Magyar Narancs: Magyar–olasz vegyes családban születtél. Így kint is vagy, bent is vagy a kisebbségi magyar kutatásokban. Történészként ez jó nézőpont?
Stefano Bottoni: 2000-ben írtam Bolognában a szakdolgozatomat, akkor kezdtem a Securitate múltjával is foglalkozni; a doktori dolgozatomat a Magyar Autonóm Tartományból írtam (1952–60 között működött a Székelyföldön, Marosvásárhely központtal – T. A.), aztán az erdélyi ’56 kérdését kutattam a Securitate levéltárában. Ekkor még külső szereplő voltam, a magyar intézményrendszerhez nem kötődtem, Bologna, Budapest és Bukarest között ingáztam. Öt éve viszont az MTA munkatársa vagyok, 12 éve élek Budapesten, itt születtek a gyermekeim. Eleinte visszatetszést kelthetett, hogy beleavatkozom bizonyos erdélyi belügyekbe, e visszatetszés alapja lehetett a természetes védekezési mechanizmus és a gyanakvás is. Mindez csak akkor zavart, amikor nem azt olvasták, amit leírtam, például Szilágyi Domokos ügynökmúltjával kapcsolatban, hanem azt firtatták, hogy ki vagyok, és ezzel próbáltak távol tartani a témától.
MN: Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit 2006-ban tetted közzé.
SB: Többen vettünk részt benne, Szilágyi Domokos utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Kálmán, a költő egyik testvére.
MN: Jönnie kellett egy történésznek kívülről, hogy kimondjon egy fájdalmas igazságot?
SB: Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kellett ilyesmitől tartanom.
MN: Letetted az asztalra Szilágyi Domokos jelentéseit, s a közösség dolga, hogy kezdjen velük valamit. Nem kezdett azóta sem. Miért?
SB: Episztemológiailag ez nem túl bonyolult: nem tudtak vele mit kezdeni. Abban bíztam, hogy valaki folytatja a kutatómunkát, megtalálja a hiányzó mozaikdarabokat, és összerakja.
MN: Azért nem volt folytatása, mert akkora volt a trauma?
SB: Igen. Én is a hatása alá kerültem. 2007-ben volt egy konferencia Kolozsváron, ahol két teljesen különböző dolgot éreztem, amikor Szilágyi Domokos ügyéről beszéltem: jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.
MN: Most Mikó Imrét kutatod, aki az erdélyi magyarság ugyancsak szimbolikus figurája; két háború közti politikus, aki a második bécsi döntést követően a visszatért Észak-Erdélyt képviselte a magyar parlamentben. Az ő ügynökmúltja is traumatikus lehet a közösség számára.
SB: Megpróbálok könyvet írni erről az összetett, nagyszerű életről, egy kelet-európai kisebbségi értelmiségi életútjáról. Az egész életpályát akarom bemutatni, azt a Mikó Imrét, aki ma egyfajta politikai tanácsadó volna, azaz a háttérben csendesen és észrevétlenül dolgozó „spin doctor”. Mikó a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni: hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt. A román állambiztonság a 70-es, 80-as években két szinten működött. A nyílt erőszak soha nem szűnt meg, ami más országokban akkor már nem volt jellemző. Ám emellett egy öltönyös, kávéval, cigarettával kínáló, intelligens beszélgetőpartneri, tárgyalásos stílust is fenntartott a megfigyelt vagy épp beszervezett értelmiségieknek. Ez a történet azért ijesztő, és talán ez is traumatikusan fog hatni, mert többet lehet róla tudni, mint Szilágyi Domokosról, és jobban megvilágítja a hatalom, a diktatúra működését. Például hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé. Mikó Imrét háromszor szervezték be 1952 és 1975 között.
MN: Sok értelmiségi megfigyelési dossziéja jelent meg az utóbbi években.
SB: De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – T. A.), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.
