Film: Játszd újra! (Christopher Nolan: Memento)

szerző
- orosz -
publikálva
2001/22. (05. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Végy egy estét, amiből gyanúsan kevésre emlékszel, és szorozd meg egy nagy számmal. Ahogy ébredéskor csak az utolsó álom dereng, Leonard Selby volt biztosítási nyomozó úgy nem képes visszaemlékezni arra, amit pár perccel korábban tett. Addig van csak meg neki, hogy a feleségét valakik megölték, őt a falhoz csapták, arról viszont fogalma sincs, mindez mikor történt. Az alaphelyzetet sokféleképpen fel lehetett volna dolgozni, mondjuk vígjátéknak, de jobbat gondolt az angol Christopher Nolan, aki már első filmjével, a Követéssel is tett a lineáris narratívára; ha a főszereplő nem tudja, hogy került oda, ahol van, honnan ismeri, akivel éppen beszél, ne tudjuk mi sem - legyenek tehát a jelenetek fordított sorrendben egymás után. Szinte egyetlen hivatkozási pontként Selby polaroidokat hord a zsebében, kis magyarázatokat körmöl rájuk, a legfontosabb információkat pedig magára tetováltatja. San Franciscó-i létére, ahol feltehetőleg a gyilkosság is történt, egy kisvárosban kavar, és keresi a tettest, akiről annyi információja van, hogy az alapján minden második ismerősét gyanúsíthatná, és pechükre meg is teszi. Az azért kicsit sántít, hogy egyáltalán emlékszik, hogy felírt bármit is, és hogy hova tette, de ő maga úgy magyarázza, hogy rendszeres kondicionálással ez még elérhető. Ami persze nem teszi kevésbé manipulálhatóvá (a testén tétován el-elidőző kamera szépen rímel a kiszolgáltatottságára). A nézőt kivéve mindenki könnyen kiismeri, mert mi a baleset előtt történtekről a cselekmény mellett futó újabb szálból tudunk mindent, a fekete-fehér felvételeken egy ismeretlennel beszél telefonon, további visszaemlékezések következnek, a nézőpont pedig a többi jelenetben is jórészt az övé. De a látszat csal, a Memento valójában feltűnően konzekvensen építkező film, elég elképzelni a két fő szálat időrendi sorrendben. Nolan szerint a filmjei szerkezete sokkal közelebb van ahhoz, ahogy a valóságban kell összeraknunk egy-egy történetet. Ám ettől még nyilvánvaló, hogy ez a film arra játszik, hogy ne derüljön ki semmi. Az elején felmerülő kérdésekre válasz helyett újabbakat oszt. Már nem annyira az az érdekes, ki a gyilkos, és vajon elkapja-e, hanem hogy egyáltalán ki ez az ember, és felfogja-e valaha is, hogy közveszélyes?

Végy egy estét, amiből gyanúsan kevésre emlékszel, és szorozd meg egy nagy számmal. Ahogy ébredéskor csak az utolsó álom dereng, Leonard Selby volt biztosítási nyomozó úgy nem képes visszaemlékezni arra, amit pár perccel korábban tett. Addig van csak meg neki, hogy a feleségét valakik megölték, őt a falhoz csapták, arról viszont fogalma sincs, mindez mikor történt. Az alaphelyzetet sokféleképpen fel lehetett volna dolgozni, mondjuk vígjátéknak, de jobbat gondolt az angol Christopher Nolan, aki már első filmjével, a Követéssel is tett a lineáris narratívára; ha a főszereplő nem tudja, hogy került oda, ahol van, honnan ismeri, akivel éppen beszél, ne tudjuk mi sem - legyenek tehát a jelenetek fordított sorrendben egymás után. Szinte egyetlen hivatkozási pontként Selby polaroidokat hord a zsebében, kis magyarázatokat körmöl rájuk, a legfontosabb információkat pedig magára tetováltatja. San Franciscó-i létére, ahol feltehetőleg a gyilkosság is történt, egy kisvárosban kavar, és keresi a tettest, akiről annyi információja van, hogy az alapján minden második ismerősét gyanúsíthatná, és pechükre meg is teszi. Az azért kicsit sántít, hogy egyáltalán emlékszik, hogy felírt bármit is, és hogy hova tette, de ő maga úgy magyarázza, hogy rendszeres kondicionálással ez még elérhető. Ami persze nem teszi kevésbé manipulálhatóvá (a testén tétován el-elidőző kamera szépen rímel a kiszolgáltatottságára). A nézőt kivéve mindenki könnyen kiismeri, mert mi a baleset előtt történtekről a cselekmény mellett futó újabb szálból tudunk mindent, a fekete-fehér felvételeken egy ismeretlennel beszél telefonon, további visszaemlékezések következnek, a nézőpont pedig a többi jelenetben is jórészt az övé. De a látszat csal, a Memento valójában feltűnően konzekvensen építkező film, elég elképzelni a két fő szálat időrendi sorrendben. Nolan szerint a filmjei szerkezete sokkal közelebb van ahhoz, ahogy a valóságban kell összeraknunk egy-egy történetet. Ám ettől még nyilvánvaló, hogy ez a film arra játszik, hogy ne derüljön ki semmi. Az elején felmerülő kérdésekre válasz helyett újabbakat oszt. Már nem annyira az az érdekes, ki a gyilkos, és vajon elkapja-e, hanem hogy egyáltalán ki ez az ember, és felfogja-e valaha is, hogy közveszélyes?

Az alapötlet volna annyira eredeti, hogy képes legyen feledtetni más szempontokat, de szerencsére eszébe sincs, a huszonkilenc éves író-rendező a helyzet profanitását ugyanolyan árnyaltan kezeli, mint a súlyosabb igazságokat, vagy ahogy az epizódonként más konstellációban feltűnő szereplőket mozgatja. Guy Pearce Selby szerepében pedig aligha kerülheti el, hogy ikonná váljék - aki, ha kell, sír, ha kell, felejt.

- orosz -

Memento, 2000, színes, feliratos, angol krimi, 116 perc; írta és rendezte: Christopher Nolan; szereplők: Guy Pearce, Carrie-Ann Moss, John Pantoliano; forgalmazza a Kinowelt

szerző
- orosz -
publikálva
2001/22. (05. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...