Magyar Narancs: Legutóbbi előadásodban, a Lúzer című darabban saját testedet kínálod fel arra, hogy a nézők üzeneteket írjanak rá. Ezek az üzenetek a kormánynak szólnak. Van, hogy kijön egy civil néző és üzen, máskor egy színész jön ki, aki azt írja rá, hogy „Vége”. Nemrég jelentettétek be, hogy felszámoljátok a Krétakör Bázist, azt a 600 négyzetméteres helyet, ahol működött az alapítvány. Minek van vége?
Schilling Árpád: Ez az üzenet független a bázis történetétől, korábbról származik. Azt jelenti az előadáson belül, hogy nekem, Schilling Árpád rendezőnek van végem. Az előadás korábbi verziójában Orbán Viktornak üzenhettek rajtam, de amikor a darabot külföldön játszottuk, rájöttem, hogy túl könnyű feladatot adok. Hiszen az előadás sem a rendszert kritizálja, hanem inkább a saját viselkedésünket vizsgálja. Most a magyar értelmiségnek szóló üzeneteket írhatnak rám, tehát a vég kitágul, rám is, a magyar értelmiségre is vonatkozik. Vége annak a konszenzusnak, amely így vagy úgy, de egyben tartotta a magyar társadalmat és a politikai elitet. Szétestünk.
MN: A Lúzer azzal ér véget, hogy a darabbeli Schilling nevű rendező behódol, visszamegy rendezni „egy jó kis Csehovot”, és még egy állami díjat is elfogad. Te pedig most a Katona József Színházban próbálod a Faustot. Magyarországon 2006 óta nem dolgoztál kőszínházban. Ezt a két gesztust hogyan kötöd össze magadban, hogyan értelmezed?
| ||
SÁ: Nem érzek ebben ellentmondást. Ha én a magyar színházban meg szeretnék maradni mint rendező, akkor döntenem kell, hogy hol tudom magam elképzelni, hiszen a Krétakör anyagi háttere bizonytalan. Számomra az, hogy a Katonában, megfelelő körülmények közt megrendezhetem Goethe Faustját, a vállalható kategóriába tartozik.
MN: Magyarországon keveset rendeztél az elmúlt években. El is hangzott rólad, L. Simon László mondta egy németországi kultúrpolitikai vitán, hogy elfogyott a tehetséged. Ehhez hogyan viszonyulsz?
SÁ: Ki az az L. Simon László?
MN: Most egy nagy felszámolás és önfelszámolás történik veled, illetve te kezdeményezed. A Lúzerben is bizonyos értelemben felszámolod, dekonstruálod magad, most pedig a bázist szüntetitek meg. Új korszak kezdődik. Megint új korszak.
SÁ: Igen, a harmadik. A Krétakör Alapítvány addig él, amíg értelme van, illetve amíg élni hagyják. A korábban a Kehi (Kormányzati Ellenőrzési Hivatal – a szerk.) által vegzált szervezetek egy része ellen most ügyészségi vagy NAV-vizsgálat folyik. Annak ellenére, hogy gazdálkodásunk prudens, és korábban egyik vizsgáló hatóság sem talált benne kivetnivalót, mivel a mostani egy koncepciós eljárás, amelyet Lázár János kezdeményezett azért, mert kritizálni mertük őt, elképzelhető, hogy találnak okot arra, hogy megbüntessenek minket. A büntetés akár akkora is lehet, hogy az alapítványunk beledöglik. Egyelőre még talpon vagyunk, ha redukált formában is.
MN: Eddig hét munkatárs volt.
SÁ: Akik közül többeknek meg kellett szüntetni a munkaviszonyát. Annak ellenére, hogy lemondtunk az állami támogatásról, jelenleg minden időnket leköti az állami bürokrácia által ránk kényszerített feladatok abszolválása. Szerencsére úgy tűnik, vannak külföldi partnerek, akik egy új előadást finanszíroznának, és ha kikeveredünk ebből a borzalmas és szükségtelen NAV-ellenőrzésből, akkor majd kitaláljuk, hogyan tovább. Vannak ötleteink, de addig nincs értelme róluk beszélni, amíg nem tudjuk, hogy életben hagynak-e minket vagy sem.
