Színház

Vízen jár

Henrik Ibsen: Brand

  • Tompa Andrea
  • 2015. április 19.

Színház

Nehéz megmondani, mi az, amitől az ember ebben a térben hirtelen úgy érzi, másfajta színházba jött. A Kaszás Attila terem nagy üvegfala takaratlan, Budapest külső látható innen.

A színpadi tér tágas, elszórva fehér, steril bútorok, IKEA-polcok. Tág tere van itt nem az embernek, hanem a gondolatnak vagy inkább szellemnek. A terem falába kapaszkodva érkeznek azok, akik a fjorddal, viharral küzdenek, de csak egy, csak egyetlenegy van közöttük, Brand, a pap, kit hite még a vízen is átvisz. Brand minden szava ostor, végigvág a világon, a hitetlen világon, hisz mindenki más istene halott szerinte. Írja a költő Ibsen 1866-ban, nem a realista, aki szobákba viszi később hőseit, hanem a Peer Gynt szerzője, aki természetről, emberi létről, hitről, istenről, földi feladatokról gondolkodik versben.

A vízen járni indul Brand – hisz egyvalakinek már sikerült, állítja, Trill Zsolt pedig Zsótér Sándor előadásában ásványvizes palackokra lépve egyensúlyoz. Az irónia találkozik itt a megvalósult, testet öltött metaforával, színházi játékkal, ám mégiscsak őbenne egyedül van bátorság e lépéshez. Brand, a pap története ez, akinek hite sziklákat mozgat, az egész zord Északot, s eszméiből engedni nem hajlandó, kompromisszum, egyezkedés a hittel nincs. Az ár igen magas: mint északi Jób, előbb gyermekét, majd feleségét veszi el az Úr, anyjával pedig fiúként, papként sem egyezik ki.

 

false

 

Zsótér előadásában nincs „egy” darab, egy értelmezéssel, példázatosan, hanem sok, bonyolult, rétegzett, egymásnak ellentmondó „mondandó” van. Tragikus kettősség, hasadás. Hogy az élet és eszme tragikusan nem egyeztethető össze, s az eszme szerint élni annyi, mint végtelen sokat hibázni, másokat feláldozni, magad keresztre vonni. De ennek a mélységes hitnek, Brand/Trill minden szavának megrendítő igazsága van. Ám az ember döntések csapdájába kerül, tragikus választásra kényszerül, rossz kompromisszumra. A „kreatív nézés”, amit az előadás elvár, azt jelenti, az alkotó nem hoz helyettünk döntést, nem „értelmezi” a darabot, hogy kinek van igaza, és mi a jó döntés, hanem magunkra maradunk a drámai helyzettel. Hiszen Brand eszméi, tüze – Brand neve tüzet jelent – végtelenül valódi, ahogy létre való képtelensége, ha tetszik: kegyetlensége is. Szellemi izgalmak és kihívások tere ez, elég nagy ahhoz, hogy a balkonra lépve Trill Budapest népé­hez, Istenhez, arra kószáló kutyasétáltatókhoz szóljon.

Az előadás olyan, mint egy szellemi úthenger, a gyönyörű textus (Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa szövege) értelemmel teli Trill Zsolt, Trokán Nóra és Törőcsik Mari szájából. Sok minden belőle felfoghatatlan, irtó tömény, az utómunka igencsak javallott a nézőnek.

Trill Zsolt belső tüze óriási, hisz nem valami távol lévő, fiktív ún. karaktert formál, hanem magából mutatja fel ezt a saját hitet, tüzet. „Egyet nem adhatsz soha másnak / tulajdon benső lényeged” – mondja Trill partnerének, miközben épp ezt teszi színházi értelemben elénk. Szellemi jelenlétéhez különös, termékeny fizikai, biológiai le-, majd felépülés járul: küzdelmében leizzad, széthull, mint aki elveszett, majd ismét összerakja magát, új erőket gyűjt, fegyelmezett, fókuszált lesz. „Én erősebb sodrású létet / teret kívánok, más vidéket / Itt hegyek közé beszorulva / Erőtlen az emberi hang” – mondja, s ez az erős sodrás benne gondolatként, testként szólal meg.

Egy ilyen aurájú, keménységű alaknak nem lehet valami jóságos nénike az anyja – bizony csontkemény, önző, szeretettelen, aki színre lép. Sziklakeménységét Brand az anyjától, Trill pedig Törőcsik Maritól örökli. A pénz (Törőcsik értékes bundát visel) erősebb kapocs közöttük, mint a közös múlt. Ez az anya öreg férfihoz ment, nem a szíve választottjához – egyszóval eladta a lelkét. Törőcsik másik szerepében a bolondot alakítja, egyfajta természeti alakot, aki jégtemplomba jár a falu kis temploma helyett – a tervező pedig már-már papi talárt ad rá (Benedek Mari jelmeze).

Az előadás különös eszköze egy kisgyermek színre vitele és színen tartása: Brand gyermeke, Alf (kicsi Krisztus ez a gyermek, legalábbis neve az Alfára utal) egy kétévesforma, jókedvű, igen fegyelmezett, az előadáshoz tökéletesen simuló gyermek, Mátyássy Klára Cecilia. Ilyet végképp ritkán kockáztat színház. Pedig az ő jelenléte teszi végtelenül tragikussá a képet: nem egy elvről, hanem egy gyermekről, élő emberről van szó, akit a kompromisszumképtelen Brand feláldoz, mert nem kíván elköltözni a zord vidékről. Trokán Nóra a feleség szerepében minden mondatával igaz, sugárzó, bár ebben a szerzői/rendezői világban a nők igencsak másodlagosak.

Ez a szellemi teljesítmény és koncentráció számos mellékalakban nem tart ki, az előadás sokszor kienged, több szereplő kidolgozatlan, s mivel nem a történet és a viszonyok a fontosak, ezek a jelenetek erőtlenebbek, hosszúak, a nézői figyelem kihuny.

„Ki az, ki nem játszotta még el / énjének jobbik részét / kapkodással, tülekedéssel!” – szól ki Brand/Trill a közönséghez, majd szünet, és megismétli. Aki nem játszotta még el énjének jobbik részét ebben a kompromisszumban, a hit és a gyakorlat között. Ki az, aki nem kapkodott, tülekedett, ezzel járatva le magát? Személyesen hozzám beszél, s ebben a szellemi térben válaszomat várja.

Nemzeti Színház, február 28.

Neked ajánljuk