Ám a hagyománnyal való párbeszéd lesz az, ami a legfájóbban hiányzik ebből az előadásból, ami magát egy „rendes” Brechtnek tételezi. Szerintem nincs ilyen. Minden fogalmazás újrafogalmazás. Minden hagyományba való beállás rákérdezés a hagyományra. Pontosan attól lesz érvényes, hogy megtörténik a rákérdezés.
A magyar színházban két rendező tud igazán sokat Brechtről. Az egyik Zsótér Sándor, több mint egy tucat Brechtet rendezett, s munkáinak nagyszerűsége éppen a brechti hagyományra való rákérdezés és egy újfajta színészi játék, amely valódi reflexióra, gondolkodásra fogja a nézőt (talán ez utóbbiban, a színészi játék megújításában alkot igazán jelentőset Zsótér). Schilling Árpád a másik, aki ugyan kevés Brechtet rendezett (a Baal pályája elején volt jelentős), gondolkodására, de egész színházi szemléletére és a nézőhöz való viszonyára alapvetően és elsősorban Brecht volt hatással.
Az első közös dalban, amivel az előadás már tényleg elindul, és ami a Nagy Kapituláció dala (mely egyébként sokkal később következne, talán ez a mű legismertebb úgynevezett songja) szép színészi energiák vannak és jóféle együttmozgás, együttlét, a közönséggel is. S ekkor még úgy tűnik, itt valami nagy szándék van kibontakozóban, hisz ezt mondják nekünk (Nemes Nagy Ágnes fordításában): „Mert a világ nagy zenekar, / S te fújod azt, amit akar, / Majd lesz egy kis melódiád, / Fújd, rajta hát! / És jársz, mint az óra, / A vezényszóra! / Ne koptasd a szád!” Azaz valahogy mégis ellen kéne állni a világ nagy kórusának, és nem azt fújni, amit tőled várnak, hanem. Hanem a magad nótáját. A darabot Brecht 1938-ban írta. Háború még nem, de nagy-nagy kórus, a Hitlert éltető kórus már bőszen zengte a dalt. S Brecht arról az emberről akart gondolkodni és gondolkodtatni, aki együtt üvölt.
Ám ezekből a kezdeti energiákból, nagy akarásokból kevés marad.
Zsámbéki Gábor most hagyományos Kurázsi mamát visz színre, korrekt történetmeséléssel és ábrázolással, amely helyenként nem élvezet nélkül való. A mű az időtlenségbe van helyezve (a Kurázsi a harmincéves háború idején játszódik, a 17. században). A háború mindenkori, a jelenhez nincs köze, ahogy az előadás sem „aktualizál”. Aktualitása, érvényessége saját világán belül kell, hogy megszülessen – elsősorban a nézőben. Elég pasztell és általános maga a történelmi háttér már Brechtnél is, pasztell itt is minden, ahogy ez általában az alapszín a Katonában. Furcsa vizuális világ bontakozik ki, nemigen lehet egyben tartani, az egyik „modern”, a másik teljesen hagyományos: az elidegenített, vicces vetítések a háború fel- és eltűnő hadvezetőiről, a „stilizált” kocsi, amit Kurázsi húz maga után, bár inkább egy ormótlan tárgynak tűnik, amely a (brechties) műviséget hivatott hangsúlyozni (díszlet: Antal Csaba). A jelmezek viszont egy bármikori Brecht-előadás szakadt-pasztell-rongy jelmezvilága (Szakács Györgyi munkája).
A részletesen mesélt történet hol megélénkül, hol kényszeredetten cipeli az előadás ebben a hagyományos esztétikai keretben, amely reflektálatlanul, saját esztétikájára, érvényességére rá nem kérdezve nehézzé, tét nélkülivé, kockázatmentessé válik. A színészeket nézegetjük, és a színészek általában jók a Katonában, sokan énekelni és zenélni is tudnak. Különösen jól énekel Fekete Ernő és Mészáros Béla. De ezen az esten főleg Pálos Hanna néma Katrinja érdekes, mert kevés külsődleges eszközzel és sok belső, személyes tartalommal dolgozik.
Fullajtár Andrea eljátssza Kurázsi mama szerepét, de a játékmód puszta eljátszás marad; inkább kommentálja figuráját – nem eltartja, ahogy Brecht képzelte, de nem is válik személyes ügyévé, hanem sok díszítéssel, rengeteg arcmimikával, külsődleges eszközzel viszi színre. Az általa megfogalmazott alak az anya, aki úthengerként megy végig a háborún, és egyre elvakultabban csak a saját érdekét látja, miközben gyermekei rendre elhullanak. Ez a nő és kegyetlensége egy eljátszandó szerep marad. Mint aki nem mer azzá válni, nem meri megtalálni önmagában ezt az embert.
Katona József Színház, február 4.
