A Dollár Papa Gyermekei társulat darabjai után megerősödik a gyanúm, hogy igazán mélyre látni az emberbe kevés élethelyzet hagy. A magunkéra nem látunk rá. A mások otthonának, szerelmeinek posványát inkább csak elmondásból ismerjük. Mások pszichoterápiája egy idegen számára nem látható, vagy amit közvetítenek róla, az jórészt torz, szintén önmagára vak. A színház zsigeribb, és az irodalomnál 3D-sebb, tapasztalatibb változatban képes közvetíteni a tudást az emberről, a viszonyairól, nyomoráról, önhazugságairól. Vakon, mert itt nekünk kell látni. Beszédes, hogy a Kis Eyolfból is elhagyják azt a figurát, aki kívülről reflektálja az eseményeket, és bizonyos konklúziók levonására hivatott. Itt senki sincs kívül. Néző se, játszó se.
A piciny független társulat (két tagja: Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás) a lélektani színház legjobb hagyományait eleveníti fel – azzal, hogy valódi kortárs formába önti. Tehát eldobja azt, ami ebből a lélektani hagyományból kibírhatatlanul hamis, múlt idejű és reflektálatlan: az „úgy teszünk, mintha” színházát. Mintha nettó valóság volna, amit nézünk. Felmegy a függöny, jő Ibsen, Strindberg, Csehov, és higgyük el, hogy ez itt egy tőlünk független, autonóm világ. Ők pedig úgy tesznek, mintha mi ott sem volnánk, csak feltárják lelküket, azaz a karakterek lelkét, amit kommentálnak.
Itt semmi „olyan, mintha” nincs. Felolvassák a rendezői utasításokat, helyszíneket. Elegáns kerti szoba. Kilátás a fjordra. Közben ülsz a neonfényben, egy próbateremben. Nulla „reprezentáció”. A színészek pedig saját civil nevükön mutatkoznak be. Rajtuk keresztül jő, árad, önt el Ibsen és Strindberg. A lélektani dráma legjobb – szerencsére ismeretlen – történeteket elmesélő darabjai: a Kis Eyolf és A pelikán, két külön estén.
A Trafó próbatermében, ahol legfeljebb 30 ember ülhet, egy nagy tükör is van – gondolom, nem az előadás kedvéért, de ha már ott van, értelmezési lehetőségeket nyit: azt is látjuk, ami a hátunk mögött történik, nézhetjük egymást és magunkat.
Téglalap alakban a székek, köztünk kis járatok. Négyen játszanak, civil ruhában, van, aki zokniban. A forma szegénynek tűnik és színháziatlannak (pedig „létező” forma, hasonló volt Schilling Sirája), miközben a lényeg mélyen színházi marad. A megszólalások – egykor bizonyára improvizáción alapuló, a drámai helyzetből és párbeszédből merítő, de magukra húzott és átírt, rögzített szövegek – közvetlenek, természetesek, lényegiek. Mi történik egy családban, két vagy három ember közt: hogyan hidegülnek el a házastársak, hogyan gyepálják gyermekeiket, és miért nem változik meg senki. A családon belüli hazugság a nagy téma.
A saját név használata is a megszólalások személyességét erősíti: Tamás, Emőke, Bence, Lilla problémáit, családját látjuk, nem valami idegen alakokét. Jó választás a két kevéssé ismert és játszott darab, s noha bármilyen Csehov vagy Ibsen eljátszható volna ebben a formában, izgalmas az ismeretlennel való találkozás. A Kis Eyolf alaphelyzete a házastársak hibájából „nyomorékká” váló gyermek körül bontakozik ki, A pelikán szintén a gyermek-téma körül forog. A gyermekeit saját vérével etető pelikán szimbólumával azonosul az anya, ahogy ebbe a szimbólumba az anyák nagyon bele tudnak szeretni. Csakhogy épp itt ő, a szülő szívja gyermekei vérét, és önzésével tönkretesz minden életet, amivel érintkezik.
A színpadi élet nem szélsőségesen drámai, hanem valóságos, lehetséges, és ha elég őszinték vagyunk: ismerős, akár a vérszívó, akár az áldozat szerepében vagyunk.
Néhányuk játéka – különösen a fiúké, Ördög Tamásé (aki egyben rendezője is a daraboknak) és Erdős Bencéé – sajátosan köznapi, közvetlen, már-már civil, szinte törékenyen antiszínházi, azaz minden műviséget nélkülöz. Sárosdi Lilla pusztán csak valódi, igazi ember. A játszók hasonlítanak azokhoz az alakokhoz, akiket a másik előadásban játszottak; hát persze, mert az is Tamás, Bence és Emőke volt. Tamás ott is férj és szerető, Bence ugyanaz a kamaszgyerek vagy fiatal felnőtt, Emőke kissé fád feleség és testvér, s a kettő egymásból következik. Mintha egy sorozatot látnánk. Aki „színházi”, mint Urbanovits Krisztina, azt főleg alakja teszi azzá: ő a saját élethazugságaiba belecsavarodott, képmutató, „önfeláldozó” anya. Ebből a testközeliségből, ahol játszanak, ebben a zavarba ejtően és bátran közeli játékban csak a hitelesség és a valóságosság marad. A többi fölösleges. Színház.
Mindez a Trafó Nextfeszt című fesztiválján szerepelt, az új színházi és táncos nemzedék seregszemléjén. Reményre van okunk.
Trafó, január 5. és 12.
