- orosz -

Az ilyen fesztiválok a felfedezetlen remekművek mítoszából táplálkoznak, amikért boldogan küzdjük át magunkat a kis költségvetésű öncélúság derékhadán. Egy-két évente legalábbis.

Jó pár éve vetítettek az HBO-n egy filmet Bill és Ted oltári kalandjai vagy valami hasonló címmel, és maximum azért emlékezhet rá bárki is, mert a két idétlenkedő főszereplő közül az egyiket Keanu Reevesnek hívták. A fiúk mást sem csináltak, mint szállóigévé teendő megnyilvánulásokat ismételgettek, ám a dolog valamennyire mégis működhetett, mert nemcsak a második rész készült el, de a hasonló elven működő Wayne világából is kettő, a Beavis és Butthead sztorit pedig ismerjük. Bevált ötletről van tehát szó, még ha a szeretnivaló tahók előállítása nem is olyan könnyű feladat, mint amilyennek tűnhet.

Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy John Waters számára a médium csupán kapóra jön a saját szórakoztatásához. A dramaturgia Watersnél sosem prioritás, első filmjeit akkor készítette, amikor film szakos csoporttársainak "ezredszerre kellett végignézni a

Végy egy estét, amiből gyanúsan kevésre emlékszel, és szorozd meg egy nagy számmal. Ahogy ébredéskor csak az utolsó álom dereng, Leonard Selby volt biztosítási nyomozó úgy nem képes visszaemlékezni arra, amit pár perccel korábban tett. Addig van csak meg neki, hogy a feleségét valakik megölték, őt a falhoz csapták, arról viszont fogalma sincs, mindez mikor történt. Az alaphelyzetet sokféleképpen fel lehetett volna dolgozni, mondjuk vígjátéknak, de jobbat gondolt az angol Christopher Nolan, aki már első filmjével, a Követéssel is tett a lineáris narratívára; ha a főszereplő nem tudja, hogy került oda, ahol van, honnan ismeri, akivel éppen beszél, ne tudjuk mi sem - legyenek tehát a jelenetek fordított sorrendben egymás után. Szinte egyetlen hivatkozási pontként Selby polaroidokat hord a zsebében, kis magyarázatokat körmöl rájuk, a legfontosabb információkat pedig magára tetováltatja. San Franciscó-i létére, ahol feltehetőleg a gyilkosság is történt, egy kisvárosban kavar, és keresi a tettest, akiről annyi információja van, hogy az alapján minden második ismerősét gyanúsíthatná, és pechükre meg is teszi. Az azért kicsit sántít, hogy egyáltalán emlékszik, hogy felírt bármit is, és hogy hova tette, de ő maga úgy magyarázza, hogy rendszeres kondicionálással ez még elérhető. Ami persze nem teszi kevésbé manipulálhatóvá (a testén tétován el-elidőző kamera szépen rímel a kiszolgáltatottságára). A nézőt kivéve mindenki könnyen kiismeri, mert mi a baleset előtt történtekről a cselekmény mellett futó újabb szálból tudunk mindent, a fekete-fehér felvételeken egy ismeretlennel beszél telefonon, további visszaemlékezések következnek, a nézőpont pedig a többi jelenetben is jórészt az övé. De a látszat csal, a Memento valójában feltűnően konzekvensen építkező film, elég elképzelni a két fő szálat időrendi sorrendben. Nolan szerint a filmjei szerkezete sokkal közelebb van ahhoz, ahogy a valóságban kell összeraknunk egy-egy történetet. Ám ettől még nyilvánvaló, hogy ez a film arra játszik, hogy ne derüljön ki semmi. Az elején felmerülő kérdésekre válasz helyett újabbakat oszt. Már nem annyira az az érdekes, ki a gyilkos, és vajon elkapja-e, hanem hogy egyáltalán ki ez az ember, és felfogja-e valaha is, hogy közveszélyes?

Francia filmnapok, április 19-május 2.

ha képesek gond nélkül megtölteni egy filmhetet olyan konstans színvonalú filmekkel, amikről elégedetten távozik a Művesz mozi közönsége.

Amárki kimerítő portréját nehéz lenne számon kérni Doug Wright darabjának filmváltozatán, életének egyébként sem volt több köze a drámai műfajhoz, mint könyveinek. Halász Péter filmszalagra rögzített monológjánál úgysem kerülhetnénk közelebb az önjelölt prófétához, aki amikor csak tehette, úgy élt, ahogy prédikált, mértéktelenül, gyalázatosan, következésképpen fél életét börtönben és elmegyógyintézetben töltötte. Akár a sors tréfájának is vehetjük, hogy túlélte a forradalmat, tíz nappal a kitörése előtt ugyanis a Bastille-ből egy Charenton nevű város elmegyógyintézetébe szállították át, ahová később újra visszakerült, majd ott is halt meg 1814-ben.

