Amikor van erős értelmezői gesztus, amikor azt keresi a színházi előadás, hogy egy szöveg ma hol, kiben, hogyan ölt testet és teret. Persze, hogy milyen volna az eredeti, nem megmondható; az legfeljebb egy könyvben meg az olvasói fejekben létezik. A Vígszínház Mester és Margaritája furcsa módon akkor gondolkodik érvényesen a regény igen sokrétű problémáiról, amikor messzire megy, és egy mai világtapasztalatot tud mutatni. Amikor például a sztálini korban zajló bulgakovi vitát – létezett-e Jézus vagy sem; ami ebben az esetben nem hit és nemhit vitája, hanem egy történelmi figura körüljárása – éles gesztussal egy mai talkshow-ba helyezi. Hol máshol zajlana az a szellemi mélyrepülés? Akkor a Pravdában, ma egy tévéműsorban. És mert ebben a nagyszerű regényben vannak kimondhatatlanságok, vagy inkább néven nevezhetetlenségek, egy mai értelmezés egészen messzire mehet abban, hogy kik ma a Sátán báljának legfőbb vendégei. A főbűnösök a 20. század nagy rontó szellemei. Egyikről, akiről a pokoli bálban szó van, Bulgakov kénytelen-kelletlen darabot is írt, Batum címmel. A fiatal forradalmár Sztálinról van szó; a darabot nem mutatták be.
Tudjuk, a rossz mindig könnyebben teatralizálható, mint a jó; Lucifer, Mephisto, Jágó és társaik mindig vonzóbbak, mint a jó hiteles, átélhető, meggyőző ábrázolása. Woland, aki „Örökké rosszra tör, s örökké jót művel”, és Jesua, azaz Jézus versenyében Woland a látványosabb alak. A kérdés talán inkább az, sikerül-e érvényeset mondani ma Jézusról vagy legalább Jesua Ha-Nocriról (szerintem „c”-vel ejtve, ahogy Bulgakov is írja).
A cseh Michal Dočekal rendezőnek van mondandója Wolandról és csapatáról, legalábbis mint nekünk állított tükörről. Színészválasztása hibátlan: Lukács Sándornak van karizmája, nyugalma, humora ehhez a figurához, és ironikusra is van fogalmazva, amikor épp hosszú, ősz Bundesliga-frizurát kap. Amikor Lukács az első felvonás végén mint a moszkvai Varieté Színház fellépője elvégzi a közönséggyalázást – hosszú monológot mond, Peter Handke Közönséggyalázás című művéből kölcsönözve –, értelme lesz egykori „moszkvai”, mai budapesti fellépésének; erős, érvényes dramaturgi gesztus ez. A második felvonás eleje az előadás csúcspontja. Nem csak a báljelenet kínál érvényes értelmezést, hanem főleg az utána következő zuhanás, a másnap és a másnaposság, kiürülés ábrázolása is. Itt a rendező a német Frank Castorf (Budapesten is látott) Mester és Margaritájának Woland-alakját idézi meg, az ismert színészt, Sir Henryt cowboykalappal, nyaklánccal.
Jesua története Pilátussal sokkal szerényebb. Még ha jók is a színészek, mert Varju Kálmán megfelelően lágy és hittel teli, Pilátus (Fesztbaum Béla) pedig valami őskomcsi figurát idéz sötét szemüvegében és fehér katonai egyenruhájában, a problémavilág elzárva marad. És bár értjük, hogy a Sátán és köre színházilag mindig dominánsabb, látványosabb, viccesebb és szerethetőbb lesz, mint a naiv és nem annyira humoros Jesua-Jézusé, aki megpróbálja meggyőzni Pilátust, hogy ő is jó ember, és mindenki az, és „Egy az isten”, aki biztosan és mindenek felett létezik – mégiscsak az volna a tétje az előadásnak, hogy ez utóbbi bizonyosságról színházi állítást tegyen. Ez nem sikerül, itt a regény történetszerű felmondása zajlik. Bárcsak tudnánk, hol van ma Jesua, ki ő, hogy szól hozzánk! Irtózatos kihívás, belátom. E nélkül azonban nincs számomra érvényes Mester és Margarita.
Mindeközben a hosszú – és a vége felé már-már végtelenbe nyúló – előadás mesél, mesél, mesél, a regény történetét nem túl koherensen. Ez nem volna baj, de más belső koherenciát sem igen hoz létre. Nem hinném, hogy kirajzolódna belőle „a” történet. Képet képre, rendezői „megoldásokat” és ötleteket egymásra halmozva araszol, minden jelenet egy új ötlet, annyi színes, szélesvásznú, szagos dolog van; a képek szépen kioltják egymást. Ám amíg a trükkök és ötletek a „rosszak” csapatához kapcsolódnak – némelyik, mint Margarita repülése, szépen is sikerül –, de valahogy a regény fókusza, az alkotói dilemmák, a szerelem ereje nagyon halványan mutatkozik.
Mert fájdalom, a Mestert, a tehetséges, ám mégiscsak gyáva írót és társnőjét nagyon vékonyra fogalmazza az előadás, pedig volna ott színészi anyag (Hevér Gáborban és Járó Zsuzsában). A szerelem mint együttlét, összetartozás kevéssé válik láthatóvá. S bár az előadás bátran végigmondja a történetet – színházban nem szokták –, azt is, hogy az író, a Mester nem érdemli meg a fényt, csak a nyugalmat; ez a rendkívül talányos regénybeli mondat homályban marad, nem világosodunk meg, hogy Bulgakov miért vélte úgy, hogy az író, azaz önnön tükörképe nem a fénybe fog távozni. Talán mert a legnagyobb bűn a gyávaság, ahogy a regény állítja.
Vígszínház, november 13.
