Film: állatságok kicsiny farmja (Csibefutam, South Park)

  • - orosz -
  • 2000. augusztus 10.

Zene

A következő generációs szórakoztatásnak elkeresztelt iparág egyesek szerint elérkezett egyik első mérföldkövéhez, amikor egy animációs rövidfilmmel nemrég elérte az egymilliós nézőszámot. Persze nem tudni, ebből hányan próbálták egyszerűen végignézni az első filmet, amit a site (www.atomfilms.com) ajánl, és csak egy rakás állóképet láttak belőle az enyémhez hasonló gyorsaságú gépükön. Így nem is tudnám tiszta lelkiismerettel megmondani, hogy az Angry Kid című egyperces gyurmaanimáció valóban megéri-e a felhajtást, a gyerek feje elég brutális, nagyjából ennyi. Tudni lehet róla, hogy a londoni Aardman cég műhelyében született, mely három Oscarral (Creature Comforts, The Wrong Trouser, A Close Shave) és jó néhány animációs művésszel a háta mögött több mint tizenöt éve gyárt hasonlókat, többnyire az angol tévéknek. De ők készítették például Peter Gabriel szintén díjnyertes Sledgehammer videóját, együttműködve a stop-motion animáció atyjainak tartott Quay fivérekkel, az ő fantáziadúsabb rémálmokat is megszégyenítő filmjeikből pedig nemrég az Örökmozgóban láthattunk válogatást. Egy évtizeddel ezelőtt persze épp az MTV volt az, ami most jobb híján az internet: a reklámblokkokhoz mellékelt vichein keresztül médium a kísérleti animáció számára. Még a fivéreket bevallottan jelentősen inspiráló cseh művész, Jan Svankmajer is élt a lehetőséggel, és olyan felejthetetlen darabokat láthattunk tőle, mint amiben két bélszín perdült táncra a konyhaasztalon. Az internetről azonban ebben a formában Quayék, és még ki tudja, hányan, hallani sem akarnak, nincs saját website-juk, a rajongói oldalakon pedig megtiltották bármiféle reprodukció megjelenítését, és nem nagyon lehet őket hibáztatni érte.

Csibefutam; South Park

A következő generációs szórakoztatásnak elkeresztelt iparág egyesek szerint elérkezett egyik első mérföldkövéhez, amikor egy animációs rövidfilmmel nemrég elérte az egymilliós nézőszámot. Persze nem tudni, ebből hányan próbálták egyszerűen végignézni az első filmet, amit a site (www.atomfilms.com) ajánl, és csak egy rakás állóképet láttak belőle az enyémhez hasonló gyorsaságú gépükön. Így nem is tudnám tiszta lelkiismerettel megmondani, hogy az Angry Kid című egyperces gyurmaanimáció valóban megéri-e a felhajtást, a gyerek feje elég brutális, nagyjából ennyi. Tudni lehet róla, hogy a londoni Aardman cég műhelyében született, mely három Oscarral (Creature Comforts, The Wrong Trouser, A Close Shave) és jó néhány animációs művésszel a háta mögött több mint tizenöt éve gyárt hasonlókat, többnyire az angol tévéknek. De ők készítették például Peter Gabriel szintén díjnyertes Sledgehammer videóját, együttműködve a stop-motion animáció atyjainak tartott Quay fivérekkel, az ő fantáziadúsabb rémálmokat is megszégyenítő filmjeikből pedig nemrég az Örökmozgóban láthattunk válogatást. Egy évtizeddel ezelőtt persze épp az MTV volt az, ami most jobb híján az internet: a reklámblokkokhoz mellékelt vichein keresztül médium a kísérleti animáció számára. Még a fivéreket bevallottan jelentősen inspiráló cseh művész, Jan Svankmajer is élt a lehetőséggel, és olyan felejthetetlen darabokat láthattunk tőle, mint amiben két bélszín perdült táncra a konyhaasztalon. Az internetről azonban ebben a formában Quayék, és még ki tudja, hányan, hallani sem akarnak, nincs saját website-juk, a rajongói oldalakon pedig megtiltották bármiféle reprodukció megjelenítését, és nem nagyon lehet őket hibáztatni érte.