Moziban félni jó. Egyre nehezebb, de jó. Egyre több pénzből, több vágással van meg ugyanaz a könnyen feledhető pillanatnyi rettegés. Mint az okosabbja, persze Zemeckis is Hitchcocktól kér kölcsön, ha már semmi eredeti nem jut eszébe. Unatkozó, kissé neurotikus feleség szép nagy házban, nagy kutya vigyáz rá, a múlt mezei szellem alakjában kísért, sok a víz, és nagyon fehér a fürdőszoba. A tetőpontnak szánt jelenetek egyébként kifogástalanul hozzák, ami csak elvárható, más kérdés, hogy ha éppen nem kell félni, mindig kicsit érdektelenné válik az egész. Michelle Pfeiffer sem karcolja az Oscart a kedélybeteg tudósfeleség szerepében, akinek - mióta feladta komolyzenei karrierjét, és a lánya egyetemre ment - az égvilágon semmi dolga nincs, így aztán van ideje naphosszat a nagy házban bolyongani, hátha mégis történik valami. Míg a műfaj klasszikusainak többségében a feszültség az idővel arányosan nő, itt gyakorlatilag folyamatosan frászban kellene lennünk, csakhogy ebbe hamar bele lehet fáradni. A történet javára írhatnánk persze, hogy a csattanó nem adja könnyen magát, de igazából mégiscsak az tartja fenn az érdeklődést, vajon hogyan fognak kijönni az egészből. Vagy még inkább, hogy mikor.

A következő generációs szórakoztatásnak elkeresztelt iparág egyesek szerint elérkezett egyik első mérföldkövéhez, amikor egy animációs rövidfilmmel nemrég elérte az egymilliós nézőszámot. Persze nem tudni, ebből hányan próbálták egyszerűen végignézni az első filmet, amit a site (www.atomfilms.com) ajánl, és csak egy rakás állóképet láttak belőle az enyémhez hasonló gyorsaságú gépükön. Így nem is tudnám tiszta lelkiismerettel megmondani, hogy az Angry Kid című egyperces gyurmaanimáció valóban megéri-e a felhajtást, a gyerek feje elég brutális, nagyjából ennyi. Tudni lehet róla, hogy a londoni Aardman cég műhelyében született, mely három Oscarral (Creature Comforts, The Wrong Trouser, A Close Shave) és jó néhány animációs művésszel a háta mögött több mint tizenöt éve gyárt hasonlókat, többnyire az angol tévéknek. De ők készítették például Peter Gabriel szintén díjnyertes Sledgehammer videóját, együttműködve a stop-motion animáció atyjainak tartott Quay fivérekkel, az ő fantáziadúsabb rémálmokat is megszégyenítő filmjeikből pedig nemrég az Örökmozgóban láthattunk válogatást. Egy évtizeddel ezelőtt persze épp az MTV volt az, ami most jobb híján az internet: a reklámblokkokhoz mellékelt vichein keresztül médium a kísérleti animáció számára. Még a fivéreket bevallottan jelentősen inspiráló cseh művész, Jan Svankmajer is élt a lehetőséggel, és olyan felejthetetlen darabokat láthattunk tőle, mint amiben két bélszín perdült táncra a konyhaasztalon. Az internetről azonban ebben a formában Quayék, és még ki tudja, hányan, hallani sem akarnak, nincs saját website-juk, a rajongói oldalakon pedig megtiltották bármiféle reprodukció megjelenítését, és nem nagyon lehet őket hibáztatni érte.

Ki tudja, jó ötlet-e pár nap alatt letudni az elkövetkezendő év francia filmtermését. Merthogy erről van szó, forgalmazó áll már majdnem mind a nyolc film mögött, és ha még emlékszünk, tavaly se volt ez nagyon másképp. Elsősorban közönségfilmeket vetítettek most is, bár aki tehette, megpróbálta velünk elfeledtetni ezt - ezek a franciák már csak ilyenek, és mi is így szeretjük őket.

A mai ír filmben már első látásra tetten érhető az utóbbi évek célirányos állami támogatásának hatása. Egész filmhetet sikerült megtölteni díjnyertes, világpiacbarát filmekkel, melyek estéről estére telt házas közönséget vonzottak a Művész mozi nagytermébe. A mezőnyhöz tartoztak persze a már befutott ír rendezők külföldi pénzből, sztárokkal készült művei, de Alan Parker vagy Angelica Huston ír földön forgatott munkái is. Mellesleg a még problémásabban kategorizálható angol filmet leszámítva nyilvánvaló, hogy egy európai országba sem fektetnek ennyit az amerikaiak. Ami egyrészt érthető, hiszen az írek az utóbbi évtizedben így vagy úgy évről évre jelen voltak a szórakoztató és egyben tartalmas filmek piacán, ám a most bemutatott filmek tanulsága szerint néha túlságosan is világos, milyen ízlésnek kellene cserébe megfelelniük.

Ha máshonnan nem, a Támad a Mars! című filmből tudjuk, hogy a díszgalamb veszélyes üzem, különösen a fehér, olajággal a csőrében. A múlt hét végén a rákospalotai Csokonai Művelődési Házban volt e szépséges madarak seregszemléje, kiszorítva a nyugdíjas párkereső klubot és a helyi bélyeggyűjtő szakkört.