A színpadi tér tágas, elszórva fehér, steril bútorok, IKEA-polcok. Tág tere van itt nem az embernek, hanem a gondolatnak vagy inkább szellemnek. A terem falába kapaszkodva érkeznek azok, akik a fjorddal, viharral küzdenek, de csak egy, csak egyetlenegy van közöttük, Brand, a pap, kit hite még a vízen is átvisz. Brand minden szava ostor, végigvág a világon, a hitetlen világon, hisz mindenki más istene halott szerinte. Írja a költő Ibsen 1866-ban, nem a realista, aki szobákba viszi később hőseit, hanem a Peer Gynt szerzője, aki természetről, emberi létről, hitről, istenről, földi feladatokról gondolkodik versben.
A vízen járni indul Brand – hisz egyvalakinek már sikerült, állítja, Trill Zsolt pedig Zsótér Sándor előadásában ásványvizes palackokra lépve egyensúlyoz. Az irónia találkozik itt a megvalósult, testet öltött metaforával, színházi játékkal, ám mégiscsak őbenne egyedül van bátorság e lépéshez. Brand, a pap története ez, akinek hite sziklákat mozgat, az egész zord Északot, s eszméiből engedni nem hajlandó, kompromisszum, egyezkedés a hittel nincs. Az ár igen magas: mint északi Jób, előbb gyermekét, majd feleségét veszi el az Úr, anyjával pedig fiúként, papként sem egyezik ki.
| ||
Zsótér előadásában nincs „egy” darab, egy értelmezéssel, példázatosan, hanem sok, bonyolult, rétegzett, egymásnak ellentmondó „mondandó” van. Tragikus kettősség, hasadás. Hogy az élet és eszme tragikusan nem egyeztethető össze, s az eszme szerint élni annyi, mint végtelen sokat hibázni, másokat feláldozni, magad keresztre vonni. De ennek a mélységes hitnek, Brand/Trill minden szavának megrendítő igazsága van. Ám az ember döntések csapdájába kerül, tragikus választásra kényszerül, rossz kompromisszumra. A „kreatív nézés”, amit az előadás elvár, azt jelenti, az alkotó nem hoz helyettünk döntést, nem „értelmezi” a darabot, hogy kinek van igaza, és mi a jó döntés, hanem magunkra maradunk a drámai helyzettel. Hiszen Brand eszméi, tüze – Brand neve tüzet jelent – végtelenül valódi, ahogy létre való képtelensége, ha tetszik: kegyetlensége is. Szellemi izgalmak és kihívások tere ez, elég nagy ahhoz, hogy a balkonra lépve Trill Budapest népéhez, Istenhez, arra kószáló kutyasétáltatókhoz szóljon.
Az előadás olyan, mint egy szellemi úthenger, a gyönyörű textus (Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa szövege) értelemmel teli Trill Zsolt, Trokán Nóra és Törőcsik Mari szájából. Sok minden belőle felfoghatatlan, irtó tömény, az utómunka igencsak javallott a nézőnek.
Trill Zsolt belső tüze óriási, hisz nem valami távol lévő, fiktív ún. karaktert formál, hanem magából mutatja fel ezt a saját hitet, tüzet. „Egyet nem adhatsz soha másnak / tulajdon benső lényeged” – mondja Trill partnerének, miközben épp ezt teszi színházi értelemben elénk. Szellemi jelenlétéhez különös, termékeny fizikai, biológiai le-, majd felépülés járul: küzdelmében leizzad, széthull, mint aki elveszett, majd ismét összerakja magát, új erőket gyűjt, fegyelmezett, fókuszált lesz. „Én erősebb sodrású létet / teret kívánok, más vidéket / Itt hegyek közé beszorulva / Erőtlen az emberi hang” – mondja, s ez az erős sodrás benne gondolatként, testként szólal meg.
Egy ilyen aurájú, keménységű alaknak nem lehet valami jóságos nénike az anyja – bizony csontkemény, önző, szeretettelen, aki színre lép. Sziklakeménységét Brand az anyjától, Trill pedig Törőcsik Maritól örökli. A pénz (Törőcsik értékes bundát visel) erősebb kapocs közöttük, mint a közös múlt. Ez az anya öreg férfihoz ment, nem a szíve választottjához – egyszóval eladta a lelkét. Törőcsik másik szerepében a bolondot alakítja, egyfajta természeti alakot, aki jégtemplomba jár a falu kis temploma helyett – a tervező pedig már-már papi talárt ad rá (Benedek Mari jelmeze).
Az előadás különös eszköze egy kisgyermek színre vitele és színen tartása: Brand gyermeke, Alf (kicsi Krisztus ez a gyermek, legalábbis neve az Alfára utal) egy kétévesforma, jókedvű, igen fegyelmezett, az előadáshoz tökéletesen simuló gyermek, Mátyássy Klára Cecilia. Ilyet végképp ritkán kockáztat színház. Pedig az ő jelenléte teszi végtelenül tragikussá a képet: nem egy elvről, hanem egy gyermekről, élő emberről van szó, akit a kompromisszumképtelen Brand feláldoz, mert nem kíván elköltözni a zord vidékről. Trokán Nóra a feleség szerepében minden mondatával igaz, sugárzó, bár ebben a szerzői/rendezői világban a nők igencsak másodlagosak.
Ez a szellemi teljesítmény és koncentráció számos mellékalakban nem tart ki, az előadás sokszor kienged, több szereplő kidolgozatlan, s mivel nem a történet és a viszonyok a fontosak, ezek a jelenetek erőtlenebbek, hosszúak, a nézői figyelem kihuny.
„Ki az, ki nem játszotta még el / énjének jobbik részét / kapkodással, tülekedéssel!” – szól ki Brand/Trill a közönséghez, majd szünet, és megismétli. Aki nem játszotta még el énjének jobbik részét ebben a kompromisszumban, a hit és a gyakorlat között. Ki az, aki nem kapkodott, tülekedett, ezzel járatva le magát? Személyesen hozzám beszél, s ebben a szellemi térben válaszomat várja.
Nemzeti Színház, február 28.