MN: Külföldön azért sokat dolgozol kőszínházban. Sok operát is rendezel.
SÁ: Vendégként, sehol nincs állandó státuszom. Számomra az a kérdés, hol tudom még megtartani azt a szabadságom, amiből alkotni tudok. Most a Burgtheaterba és a Litván Nemzeti Színházba hívnak. Mindkét helyen magam válogatom a színészeket, én hozom a témát, sőt magam írója is vagyok az előadásnak.
MN: Nem érzed, hogy a külföldi pályád és az itthoni, krétakörös nagyon szétválik, sőt valójában nem is ér össze?
SÁ: Az elmúlt három évben valóban így történt. Idén októberben egymás után volt Janáček Vec Makropulos című operájának bemutatója a Müncheni Staatsoperben és a Lúzer bemutatója a Steierische Herbst elnevezésű grazi fesztiválon. Egyik nap kétezer ember előtt hajlongok a világ egyik legfontosabb operaházában, másnap meg letolom a gatyámat az osztrákok előtt.
MN: Belülről ez milyen? Nem érzel hasadást?
SÁ: Nem. Elismert művészként alkotok Európában, itthon meg harcolok az átlátható és korrekt államért. Mi ebben a probléma? Hasadásuk azoknak van, akik a Nyugat alkonyáról prédikálnak, miközben a nyugati államok adófizetőinek pénzéből élnek.
MN: Hogy kapcsolódik ide az operarendezés?
SÁ: Az opera egy tanulási terület számomra, nagy lehetőségként fogom fel. Persze eljöhet még az idő, amikor egzisztenciális okokból bármit el kellene vállalnom. Na, akkor lesz majd érdekes, mit lépek.
MN: Ezek szerint eddig ez nem fenyegetett.
SÁ: A Krétakör Alapítvány ez idáig korrekt fizetést adott. Mostantól ennek vége. Sőt, én fizetek az alapítványnak, például az irodabérletet is nekem kell állnom. A Krétakör Alapítvány harmadik életszakaszának ez az első és legfontosabb sajátossága: én vagyok a főszponzor. Ahhoz, hogy kiszámíthatóan és megfelelő színvonalon tudjunk működni, évi 35 millió forintra lenne szükségünk. Ennyire pályáztunk 2014-ben az Emmihez. Ebből utalt volna ki 10 milliót a kuratórium, amelyet aztán Vasvári Csaba megvágott 5 millióra. (Vasvári Csaba „a kultúráért felelős miniszter véleményező, javaslattevő és döntés-előkészítő testülete”, a Színházművészeti Bizottság elnöke – a szerk.)
MN: Tavaly volt az az ominózus videód, amelyben minden állami, pályázati támogatásról lemondasz, kettétéped a minisztériummal kötött szerződést. Ez a videó a Lúzerben is benne van.
SÁ: A lemondás célja az volt, hogy felhívjuk a figyelmet a jelenlegi rendszer tarthatatlanságára. Mi felvállaltuk ezt a szerepet, de azt nem állítjuk, hogy soha többé ne pályáznánk állami támogatásra, különös tekintettel arra, hogy amit végzünk, közszolgálat, hiszen még a jelenlegi alaptörvény is külön rendelkezik az állampolgárok kultúrához való hozzáférésének jogáról. Mivel mi olyan településeken és iskolákban is megjelenünk, ahol a kulturális ellátottság hiányos, jogosultak vagyunk az állami támogatásra, de mi önként lemondunk erről a jogunkról – ideiglenesen. Nagyon reméljük, hogy egyszer majd olyan emberek rendelkeznek a közvagyon felett, akiket nem a kicsinyes bosszúvágy hajt, hanem a szakmai elhivatottság.
MN: A másik oldalról nézve, hiszen én is kurátor voltam 2010-ben, mondhatom azt is, hogy kevés előadást hoztatok létre, kevés színházi tevékenységetek volt.