MN: Băsescu elnök, akinek szintén van szekus múltja, bocsánatot kért a román állam nevében a kommunista rendszer bűnei miatt.
SB: Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt. Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is. Itt más a képlet, ezért nem lehet mintákat másolni. 2007-ben a nemzeti román levéltár éléről leváltották a korábbi ceauista vezetőt, egy fiatal szakember jött, aki óriási reformokba kezdett, más alapokra helyezve a nyilvánosságot. Ott két év alatt annyi történt, mint itt tíz alatt, mostanra pedig felzárkóztak annak ellenére is, hogy néhány éve részleges hatalmi visszarendeződés történt. A román jelenkorkutatásban egyébként az 1945–89-es korszak egyetlen szemantikai egység; a magyarban ez sokkal tagoltabb. Persze van létjogosultsága a Kádár-korszak megkülönböztetésének az 1956 előtti rendszertől, csak éppen nem segít a hosszú távú társadalomalakítási projekt feltérképezésében, és továbbörökíti a „jó” Kádár-képet, amit a rendszer magáról közvetített Magyarországon és külföldön egyaránt.
MN: Ugyanakkor él valamiféle nosztalgia a román társadalomban, a Securitate ügynökei fontos tisztségeket töltenek be, a közélet megtisztítása, a lusztráció nemigen ment végbe.
SB: Az 1990-es évek elején még elindult a közélet megtisztulási folyamata, de gyorsan megtorpant, Iliescu akkori elnök ebben nem volt érdekelt. 1996-ig minden állt, a múlt a Demokratikus Konvenció győzelmével került ismét terítékre. Romániának ma arról szól a hivatalos önképe – és ez sikereinek egyik oka is
–, hogy ők Délkelet-Európa stabilitásának pillérei. E doktrína szerint Románia körbe van véve oroszbarát országokkal (Szerbia, Bulgária, Magyarország), és mint tengeri kijárattal rendelkező állam, így lehet biztonságpolitikai tényező. Románia magát fölfelé értékeli, és úgy is láttatja. Ugyanakkor a romániai Soros Alapítvány szokta mérni a nosztalgiaindexet, és az nem pusztán magas, 50 százalék körüli, de már nemcsak az idősek, hanem a fiatal városlakók körében is tapasztalható. Igen, rossz volt a politikai rendszer, de volt munka, és volt hol lakni, strukturált élet volt... – mondják. S tény: a rendszerváltás politikailag sikeres volt, de társadalmilag katasztrófák sorozatát indította el.
MN: Az 1989-es román forradalomról három történészi narratívát említesz. Ilyen távlatból már létezhetne egységes kép is.
SB: 1956-ról sincs egységes narratíva, de legalább létrejött valamiféle szakmai konszenzus. Romániában 1989-ről közéleti hisztéria van, szakmai konszenzus nem létezik. Komoly levéltári kutatásról nem beszélhetünk, az ide kapcsolódó magyarországi iratokkal én is foglalkoztam, de a romániaiak, a moszkvaiak vagy éppen az amerikaiak nem kutathatók, és sokáig nem is lesznek azok. Ami van, a töméntelen mennyiségű publicisztika, ami részleges információt kínál, vagy félrevezető. Például Tőkés Lászlónak már 1990-ben elindul az állami szinten támogatott befeketítése, mások viszont egy problematikusnak tűnő hősi szerepbe helyezik. A társadalmi konszenzus hiánya érthető, hiszen az események nagyon gyorsan történtek, és valójában kevesen vettek bennük részt 1989. december 22. előtt, Temesvár kivételével.
MN: Kolozsváron is kevesen voltak az utcán.
SB: Nem csodálom. Hiszen fegyvertelen emberekre lőtt a főtérre kivezényelt hadsereg. Ma egy érdekes állítást lehet megkockáztatni: már a temesvári események során kiderült a politikai vezetés számára, hogy a belügyi erőkre nem számíthat, mert készek átállni – ami gyorsan be is következett –, ezért szükséges volt bevonni a brutálisan fellépő katonaságot.
