Magyar Narancs: A mostani budapesti vendégjáték, a Nyomtatott nagybetű a második előadásod, ami a Securitate anyagait betűhíven felhasználja. Mi vonz ezekben a szövegekben?
Gianina Cărbunariu: Az archívum szerepe és jelentősége nyűgöz le. Egyrészt még mindig nem értem, miért volt szükség a felügyeletnek erre a formájára, erre az elképesztő gazdasági és emberi erőfeszítésre. Néhányan az életüket tették kockára a rendszer ellen, de ők nem voltak túl sokan, és leginkább olyan embereket figyeltek meg, akik abban a pillanatban aligha szándékoztak bármit is tenni a helyzet ellen. 37 kilométernyi irat van, talán még több. Miért volt szükség ilyesmire? És milyen nyomokat hagyott a gondolkodásunkban ez a típusú ellenőrzési vágy? A Szeku amolyan román nemzeti eposz, és szerintem fontos tisztáznunk hozzá való viszonyunkat, és megértenünk, hogy az egész Securitate a besúgóival együtt milyen mértékben fikció, azaz egy önmagáért való valami, ami nem értelmezi a valóságot.
MN: Hogyan tud részt venni a színház, a te színházad a múlt feldolgozásában? Miért veszi a színház magára ezt a feladatot?
GC: Amikor a közelmúlt témáit dolgozom fel, a perspektíva mindig jelenbeli. A 20/20 című előadásomban (a marosvásárhelyi „Fekete március” színrevitele román és magyar nyelven, román és magyar színészekkel – T. A.) nem egy 25 évvel ezelőtti etnikai konfliktus bemutatása volt a tét, hanem hogy két etnikum hogyan tud együtt élni, konfliktushelyzeteket kezelni, és valamit ma felépíteni. Másrészt mindig lenyűgözött az emlékezettel való munka: az emlékezet egy eseményből fikciót teremt, újraértelmezi, más perspektívába helyezi, elhomályosít, visszatart vagy felerősít részleteket, vagy annyira kisimítja, hogy el is tünteti őket. A forradalom után sokáig érezhető volt egy nemzedéki konfliktus, ami rám is hatott. Nem értettem, hogy a szüleim, nagyszüleim nemzedéke hogyan tudott ilyen hosszú ideig csendben maradni a diktatúrában. Miután a harmincat betöltöttem, meg akartam hallgatni a történeteket, azokét, akik életük nagy részét egy aberrált rendszerben élték le. Többet akartam érteni, és kevesebbet ítélkezni.
MN: Azok a megfigyelési dossziék, amelyekkel dolgozol, elég színháziak, drámaiak, például tele vannak párbeszédekkel.
GC: Igen, a jelentések gyakran párbeszédeket rögzítenek, s olyanok, mint a színpadi jelenetek. De sokszor teljesen irreleváns telefonbeszélgetésekről számolnak be, mindennapi párbeszédekről. Banalitásuk érdekes lehet ugyan, mert épp ezt kérdezi az ember, amikor olvassa, hogy mire jó mindez. Mit ér vele a Szeku, ha ilyen közel jut az emberek életéhez, betör a magánéletükbe, intimitásukba? Azonban az a két dosszié, amelyeket az X milliméter Y kilométerből és a Nyomtatott nagybetű című előadásaimhoz használtam, két olyan emberről szól, akiknek volt bátorságuk, hogy nyilvánosan elmondják a véleményüket. Drámai erejű jelenetek vannak a dossziékban, olyanok, amiket nem kell drámaírónak újraírnia.
