Fejkendős, nagyszoknyás nénike, pamutharisnyában, báránybőr mellényben, kis retiküllel. Még látni ilyen néniket Budapesten is, piacon például, mint őstermelőket. A néni most a ház urának, Orgonnak az anyukája. Jó messzire kapaszkodott ez az Orgon, a legbudaibb társadalmi osztályba; anyukája, ez a népi lélek ezért is vicces. Orgon családja pedig ebben a tágas, magányos közegben nappal is koktélozik selyempizsamában, és távirányítóval vezérel mindenféle high-techet. Bagossy Levente díszlete az előadás egyik főszereplője, humorforrása. Különösen vicces az óriási plazmatévé, mely családi tűzhelyet is képes sugározni vagy épp kamerává válni. A néni meg csak Tartuffe-öt védelmezi, ebben az istentől elrugaszkodott világban, ebben a tiszta Szodomában, ahogy Parti Nagy Lajos átirata fogalmaz. Pernelle-né vicces alak, szavai nemkülönben. Erős képi nyitány, társadalmi feszültséggel.
De aztán máshová kanyarodunk.
Bagossy László inkább a tragédia költője, rendezője, vagy a drámába hajló (mondjuk így) abszurdé. Rendezései egyenes vonalú gondolati ívre építenek dramaturgiailag és képileg is, egy olyan értelmezésre, amitől rendszerint a dráma minden egyéb árnyalata és oldalhajtása elvész ugyan, de marad valami erős szellemi élmény.
Itt most más a helyzet, műfajilag is. Hiszen ez komédia, a maga játékosságával és kellőképpen sötét tónuslehetőségeivel. „A komédia közvetett, ironikus műfaj. Nyomorúságra gondol, de vidámságot mond” – írja Eric Bentley a műfajról, és Molière épp ebben a nehéz kettősségben érdekes. Vicces, kemény. Sőt, annyi nehezítés is van ezen az estén, hogy Parti Nagy Lajos nyelvi tűzijátékát is el kell játszani, ami a komédiát inkább a bohózat felé húzza. Hiszen ez az átirat – és nem fordítás, mert a darab csak kiindulópont, a történetvezetés marad, a szereplők is, de egész másféle alakokat mutat nyelvileg – állandó petárdákat, utalásokat, torzításokat, szófacsarokat tartalmaz. A nyelv magára irányítja a figyelmet, a beszélőkre, folyton megállítva a történetet, mindenki a nyelv fényében sütkérezik, beárnyékolva a helyzetet, történetet, emberi viszonyokat. Ám itt azért mégis inkább történetet akarnak játszani és karaktereket, s a kettő feszültsége – a nyelvé és a drámáé – nem megy. Ez a nyelvi parádé nem találkozik ezzel a rendezői világgal. Mintha Bagossy nem találta volna a műfaját.
És most nem látszik az erős gondolati, dramaturgiai irány – talán a kezdeti társadalmiosztály-kritika lehetett kiindulópont. Túl sok irányba húz szét az előadás. A nyelvi irány a maga Parti Nagy-os irracionalitásával, a Bagossy-féle hiperrealizmussal, a színészi játék vezetésével, amelyben a színészek erős karaktereket, vicces alakokat mutatnak meg, vagy inkább kommentálnak – mindez széttartó, valahogy inkoherens előadást szül, bár sok vitathatatlanul jó mozzanattal, jelenettel.
És akkor még nem jött meg Tartuffe (Nagy Zsolt), akinek a III. felvonásban kell belépnie, amikor már sokat tudunk róla. Ő viszont egészen más játékmóddal, stilisztikával érkezik, egész más lény, mint a jobbára finom, de realista regiszterben játszó többiek. Nagy Zsolt szélsőséges, vad és biológiai, egy komplett szélvihar, aki nem elhitetni akar egy karaktert, inkább felmutatni. Nagy Zsolt önmagában remek. Bár hogy hogyan szövődik ehhez az előadáshoz, nemigen tudom megragadni.
Így aztán bár élvezetes Znamenák István mint Orgon, elhinni az ő vakhitét egy pillanatig sem lehet – ebben a közegben nincs hit, maximum a kendős nénike veheti komolyan Tartuffe szentségét. Orgonnak Tartuffe-höz, azaz egy férfihoz fűződő szerelmi szála is jelen van mint lehetőség, bár ha ez igaz volna, akkor az nem értelmezhető, hogy ez az Orgon miért ilyen fiatal feleséget választott korábban. Elmirát ugyanis egy főiskolás hallgató játssza: Pálya Pompónia kissé erőtlenül és színtelenül hozza ezt a kihívónak szánt csajt. Dorine, a cserfes és mindent bonyolító szolgáló Kerekes Éva alakításában jó, jókat is tud mondani, de a szerep értelmezése egy hagyományosabb előadásba illene.
Parti Nagy Lajos „Molière: Tartuffe” címen írta át a művet, s amikor 2006-ban publikálta (az akkori Nemzeti felkérésére készült egyébként), megengedte magának, hogy annyit fordítson le belőle, amennyit jónak tart. Azaz az 5. felvonást el is dobta, melyben jön a deus ex machina, a király kegyelmet gyakorol, s a kisemmizett Orgont visszahelyezi birtokába, Tartuffe pedig elnyeri méltó büntetését.
Az előadás viszont visszaállítja az ötödik felvonást, ahol a politika a maga céljaira használ minden helyzetet, naná. Nem ingunk, nem lepődünk, nem világosodunk meg, amit látunk, csak megerősít eddigi tudásunkban. Ez baj. Új gondolattal nem találkozom, s azt is sajnálom, hogy ez a vég annyira hasonlít Bagossy másik rendezése, a Hamlet végére. Ott megrázó volt. Itt csak nyugtázom: rendben, értem.
Örkény Színház, január 17.