SÁ: Nem azzal volt problémánk, hogy a kuratórium tízmilliót szavazott meg a kért 35-ből, hanem az, hogy Vasvári önkényesen belenyúlt, és ezt nem volt hajlandó hivatalosan és szakmailag megindokolni. Egyébként a probléma összetett és abszolút szakmai. Hova tud pályázni egy hozzánk hasonlóan komplex programot kínáló civil szervezet? Az elmúlt években volt kifejezetten sikeres színházi produkciónk. 2010-ben az Urbanrabbits című cirkuszi produkciót kb. tízezer ember látta egy hét alatt a Fővárosi Nagycirkuszban. A 2011-ben bemutatott A papnőt telt házak előtt játszottuk a Trafóban, de a bécsi Festwochenen vagy a tokiói kortárs darabok fesztiválján is. A 2014-es A pártot felállva ünnepelte a brüsszeli Kunstenfestival közönsége, és telt házas a Trafóban a Lúzer is. Emellett volt színházi nevelési projektünk, egy roma integrációs programunk a Káva Kulturális Műhellyel közösen, de a Szabadiskola projekt, amelyet a 2015-ös Highlights of Budapest legjobb tíz projektje közé választottak, már nem előadó-művészeti, hanem kifejezetten oktatási projekt volt. A +1 műsor a YouTube-on tízezreket szólított meg, de semmi köze a színházhoz. A 2011–12-es években a mértékletes alkoholfogyasztás témájában gyártottunk társadalmi célú hirdetéseket. Milyen állami forrásból képzelhető el egy ilyen alapítvány fenntartásához való hozzájárulás? Míg 2008 előtt a Krétakör Színház a független színházak zászlóshajójaként elérte a többi szervezet támogatásának radikális növekedését, a Krétakör 2008–2014 közötti működése egy újabb rendszerhibára hívja fel a figyelmet. Ez pedig a komplex kulturális, oktatási és szociális tevékenységet végző szervezetek dilemmája. Miközben épp ezeknek a szervezeteknek kellene leginkább elnyerniük az összevont oktatási, kulturális, egészségügyi és szociális ágazatok minisztériumaként funkcionáló Emmi és konkrétan Balog Zoltán tetszését. A helyzet az, hogy a miniszter minden gond nélkül ért egyet azokkal, akik szerint ha egy civil szervezet nem ért egyet a kormány véleményével, akkor veszítse el az állami pályázatokon való indulás jogát. Egy dolog legalább világos: Balog Zoltán nem demokrata.
MN: Te hosszú időt kihagytál rendezésben – legalábbis itthon. Nekem többször eszembe jutott az, hogy téged talán már nem érdekel a színház, és „más formában” fogsz visszajönni, nem tudom, milyenben. Volt a színházzal szemben benned csömör, unalom, kiábrándultság?
SÁ: Semmiképpen nem szeretném színházi emberként befejezni az életemet. Való igaz, hogy ehhez értek talán a legjobban, de azt ki tilthatja meg, hogy mással is foglalkozzak?
A magyar oktatás helyzete például sokkal fontosabb kérdés, mint a színházé. A kisközösségek demokratikus fejlesztése sokkal nagyobb kihívás, mint egy előadás megrendezése. Viszont megélni egyelőre csak a színházból tudok. De nem biztos, hogy ez így marad. Lehet, hogy nemsokára abból se tudok majd megélni. Engem sok minden érdekel a színházon túl. De időnként a színház is érdekel.
MN: Annak ellenére, hogy keveset dolgoztál, valahogy mégis fennmaradt az érdeklődés a munkád iránt.
SÁ: Schilling az, aki valamit mindig keres, izgalmas helyzeteket állít elő, még akkor is, ha elbukik. Ez a státus felelősséggel jár. Tudom, hogy vannak, akik erkölcsileg mellettem állnak. Amikor megszólalok, az ő nevükben is beszélek. Ha mellényúlok, szólni fognak, és én hallgatni fogok rájuk. Így volt ez eddig is: mentem, és voltak, akik jöttek velem. Ha mindez hazugság volna, akkor csak egy sértett ember ágálna magában egy üres nézőtér előtt.
MN: A Lúzer láttán úgy vélem, most mintha nem volna benned sértettség. Legalábbis nem magánemberként.