MN: A könyved alapján úgy tűnik, szerinted 1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán „kisajátított” Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.
SB: Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan, rohamosan nő az elégedetlenség. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. Valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat, és szinte uralják a közbeszédet.
MN: Erdélyben az ’56 utáni megtorlások, például a Szoboszlay-per áldozatait nem rehabilitálták. Az egészről kevés a tudás.
SB: Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit nem tudott. (Szoboszlay Aladár római katolikus pap és köre antikommunista szerveződése, amelyet 1957 novemberében lepleztek le. – T. A.) Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintette, de ’56 feldolgozásában Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.
MN: És vallási csoportot is, etnikai hovatartozástól függetlenül.
SB: Volt, amit gazdasági bűncselekménynek álcáztak, és ezek az elítéltek az 1964-es amnesztiával sem szabadultak. De az ’56-os erdélyi „eseményeket” nem kell túlmisztifikálni. Nagyon kevés konkrét, nyilvános megmozdulásról tudunk. Jelentős diáktüntetés volt Temesváron 1956. október 30-án, de Kolozsváron csak diákgyűlések és naiv kísérletek voltak. Romániában a hatalom már akkor is egész másképp tartotta kézben a társadalmat, nyílt akcióra esélyt sem adtak. A magyar vidékeken, például a Székelyföldön pedig erős volt a félelem, hogy ha a románok visszaütnek, akkor elvesznek az addigi vívmányok, a Magyar Autonóm Tartomány. A megtorlás viszont annál keményebb volt. 1956–62 között 30 ezer politikai fogoly került börtönbe, és több mint száz embert végeztek ki. Megtorlás folyt – forradalom nélkül. Az állambiztonság ekkor döbbent rá, hogy keveset tud a kisebbségekről – a Bolyai Egyetemen összesen két ügynökük volt akkor –, ezért indult 1957-ben a nagy beszervezési kampány. Amikor 1964-ben a politikai foglyokat kiengedték – sokukat a román Gulagról, a Bărăgan-pusztáról –, mindannyian aláírták, hogy hallgatni fognak a velük történtekről. Így aztán 1956 emléke talán még jobban elvész, mint a holokauszté.
MN: Hogyan áll a román állam és a történettudomány a romániai holokauszt feltárásával?
SB: A Romániában élt közel egymillió zsidó legalább négy csoportba tartozott a II. világháború alatt. A regáti és dél-erdélyi zsidóságot súlyos jogkorlátozások és sérelmek érték, de elkerülte a deportálást és zömében túlélte
a vészkorszakot. Az északkeleti területeken tömbben élő vidéki zsidóság brutális pogromokat szenvedett el, állandó üldöztetésben volt része. A Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyben élő közel 200 ezer zsidót 1944 tavaszán Auschwitzba deportálták, és csak minden tizedik élte túl a vészkorszakot. Végül a mai Moldávia területén élő több százezer zsidó ellen 1941 nyarán, a szovjetellenes támadás elindításakor Antonescu marsall adott ki tömeges megsemmisítési parancsot, amit a bevonuló román katonai egységek rendkívül kegyetlen módon végre is hajtottak. Kurrens becslések 260-280 ezerre teszik az 1941–42-ben állami hozzájárulással elkövetett háborús bűncselekmény-sorozat áldozatainak számát. Nem meglepő tehát, hogy 1945 után a szélsőjobboldali mozgalmak tagsága felé kacsingató Román Kommunista Párt nem sokáig firtatta az ország háborús szerepét. A román holokauszt kérdését egészen az 1989-es fordulatig tabuként kezelték, olyannyira, hogy a Ceauşescu-korszakban az 1946-ban Mathias Carp bukaresti ügyvéd által szerkesztett és kis példányszámban kiadott Fekete könyvet még a nyugati könyvtárak polcairól is eltüntették. Állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma már régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.
