Francia filmnapok, április 13-15.
Tipikus kasszasikerfilm, mint tavaly a Taxi, ugyanúgy nem szerepelt a programban - holott Franciaországban már vetítették a második részt -, mint az Ozon-féle szélsőséges elemek munkái. A mezőny ettől még színes, legfeljebb annyi látszik már messziről, hogy a beteljesületlen szerelem továbbra sem a franciák műfaja. Persze miért is lenne, mikor a haza nagyjai, legyenek tudósok, művészek vagy politikusok, magánéletükkel mind-mind kiérdemelték az utókor moziközönségének figyelmét. A felvilágosodás előkészítője néhány kéjsóvár agyalágyult volt - sugallja A vágy forradalma című botlás, és minden bizonnyal igaza van, de ettől még nem sokkal különb a német adók kosztümös szexkomédiáinál, csak ebben Fanny Ardant és Vincent Perez játszik Martina és Hans helyett. Egy másik század gyermekei játszanak George Sand szerelmi életének töredékes megfilmesítésében, Musset-nak hívják a másikat. Juliette Binoche Sand, mellékállásban a feminizmus egyik első bástyája, amúgy hihetetlenül termékeny író, ha hihetünk a filmnek, a kapcsolat is arra megy rá, hogy még a közös utazások éjszakáin is képtelen letenni a tollat. De azért vannak itt bordélyházak, ópiummérgezés, jóképű olasz doktor, áskálódó anyós nemkülönben. Azt hiszem, ezt hívják hálás témának.
Nem egy film rendezője kíséretében érkezik a Francia filmhétre, és többnyire ismeretlen sztárjaival, akik aztán végig ott flangálnak a galérián, és egy-két kedves szavuk közé néha becsúszik egy hülyeség, de a bájos Karin Viardnak hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez idáig egyszerűen csak nem sikerült kiesnie abból a szenzációs szerepből, amilyen Catherine Corsini túlzás nélkül imádnivaló filmjében Camille-é. Az új Éva szeleburdi, közönséges és nagyon őszinte óvónő, partiról partira, ágyból ágyba jár, ellenben untatják a házaspárok, és nem áltatja magát a selejtes pasikkal kapcsolatban, akikkel összefekszik. Amikor pedig megjön az igazi, kész minden eddiginél nagyobb hülyét csinálni magából. A film lehetne csupán egy megható történet, de nyilvánvaló, hogy eszében sincs, mindezt úgy, hogy közben azért megható is. Szóval ő jegyezte meg bevezetésképpen, hogy igazán kellemes városban élnek, mi európaiak úgy gondoljuk, majd megkérdezte, mivégre nevet a közönség, és helyesbített: Jó, jó, tudják, hogy értem. Ne féljenek, nemsokára maguk is európaiak lesznek.
Ilyet legfejebb Vanessa Paradistól várt volna az ember, ha eljön, de valójában egy rossz szavunk se lehet rá, vérszegény popsztár létére különösebb erőfeszítés nélkül tud lenyűgöző és mulatságos lenni, mint egy késdobáló (Daniel Auteuil) botcsinálta múzsája a Lány a hídon című rendhagyó road movie-ban, ami kis híján arról is meggyőz, hogy a szex egy kis késdobáláshoz képest passé. A Sötét ablak ellenben jóval kevésbé sikeresen győzködne minket saját izgalmas voltáról, igen hamar el lehet unni a sok tébolyító zajt a villa körül, amit a neurotikus párocska a szemben lakó öregúrtól örökölt, a Hitchcocktól hagyományozott házvezető ügyleteiről nem is beszélve. Rémisztő momentumnak legfeljebb az nevezhető, hogy a főszerepet játszó Jean-Hugues Anglade (Betty Blue, Nikita) milyen hirtelen megöregedett, de ez is csak zárójelben. Catherine Deneuve ellenben még mindig kitűnően tartja magát, ha valaki kételkedett volna, kivéve, amikor önmaga paródiáját kénytelen eljátszani, mint a Pola X-ben. Az Oscarra is jelölt Kelet-Nyugat epizódszereplőjeként viszont végre nem ugyanaz a korosodó femme fatale, mint általában, inkább cameo a jószívű sztárszínésznő szerepe, aki segít honfitársának kijutni a vasfüggöny mögül. A francia Marie (Sandrine Bonnaire) követi orosz férjét a Szovjetunióba, miután a korábbi disszidenseknek amnesztiát ígértek. Visszaút persze nincs, nagyon sokáig. A történet maga látszólag Hollywoodért kiált, de rossz belegondolni, mit tettek volna ott vele. Az annak idején szintén jelölt Indokína rendezőjének új filmje nem egyszerűen hatásos, mint elődje volt, hanem őszinte, hibátlan munka, ezenfelül maradéktalanul izgalmas, mert szóról szóra igaz.
- orosz -