MN: Az X milliméterben a dossziék hermeneutikájáról beszéltél. Nemcsak egy bizonyos történetet tártál fel, de azt is, milyen nehéz értelmezni a dosszié lapjait. A Nagybetűben egy hősről beszélsz…
GC: A Nagybetűben továbbmentem a hermeneutikai, értelmezési kérdésekkel, de most történetet akartam mesélni. Az X milliméterben egyetlen helyzetet, jelenetet boncolgattam mindenféle nézőpontból. A kezdetektől fogva az érdekelt, hogy megtudjak valamit azokról, akik együttműködtek, besúgtak. A kollaboránsok, propagandafőnökök, szekus alkalmazottak figurái mellett két hőst is megmutatnak az előadások: Dorin Tudoran költő és disszidens, illetve a 16 éves Mugur Călinescu alakját. A szekus dossziékból készült trilógia záró darabja, amelyet a bukaresti Nemzeti Színházban készítek, inkább az együttműködés jelenségét szeretné vizsgálni; ezt az alapvető emberi tulajdonságot, amely az elnyomó rendszerekben groteszk alakot ölt.
MN: Sok fontos társadalmi témán dolgoztál: Verespatak, az emigráció, a szászok kiárusítása… Egyik legutóbbi előadásod, a Szolitaritás címében kiforgatja a szó jelentését, magánnyá változtatja. A darab középpontjában a romák elleni intézkedések, a középosztály képmutatása, az ortodox egyház megalomániája áll. Az előadást úgy is nézhetjük, mint a középosztály kényelmes, passzív hamis tudatának kritikáját.
GC: Igen, az volt a célom, hogy megmutassam a középosztálynak címzett politikai diskurzust, amely jó pár éve jelen van a román társadalomban, és amely a szegénységet csakis a szegények hibájának tekinti, akik minden rosszért felelnek a társadalomban. Ez a diszkriminatív diskurzus nagyon jól bejött annak a középosztálynak, amely egyébként mélyrepülésben van, krízisben.
MN: Független művész vagy, aki repertoárszínházakkal együtt hozza létre az előadásait. Valójában mit jelent a függetlenséged? És milyen a független színház helyzete most Romániában?
GC: Nehéz kérdés. Húszéves fennállása óta a román független színháznak több korszaka volt. Az a korszak, amelyben én kezdtem dolgozni, gazdaságilag nagyon törékeny volt még, viszont nagyon dinamikus, és az esztétikai szempontból végzett kísérleteknek köszönhetően izgalmas. Aztán olyan korszak jött, amelyben volt némi gazdasági fejlődés, azaz már nem a saját pénzünkön hoztuk létre a projekteket, hanem lehetett pályázni. Ennek a válsággal vége lett, viszont megjelent az a fajta kommersz magánszínház, amely függetlennek nevezi magát, mert kényelemből ki akar sajátítani egy meglévő fogalmat. És amely azt csinálja, ami a célja: pénzt termel. Ebben a kontextusban viszont szeretnék az maradni, ami vagyok: független művész. Nem kereskedelmi céllal dolgozom, nem veszek részt az összes független fesztiválon, bazárszerű rendezvényen, amelyeknek nincs esztétikai tétjük. Az alatt a 8-9 év alatt, amíg független művészként és producerként dolgoztam, sokat tanultam ugyan, de egy adott pillanatban nagyon nehéz lett ez a produceri munka. Így aztán állami színházakkal kezdtem el dolgozni, elfogadtam az ebből az irányból érkező felkéréseket, hogy létrehozhassam az engem érdeklő projektjeimet. Szerencsére a színházak értik, hogy csak azt csinálom, ami érdekel, nem fogadok el megrendeléseket, és szabad kezet kapok. Azt a független színházat, amely kortárs krízishelyzetekről beszél, olyan dolgokról, amelyek nincsenek benne az esti hírekben, ezt a színházat nem integrálta a „rendszer”, és ez aligha fog hamarosan megtörténni. Esetemben a rendszernek el kell fogadnia – némi késéssel – a külföldről érkező elismerést. Ezt fogcsikorgatva teszi, siralmas eredménnyel: a Szolitaritást, amit a szebeni Radu Stanca Színház, a brüsszeli Nemzeti Színház és az Avignoni Fesztivál hozott létre, jelölték a bukaresti Nemzeti Fesztiválon a fiatal alkotók kategóriájában, a frissen végzett
diákok előadásával együtt. Természetesen visszautasítottam a felkérést.