SÁ: Nyilvánosan soha nem a saját, személyes sértettségemet fejezem ki, hanem a tapasztalatomon keresztül próbálok megvilágítani egy rendszerhibát. A Vidnyánszkyval való perlekedésem nem arról szól, hogy bizonyítsam a rátermettségemet. Kizárólag az a célom, hogy megértsük, ha valaki emberi életek fölött rendelkezik, akkor egyrészt átláthatóan és kiszámíthatóan kell intéznie az ügyeket, másrészt nem engedheti meg magának, hogy kizárólag a személyes preferenciái alapján hozzon döntéseket. A hatalom felelősség, amennyiben demokráciában gondolkodunk. Ha már nem, akkor más a helyzet, akkor kapára-kaszára, emberek. Ugyanakkor a felháborodásom mellett soha nem szűnik meg az önreflexió, az önirónia. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen sokat kaptam Székely Gábor osztályfőnökömtől, aki karakán és önvizsgáló személyiség. Azt nem tudom, hogy minek kéne történnie ahhoz, hogy ne szólaljak meg többé úgy, ahogy Székely Gábor, miután az Új Színházat felszámolták 2000-ben.
MN: Székely Gábor igazi önfelszámoló, aki színházrendezői pályáját befejezte. Az ő mintája hatott rád? Én azt gondolom rólad, hogy ha te kimész az ajtón, és egy darabig nem csinálsz színházat, akkor majd bejössz az ablakon.
SÁ: Ennyi idősen nagy felelőtlenség volna az elhallgatás, a visszavonulás. Engem a kihívás éltet, és amíg nem látom, hogy valaki átvenné azt a szerepet, amit én tolok, addig biztosan nem adom fel. Furcsa helyzet ez most: már lassan egy éve olyan külső körülmények között dolgozunk, melyek megpróbálják ellehetetleníteni a munkánkat. Vége a bázisnak, itt ez az iszonyatos kirekesztés, az emberi és szakmai silányság, az árulások sora, azt kéne mondanom: végem van. És épp az ellenkezőjét érzem.
MN: Alkatodból ez a folyton újat akarás következik, ilyenek az előadásaid is. A Krétakör Színháznak is az volt a védjegye, hogy nem volt védjegye, minden darab más volt. Ugyanakkor a korábbi korszakhatárodról, a társulat felszámolásáról keveset kommunikáltatok, belügynek tekintettétek. Ezért nézőként volt bennem sérelem: azzal kapcsolatban, hogy felszámolsz egy társulatot, egy nagy értéket, és más utakat keresel, ez rendben van, de ezek az értékek már nemcsak a tieid, hanem mindannyiunké. És ezt most elveszed tőlem. És bár a Lúzerben jólesett a saját elvárásaimon nevetni, a Krétakör múltjával való ironizálás is rokonszenves elszámolás volt magaddal, mégis úgy éreztem, tőlem is elvettek valamit. Biztos érezted ezt a sérelmet a közönség felől is.
SÁ: Ma jobban érzem a felelősséget. Akkor sokkal inkább úgy hittem, jogom van hozzá, ez a társulat, ez az egész Krétakör nem másé, csak az enyém. Később értettem meg, hogy ez valóban közös játék. Ma sem döntenék másképp, de máshogy kezelném a helyzetet. A báziszárónkra csaknem az összes hajdani krétakörös kolléga eljött. Óriási élmény volt egy térben lenni velük újra, amiért hálával tartozom nekik.
MN: A Lúzerben a magad árulását viszed színre, a vesztes, a magát feladó, integrálódó, megalkuvó szerepét. A Faustban is ez a téma érdekel? És mi az a határ, amit te magad nem lépnél át?
SÁ: A Lúzerben a díj átvétele az árulás – Schilling Árpád átveszi a díjat a hatalomtól, és ezzel eladja a lelkét. Viszont a te állami díjad esetében az az igazság, hogy ha visszautasítod, akkor eleve nincs ügy. (Tompa Andrea írói munkásságáért januárban Márai-díjat vett át Balog Zoltántól, de a díjjal járó pénzjutalmat a kormány intézkedései elleni tiltakozás jeleként az Igazgyöngy Alapítványnak utalta át – a szerk.) De mégis, mintha azt mondaná ezzel a hatalom, hogy tudjuk, ki vagy, Tompa Andrea, tudjuk, mi a véleményed, és lám, mégis díjazunk. Ha nem csak az „ő embereik” kapnak díjat, akkor úgy tűnhet, minden rendben van. De közben kiherélik a jelölő szervezeteket, új, ideológiailag képzett, de szakmailag vacak figurákat neveznek ki kuratóriumokba, titokban alattvalókhoz játszanak ki százmilliókat és így tovább. A valódi szakmai szervezetek pedig nem tudnak ezzel a folyamattal mit kezdeni, pedig kiléphetnének ebből a színjátékból.
