És nem csak a fiatalok körében, ahol most leginkább művelik a színházi nevelési programokat. Mert a nézőnek igénye van rá, hogy bemozduljon, megszólaljon, és nem előadás után, hanem közben, és az események, gondolatok, helyzetek alakítója legyen.Talán a színház is egyre inkább élni akar azzal a kiváltságával, hogy nem egy befejezett film, lezárt könyv, hanem nyitott, alakítható, és nem biztos, hogy neki kell minden döntést meghoznia. Részvételi színháznak hívják, talán a legprogresszívebb műfaj. És részt venni, megbeszélni, közös döntéseket hozni akár teljesen ismeretlen, de egy problémán, élethelyzeten gondolkodni hajlandó embertárssal – jó. Jó, mint minden valódi aktivitás. Ebben a műfajban ma elég sok független színház alkot; legfőként a Káva és a Kerekasztal.
A színházi nevelés, mint neve is mutatja, nem ránevel a színházba járásra, mint jövőbeni tevékenységre, hanem a színház eszközével formál tudatot a jelenben. Ez a tudat nem változik meg a játék néhány órája alatt radikálisan, de a résztvevő egy társadalmi szempontból releváns témában találkozhat gondolatébresztő helyzetekkel, valóságdarabokkal, dilemmákkal, lehetőséget kap magával szembesülni.
A Szputnyik által felkínált tantermi játék igazán drámai valóságdarabot kínál fel játékosan. A Szociopoly nevű magyar társasjáték színháziasításáról van szó; a Monopoly mintájára megalkotott játék a mélyszegénységben élők lehetőségeit kínálja fel; a cél az, hogy a játékosok minél eredményesebben éljenek túl egy hónapot. Segélyből, gyesből, közmunkapénzből, feketemunkából stb. Az nyer, aki a hó végén a legjobban áll. A gimnáziumi osztályt, amelyben a játék zajlik, négy „családra” osztják; egy borsodi kis falu szegényei ők. Az egyik szabály, hogy az ennivalóra költendő pénzt nem lehet megspórolni, itt mindenkinek ennie kell; de a sárga csekkek befizetéséről, gyógyszerekről, bármilyen egyéb kiadásról már a játékos dönt. Ahogy arról is, felvesz-e az uzsorástól kölcsönt, és mit csinál a hó végén, amikor vissza kell adnia.
A játékban három színész és a játékvezető Bass László, a Szociopoly megalkotója, szegénységkutató, az ELTE oktatója vesz részt.
A diákok egy listát kapnak – teljesen valóságközeli számokkal –, hogy mennyi a segély, milyen bevételek és kiadások vannak, és aztán ketyegni kezd az idő. Bass László érzékenyen, nagy szaktudással vezeti a diákokat a falu valóságába, saját lehetőségeik megismerése felé. A kiváló színészek – Fábián Gábor (ő a darab írója is), Háy Anna, Jaskó Bálint – pedig mindenféle falusi hatalmasságot meg karaktert jelenítenek meg: polgármester, védőnő, uzsorás, tanár néni, orvos, boltos, vállalkozó. Az ő karaktereik modellezik azt, hogy a szegényekkel szemben ők élhetnek a törvény erejével – az újszülöttet az állam elveszi, ha nem gondozza az anya, és nem veszi meg a tápszert neki, mert már nem tudja szoptatni; a segélyt elveszik, ha… A magyar valóság és jogrend sűrítménye drámai, ugyanakkor a játszó diákok valamelyest a kezükben tartják a sorsukat, és a csapatok közös döntéseket hoznak. A diákok és színészek közt interaktív, improvizált jelenetek zajlanak, senkinek nem gond a részvétel, sőt szemmel láthatóan öröm és egyre több érzelem is vegyül bele. Rá kell döbbenniük arra, hogy adott körülmények közt lehetetlen nullára kijönni a hónap végére, ha valakinek nincs munkája, márpedig a borsodi kis faluban nincs, csak közmunka és feketemunka. Lopni viszont nemcsak kockázat, de visszavet, tehát járhatatlan út. Rá fognak döbbenni arra is, hogy a közmunka nem kiút a szegénységből – ebben a játékban egyébként is csak egy családnak jut közmunka. A diákok alkudni próbálnak, ahol lehet, háborogni, amin kell, átélni a kiszolgáltatottságot az uzsorással szemben, de akár a boltossal szemben is, akinél minden sokkal drágább, mint a nagy bevásárlóközpontban a városban, ahova azonban nem tudnak bejutni, mert nincs kocsijuk.
Ebben a faluban nemcsak az idő sűrítmény, de a fordulatok is drámaiak: ezért színház, hogy sűrítmény legyen és drámai. Az egyetlen „pozitív” falusi karakter egy cigány legény, aki szembe mert szállni a korruptokkal, fel is jelenti őket; nem is lesz jó vége.
A kívülről is érdekfeszítő, drámai felismerések katarzisával járó játék végén megbeszélést tartanak a látottakról a drámapedagógussal. A diákok a szegény cigány legényt választanák meg polgármesternek. Meglepő, hogy a diákok nagyjából fele képzeli magát romának, bár az instrukció csak „nagyon szegény” családokról szólt. A romák és szegények azonosításáról beszél majd Bass László mint téves hiedelemről. És bár ezek a diákok társadalmilag messze vannak a borsodi falu valóságától és főleg az általuk alakított figurák életkilátásaitól, talán árnyaltabban látják majd azt a kérdést, hogy emberek azért élnek-e
segélyből, mert nem akarnak dolgozni. Hiszen a Szociopoly mi vagyunk, a szegénység közös játék.
Scheiber Sándor Gimnázium, december 9.
