyományos jelentkezési formája, ezen nem kell csodálkozni. A munkásoknál ez egy hagyományos forma, a parasztoknál inkább felballagás jellegű, az értelmiségnél nem ez a fő forma. Ezt nem is kell erőltetni." Az erőltetés elutasítása mögött jórészt az a felismerés rejlett, hogy - az előzetes becslésekre alapozva - különösebb rákészülés nélkül is jó negyedmillió ember részvételére számíthattak a szervezők (ugyancsak Orbán László előterjesztéséből idézve).
Így amikor "az őszi lázálom után fölvirradt a gyógyulás napfényes reggele" (a Népakarat című napilap vezércikkének szóhasználatával), vagyis beköszöntött az amúgy éppenséggel borongós és esőre hajló május elseje, a tömeg öt rendezett oszlopban fölvonulva valóban megtöltötte a Hősök terét. A magasból vigyázó repülőgépek, s a zárt alakzatban strázsáló munkásőrök éber tekintetétől kísérve a párt és a kormány vezetői elvegyültek az ünneplő sokaságban, megjelenésükkel alighanem elterelve a figyelmet a vonulást színesítő gazdag kultúrprogramról (a MÁVAG Acélhang dalárdájáról, a néptáncosokról és a szavalókról). Marosán a csepeliek élére állt, a polgárias külsejű, joviális Münnich Ferenc a józsefvárosiakkal kvaterkázott, Kádár pedig az angyalföldiekkel és a zuglóiakkal elegyedett. Több korabeli sajtótudósítás szerint itt esett meg az a kedves epizód, melynek során egy szőke csöppség spontánul szép szál tulipánt ajándékozott "Kádár bácsinak", aki azt rögvest hajtókájába is tűzte, s le sem vette a nagygyűlés végéig. Tulipánok, vörös szegfűk (a Ganz hajógyáriaknál) és kék ingek (az újdonsült KISZ-eseken) jócskán akadtak a sokadalomban, ám az ellenállást jelképező fekete karszalag - hála a szervek éberségének - egy sem.
Miután a vezetők imigyen, a korábbi évek gyakorlatától jócskán eltérő módon tanúbizonyságát adták annak, hogy kapcsolatuk eleven a munkástömegekkel, kiváltak az ünneplő közönség soraiból, s szép rendben elfoglalták kijelölt helyüket a díszemelvényen a Magyar Ifjúság útjának torkolatánál. A gyűlést elnöklő Marosán György formálisnak szánt megnyitója hamar elkanyarodott eredeti tárgyától, miután egy apró mentegetőző formulát követően ("Ne vegye zokon, Kádár elvtárs!") az avatott népszónok az elsőtitkár-miniszterelnök bokros érdemeinek méltatásába fogott. Marosán nem tervezett, ám politikusi alkatát ismerve aligha meglepő extemporizálását Kádár János
nagyon is kiszámított
ünnepi beszéde követte. Az 56-os események immár kijegecesedett értékelésének sommázata után ("az elmúlt évek súlyos hibái", "Nagy Imréék árulása", "tűrjük-e tovább, hogy lemészárolják a nép elejét, sírba tegyék a népköztársaságot?"), Kádár egyszerre jelezte kérlelhetetlenségét ("a főirány feltétlenül helyes", "a hatalom fegyveres biztosításába bevonjuk a legöntudatosabb munkásokat és parasztokat"), s békülékenységét is, beleszólási lehetőséget ígérve párttagoknak és pártonkívülieknek egyaránt. S szót ejtett az ünnepség valódi céljáról, arról, hogy reményei szerint "barátainkat örömmel, ellenségeinket keserűséggel tölti el ez a nap".
| ||
A nagygyűlést ugyanis tényleg rendkívüli érdeklődés kísérte. Az angol követség például megfigyelőket küldött ki a város több pontjára, fölbecsülni a felvonulók létszámát, s tesztelni a hangulatukat. Regéczy-Nagy László, aki a Gorkij fasornál méregette a felvonulásból visszatérő tömeget, lógó orrú, szomorú embereket látott. Más, még szabadlábon lévő ötvenhatosok ezzel szemben egykedvű vagy éppenséggel Kádárral rokonszenvező tömegnek ítélték a május elsejei felvonulókat. Az ekkortájt is még szamizdatokat gyártó és terjesztő Kántás László visszatekintve úgy vélte: "1957. május elsejére Kádár népszerű figura lett. (É) Ez májusra teljesen egyértelművé vált. Nem volt biztos a hatalma, amíg 1957. május elsején a Vörös Csepel és a Váci út nem 'felelt neki'."
Kádárék megdolgoztak e feleletért, s törekedtek arra, hogy a zökkenőmentesen lebonyolított nagygyűlést igazi propagandasikerként kamatoztathassák. A számháború lehetőségéről mindenesetre bölcsen lemondtak, a résztvevők (Litván György megfogalmazásával: a dacos kormánypártiak, az óvatos helyezkedők és a mindenre kíváncsiak) tömegét a félhivatalos tudósítások legfeljebb 300 ezerre becsülték, s ehelyett fontosabbnak ítélték az "új tavaszi seregszemle" vizuális megörökítését. E beszédes címmel dokumentumfilm készült a Hősök terén megejtett demonstrációról, s a film kópiáit rögvest világ körüli útra indították az illetékesek, bizonyítandó a magyarországi stabilitást és a rendszer közkedveltségét. S aligha véletlenül ezzel a nagygyűléssel debütált a hazai televíziózás is, hiszen máig 1957. május elsejét tekintjük a Magyar Televízió hivatalos születésnapjának. A Rádiótól kölcsönzött két riporter, Szepesi György és Kovalik Károly, a négy kamera és az egyetlen PYE-típusú közvetítőkocsi ugyanis ekkor bonyolította le a televízió első élő közvetítését, melyet eredetileg pontosan három évvel korábbra, 1954. május elsejére terveztek az MDP politikusai.
"Mintha nem is ugyanaz a Budapest lenne!" - hangzott az egyik ámuldozó riporteri tételmondat, félreérthetetlenül megfogalmazva az 57-es május elseje legfontosabb propagandaüzenetét. S valóban, a filmfelvételek derűs, indulatmentes társadalmat mutatnak, s a korabeli magyar sajtó is a közállapotok normalizálódásáról tudósított. A megbékélt fővárosiak 1957. május elsején tüntetés helyett színházba mentek, mondjuk beültek a József Attilába, ahol egy vígjáték, az Irány Caracas volt műsoron, vagy megnézték az éppen aznap bemutatott, Bakaruhában című remek filmet. A helyzet látványosan konszolidálódott: mindössze pár százezer ember szaladt ki az országból, s néhány napig még Darvas Iván is szabadlábon maradt.