Online sikeréből az Aardmannak is egyelőre a reklámértékben mérhető előnyei tűnnek kézzelfoghatóbbnak, miután mostanában vetítik első mozifilmjüket, a Csibefutamot. Fogas-tomporos csirkéik két órán keresztül szökni próbálnak a szögesdrót mögül, az enyhén brutális mese színhelye mellesleg az első képtől fogva kísértetiesen emlékeztet egy konkrét koncentrációs táborra, és a rendezői koncepció is ezen a vonalon halad, nyilván, hogy a szülők se unatkozzanak, még ha emiatt le kellett is mondaniuk az egyébként kézenfekvő Burger King-féle csirkemellszendvicses árukapcsolásról. Igaz, utóbb a Disney is felkarolta a saját termékeihez képest akár komolynak is nevezhető rajzfilmekről híres japán Miyazakit, akinek Monoke hercegnő című művénél hazájában csak a Titanicot látták többen. A Csibefutamot elsősorban szépen kidolgozott figurái emelik jóval az átlag fölé, innen ered egyedülálló képi humora, amihez még az itt-ott heverő, valódinak látszó használati tárgyak is hozzátesznek, mint mondjuk egy megfelelő pillanatban belógó diszkógömb. Mindez, leszámítva a képi kidolgozottságot, sehol nincs ugyan a South Parkhoz képest, melyben hálaadáskor a baromfiak falják fel a falut, és megesik, hogy az egyik főszereplő farsangra Hitlernek öltözik. Az eredetileg felnőtteknek szánt, ám gyerekekről szóló, messze földön sztárolt sorozatot lustaság lenne egyszerűen posztmodernnek nevezni. Egyrészt, és keletkezésének története is ezt támasztja alá, vehetjük két huszonéves magánember szócsövének, amin keresztül korlátlanul kommentálják a médián átjövő Amerikát és az alsó tagozatosoknak megfelelő korosztályt. Másrészt, amit mutatnak, hirtelen mindenkinek nagyon ismerős, továbbá kibaszottul vicces. A tartalom popkulturális telítettsége szempontjából sokkal töményebb, mint a Simpsons, és fantáziadúsabb, mint a Beavis and Butthead, ha nem is teljesen új. Új viszont abban, hogy úgy tesz a politikai korrektségre, ahogy van, no meg bibliai szereplőket helyez gond nélkül egy polcra harmadvonalbeli tévésztárokkal vagy Szaddám Huszeinnel. Akinek pedig kifogása van mindez ellen... hát épp erről szól a South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan. A film a filmben természetesen a mű maga, nagyjából ahogy azt legszélsőségesebb ellenzői látják: két tehetségtelen fiatalember ízetlen és nem különösebben szellemes magánshow-ja. (A South Park kitalálói is ketten vannak, és egyik se egy Richard Burton, ezt a BASEketball című film ékesen bizonyítja.) Mikor a szülők ráébrednek, hogy gyermekeik ettől lesznek még sötétebbek és elviselhetetlenebbek, mozgalmat indítanak a (férc)mű bojkottálására, amit a két szerencsétlen kivégzése követne, csakhogy azok kanadaiak, kormányuk pedig ezennel hadat üzen stb. stb. Ehhez persze még a sátánnak és Szaddám Huszeinnek is lenne egy-két szava, a lurkóknak pláne. Az ötlet nagyjából rendben is van, akár a következő epizód is lehetett volna belőle, ha ugye mégis megvágják. Mégpedig pontosan a musicalrészletek környékén, de úgy alaposan. Így, no meg előjáték nélkül azonban, valljuk be, nem az igazi.

- orosz -

A Csibefutamot a UIP-Duna Film, a South Parkot az InterCom forgalmazza

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.