Tompa Andrea

A magyar színház ma vagy fölfelé mutogat, a vezetői réteg felé: és akkor itt vannak a királyok, királynők, polgármesterek, ilyen-olyan vezérek, akiken a mai világunk működése számon kérhető, vagy lefelé, az elnyomottak felé, akik az elszenvedők, a vesztesek.

Nehéz megmondani, mi az, amitől az ember ebben a térben hirtelen úgy érzi, másfajta színházba jött. A Kaszás Attila terem nagy üvegfala takaratlan, Budapest külső látható innen.

Idős embert játszik egy hetven fölötti színész. A téma és annak színészi megfogalmazása is egyedülálló.

Az első pillanatban – amiben sajnos nem figyelünk eléggé, mert olyan „még nem kezdtük el, de elkezdtük” típusú, s ilyenkor a néző még nem fókuszál, nincs benne a színpadi dolgokban – úgy tűnik, izgalmas előadás elé nézünk, ami valahogy párbeszédet kezdeményez a Brecht-hagyománnyal. Elek Ferenc még civilben azon civakodik, lamentál, hogy egy dalt, vélhetőleg az ő szerepének dalát mindig kihúzzák, aztán sértődötten hátramegy – és azt a dalt tényleg nem is fogják elénekelni. A jelenet nem elég természetes, valahogy hiányzik a színházi próbák civil televényszerűsége, van valami gyanús megrendezettség, ahogy a színészek igazgatják ruháikat, és úgy tesznek, mintha.

Legutóbbi előadásában saját, meztelen testére írhatták rá a nézők, amit a magyar értelmiségnek üzennek. Külföldön elismerik, itthon a hatóságok zaklatják, mégsem adja fel, például Faustot rendez a Katonában. De nem szeretné színházi emberként befejezni az életét.

Hideg, minimalista, nagypolgári szalonba penderedik be Pernelle-né, azaz Pogány Judit.

A színház lehet önmagára vak. Úgy, mint az a már unalmas barátod, családtagod, ismerősöd, aki folyton ugyanazokat a köröket rója, ugyanarról panaszkodik: nem sikerülnek a párkapcsolatai, folyton próbálja kivívni szülei elismerését, minden éjszaka felébred, és nem tud visszaaludni. De rendszerint magunkra is vakok vagyunk. Más látja a csapdáinkat, visszatérő köreinket, mi a magunkéit ritkán. Lehet a színház vak, mert ott a néző, hogy lásson, értsen, értelmezzen.

Száz évnél korábbi szövegeket csak az irodalombúvárok szoktak olvasni, mondják. Mert olyan nyelvi börtönökbe vannak zárva, amelyek a mai olvasó számára megközelíthetetlenek.

Az MTA Történettudományi Intézetének 2002 óta Magyarországon élő főmunkatársával A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján beszélgettünk Románia, a romániai magyarság közelmúltjáról, a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltek és megfigyelők történeteiről.

Nem bölcs dolog jósolgatni, mégis úgy tűnik, az a színházi forma, melyről alább szó lesz, egyre fontosabb szerephez jut majd.

Meglepő, de a nagy prózai művek színpadra vitele gyakran akkor sikerül, amikor a színház igencsak messzire megy az „eredetitől”.

A román független színház legismertebb alkotója újabban saját kutatásain alapuló műveit viszi színpadra. A Trafóban bemutatott darabjában a Securitate archívumának anyagait keveri fikciós eszközökkel.