MN: Ki is léptek. Nagyon sok szervezet nem jelöl. A Szépírók Társasága sem jelölt már semmire, csak a Márai-díjra, mert ott még volt kurátori pozíció.
SÁ: Az államnak csak az az érdeke, hogy kormánytag adja át a díjat, a performatív része érdekli, a kézfogás, a fotózkodás a kritikus-íróval. A szakma nem tudott téged sem megvédeni. Nem látom, hogy hol van ebben a helyzetben a te nyereséged.
MN: Én nem így látom a magam ügyét. Úgy érzem, hogy megkérdőjelezhetetlen az, hogy szakmai szervezetek jelöltek, és csak engem terjesztettek fel. De főleg, miután a díj hírét kitiltották a közmédiából, az üzenetem igazán akkor vált érdekessé, hiszen a cenzúráról kezdett szólni, és a gesztusom valahogy önmagát legitimálta (a részleteket lásd: Tompa Andrea díja: elhallgat és hazudik a közmédia, magyarnarancs.hu). Egyébként, ha nem veszem át, semmi nem történik, hárman tudnak róla: a két jelölő szervezet és én, hiszen hónapokkal korábban aláírtam, hogy átveszem, ha megkapom. Én úgy érzem, felhasználtam egy kínálkozó helyzetet egy kritikai üzenet megfogalmazására, és elfogadtam egy szakmai kitüntetést.
SÁ: Egyébként nem jellemző, hogy írók ilyen helyzetben kipróbálják magukat. Kertész díja is komoly dilemma volt a szakma számára. Az jó, hogy nem „simán” ment át ez a díj, hogy te merted azt mondani, erkölcsi dilemmát jelentett a díj, mert elfogadhatatlannak tartod a kormány ténykedését. Azért is akartam reagálni a velem való beszélgetésben erre a díjra, mert folyton elmegyünk egymás problémái mellett, nem beszélgetünk, nincsenek „közös dolgaink”, legfeljebb gratulálgatunk, vagy hallgatunk, mint a sír.
| Pénzügyek A Krétakör Alapítvány 2008-ban kapta meg a IX. kerület Gegesy Ferenc vezette önkormányzatától a 600 nm-es lakást a Gönczy Pál utcában, alacsony bérleti összegért, cserébe a hely vitalizálásáért és lakhatóvá tételéért. 2008-ban a Krétakör 100 millió forintos közhasznúsági szerződést kötött a minisztériummal három évre, amelynek összege 2009-ben 75 millióra, 2010-ben pedig 25 millióra csökkent. 2011-ben a Krétakör 12,5 milliót kapott a minisztériumtól, és sok taotámogatásban részesült (amelyet a játszott előadások jegybevétele után kaphat egy társulat). 2012-ben 9,9 millió forint pályázati támogatásban részesült. 2013-ban a megítélt 14 milliós támogatás helyett 10 milliót kapott. 2014-ben a minisztériumi működési pályázat szakmai kuratóriuma 10 milliót javasolt, amit a minisztérium felülbírált, és 5 milliót adott volna. Ezt a Krétakör nem fogadta el. Az állami működési támogatáson túl a Krétakör az elmúlt években más forrásból (egyéb pályázatok, külföldi partnerség, magántámogatás stb.) is szerzett pénzt. A 2014-es közhasznúsági jelentésnek májusra kell elkészülnie, de a korábbi évek adatait ismerjük (zárójelben jelezzük, hogy ebből mennyi a társasági adóból származó bevétel, millió forintban, kerekítve): 2010-ben 23,8 (6,9); 2011-ben 63 (33,5); 2012-ben 56,9 (41,6); 2013-ban 49,6 (34,3). |
