Színház

Nem cukor, nem mese

Brecht: Koldusopera

  • Tompa Andrea
  • 2015. április 27.

Színház

A magyar színház ma vagy fölfelé mutogat, a vezetői réteg felé: és akkor itt vannak a királyok, királynők, polgármesterek, ilyen-olyan vezérek, akiken a mai világunk működése számon kérhető, vagy lefelé, az elnyomottak felé, akik az elszenvedők, a vesztesek.

A legkevesebb valódi kritikus szó arról a középosztályról esik, amelyik ott ül és néz. Nem megnyugtató, de ez más kultúrákban is így van: az amerikaiban például a gazdagokat nem lehet színházban kritizálni, ők a „tabu”, ők tartják fenn, támogatják a színházi rendszert. A Koldusopera a felfelé és lefelé mutogatás darabja egyszerre, hiszen az elnyomottak és vezéreik története – és a remek előadás utáni egyetlen hiányérzetem ez, hogy egy másik világra mutogat, arra, amely nem a színház nézője, azokra, akik nincsenek itt. Bár egyvalamit megkísérel az előadás: az önreflexiót. Amikor Hegedűs D. Géza, a koldusok nagyvállalkozója azt mondja: „Az én szakmám azért ilyen nehéz, mert az emberek részvétét kell felébresztenem”, színházivá fordított helyzetben beszél, hogy bizony nehéz meghatni ezt a közönséget, s a színház, most éppen ez a színház „szolgál”, kiszolgál. Ő is azt teszi most.

A Koldusopera politikussága kevésbé látható most, a politikum a zsöllye második sorában ül, az elsőben a rendesen eljátszott darab foglal helyet. A politikum kérdése már 1980-ban is foglalkoztatta a magyar kritikust, aki az akkori legjobb színházban, a Nemzetiben azt a kérdést tette fel: vállalja-e a színház az aktualizálást, a darab közéletivé hangolását? És így folytatja: „Vajon a kapitalista társadalom osztályviszonyait és osztályérdekeit feltáró didaktikus művek milyen mértékben érvényesíthetők szocialista körülmények között?” Ezt épp Jurij Ljubimov nagy hatású, társadalomkritikus előadása kapcsán kérdezte, melyben Törőcsik és Garas kettőse volt látható.

A Brecht-darab magas színvonalon, profin szólal meg most a Vígszínházban – a hangsúly a megszólaláson van. Bodó enged az operett vonzásának, sőt, tudatosan használ is egy csomó operettes műfaji klisét. Azt mutatja meg a Koldusoperában, amitől ez a darab sikeres: a sztorit és főleg a zenét. Az előadás erősebben húz egyfajta jó minőségű szórakoztató színház felé, mint valami radikális, társadalomkritikus műalkotás felé. A ki- és összekacsintás itt is megvan, értjük a célzásokat a jelenre, és az előadás tudatosan használja az összekacsintást mint színházi játéktípust. Kétségtelen, hogy Budapesten ezt a léptékű produkciót csak az Operettszínház vagy a Nemzeti tudná kiállítani (nemcsak nagy stáb, de élő zenekar is kell hozzá), de hogy ma egy ilyen előadás egyikben sem jön létre, bonyolultabb kérdés. A Víg talán majd ezeknek az előadásoknak a vállán, erős támogató közönséggel juthat el a radikálisabb darabokig, ha azt az utat választja.

A szórakoztatáshoz hozzátartozik az a játékosság, ahogy Bodó a műfajokhoz nyúl, idéz, ironizál, eljátszogat a filmes, musicales, operettes hagyományokkal, éles, gyors váltásokkal, anélkül, hogy magát a történetmesélést, a figurákat szétverné. Az elidegenítés Bodónak leginkább anyanyelve, hiszen a „brechti” eljárásokat rég megszoktuk, mint a koldusdumát. Bodó saját trükkjeivel folyamatosan kizökkent, megtöri a játékot, ki- és leszól a színpadról: a színész odaáll, és a közönséggel beszélget, az elkésett hangeffektussal perlekedik.

A történet szerint nem szerelmi, hanem hatalmi háromszög áll a színpadon: a kolduskirály – üzleti vállalkozását koldusfuttatásra építő vállalkozó – lányát titkon feleségül veszi a legfőbb gengszter, aki pedig a rendőrfőkapitány legfőbb barátja. Ez a hatalmi összefonódás elég. A koldustömeg ebben az előadásban nem látható, legfeljebb az, amelyik kifutón pózol a különböző szánalomébresztő jelmezeivel. De az „igazi” koldusok, a szegények csak szóbeli fenyegetésként vannak jelen, amikor Hegedűs D. kilátásba helyezi, hogy milyen rosszul fognak festeni, amikor valamely nagy nemzeti ünnepen (a bemutató március 15-e előestéjén van) megindulnak, színre lépnek. A politikai végkövetkeztetést az előadás az utolsó jelenetekre tartogatja; a halálos ítéletet nemhogy nem hajtják végre, de belvárosi, kedvezményes árú ingatlant, kitüntetést, sokmillás lelépési díjat kap a főgengszter. Értjük, értjük.

Az előadás remekül helyzetbe hoz remek színészeket a Víg társulatából és a magát épp felszámoló Szputnyik csapatából. Ha valaki még nem győződött meg a független színészek kvalitásai felől, javaslom neki a Koldusoperát: a technikai tudás alapján nem fog rájönni, ki honnan érkezett. A színpadon erős karakterek, nagy színészi energiák koncentrálódnak, az együttes munka lényegi elem. Hegedűs D. Géza mostanra elképesztő aurájú és energiájú színésszé nőtte ki magát. Börcsök Enikőt a humora viszi, és az elnyomott női történet, amit magára húz. Pető Kata a nagy meglepetés, mert bár igazi Bodó-színész, zenés és technikai képességei eddig ismeretlenek voltak számomra. És különös döntés Mészáros Mátéra osztani a szívtipró gengsztert, de az előadás jól indokolja, és ő is izgalmasan váratlan alak. És a további szputnyikosok: Hajduk Károly, Jankovics Pető és vígszínháziak: Réti Adrienn és a kiváló Járó Zsuzsa. Bodó egyre barátságosabb nőábrázolással tud munkálkodni: most már legalább egy nő van a színpadon, aki nem csak férfiak szolgálatára született (Pető Kata mint Polly). Az erőszak azonban erőszak, nem mese, a dráma pedig valódi: még ha énekelnek is benne, ez a világ nem cukorból van, hanem vasból.

Vígszínház, március 14.

Neked ajánljuk