A fiatal francia szerző darabját 2014-ben az év drámájának járó tekintélyes Molière-díjjal tüntették ki, s máris játsszák magyarul – eddig igen üdvözlendő (Florian Zellerrel készült interjúnkat lásd: A szorongó narcisztikus, Magyar Narancs, 2015. február 5. – a szerk.). A darab témájához könnyű kapcsolódni, hisz előbb-utóbb valamelyik színpadi szerep el fogja érni a nézőt: vagy ő gondoskodik egy beteg emberről, vagy őróla gondoskodnak, vagy ő viseli a terhet, vagy ő a teher. Ez az apa itt talán öregkori elbutulástól szenved, demens vagy Alzheimer-kóros, valójában (és szerencsére) nem az orvosi kórkép a fontos, hanem a folyamat, amin keresztülmegy. Ahogy az sem hangsúlyos, hogy milyen társadalmi környezetben van, mindenesetre nem a szegénység, inkább az a középosztályi lét határozza meg őt, amellyel a színházba járók azonosulni tudnak.
A darab és az előadás érdekessége és erénye, hogy ami az apával, az ő tudatával történik, az a nézővel is megtörténik. A világot az ő szemén, érzékelésén, zavarain keresztül tapasztaljuk, és ez tényleg új, izgalmas perspektíva. Az első jelenetet gond nélkül elhisszük: jelenleg az apa lakásában vagyunk, az idős férfi felnőtt lánya közli, hogy Londonba fog költözni Párizsból, így az apát kénytelen lesz „megoldani”. A darab arra épül – szerkezete izgalmas, már-már krimiszerű, ám az „igazság” nehezen nyomozható ki –, hogy minden állítás, amit az előző jelenet tesz, elbizonytalanodjon a következőben. A lány helyett egész más „lány” lép be, egy idős asszony, és azt állítja, hogy sosem mondott olyat, hogy Londonba költözne, s hogy ez a lány mikor házasodott össze és kivel, végképp homály fedi. Most mindenesetre van egy Pierre, akit legalább két színész játszik el, így az apa számára mindig idegen marad. Az előadás pedig sok szép vizuális és hangeffektussal tovább bonyolítja az apa fejében lévő inkoherens világokat. A történetet leginkább az elme elsötétedése viszi előre, valamint a döntés, hogy mi legyen az apával, ha a lánya tényleg Londonba költözik. Az apa mentális világa, a tévében látott régi amerikai filmek, rajzfilmek, az őt körülvevő családtagok, gondozók tragikusan összekeverednek, mégis színházilag jó bohózati jelenetekbe torkollanak, groteszk figurákkal, izgalmas vetítésekkel. Nemcsak azt látjuk, hogy valaki „beteg”, hanem hogy milyen betegnek lenni egy zavarodott, kiismerhetetlen világban.
Bár az előadás az izgalmat folyamatosan fenn tudja tartani – főleg a színészi munkának köszönhetően –, a leírt mű hiányosságai látványosak. Nincsenek benne drámai fordulatok, ahogy valójában csak egyetlen karaktert sikerül elmélyíteni. A vég pedig megjósolható és nem túl szofisztikált, kissé könnyű. Vagyis hát az, amit egy középosztályi ma ez ügyben dönteni fog. Ennek ellenére az előadás élő történetet képes mesélni, legalább egy fontos szereplehetőséggel.
Ezt az apát Lukáts Andor játssza. Nagyon szépen. Vagy talán a játszik nem pontos leírás, nem megformál valami karaktert, hanem inkább meglátja és felmutatja magát akként – egy idős, a világgal egyre bizonytalanabb kapcsolatban lévő emberként. Az ő apafigurája még egy erős testben hanyatlóan világos tudattal él, betegségét agresszióval viseli, vagy inkább utasítja el, hisz egy ilyen összezavarodó, széthulló világra nehéz „jó” betegségtudattal válaszolni. Az is izgalmas, ahogy Lukáts lassan, de sok belső erővel, a megértés, a szellemi erőfeszítés munkájával mutat meg egy embert, aki nagyon kapaszkodik a világba, szeretné rendbe tenni, ám ami történik vele, érthetetlen számára. Ezért is fordul befelé, maga felé – a saját fejében játszódó dolgokat kéne szétszálaznia.
Az előadás finoman egyensúlyoz az apa és a lány „igaza” közt, a szeretetteli szülő-gyermek viszony és az elviselhetetlen, emberpróbáló teher között, de a lány (Hámori Gabriella) alakja sokkal kevésbé izgalmas, mind az író, mind a színészi megvalósítás szempontjából. Hámori – különösen a darab elején – alig találja helyét, színészi pótcselekvésekbe, takarításba, hajigazgatásba menekül. Igaz, ez az első jelenet még igen bizonytalan hangvételű; itt még Lukáts sem találja önmagát. Hámorinak rettentő ruházata is van, valahogy értelmezhetetlen, esetlen zsákruhákban játszik (az előadás vizuális és jelmezvilágát Kálmán Eszter és Izsák Lili jegyzi, de mintha ketten kétfelé dolgoznának). Érthetetlen Lukáts jelmeze is, aki pizsamában, de utcai cipőben van mindvégig: ez az ember vagy mezítláb, vagy papucsban volna. Aztán lassan mégis sikerül kettejük közt színészileg is felépíteni egy élő emberi viszonyt, a szeretet, gondoskodás, összetartozás kapcsait. Nagyszerű látni Lázár Katit, még ha kevés megfogható szerepet is írtak neki, kiváló és kiismerhetetlen a két fiatal, Molnár Gusztáv és Bohoczki Sára, és meglehetősen egyarcú a férj, Makranczi Zalán. Gáspár Ildikó rendezésének erénye erős színészi és vizuális világa, ritmusérzéke. Képek, hangulatok, belső ritmusok vetülnek a falra, színházilag mutatják fel a tudat hanyatló világát.
Orlai Produkció, Belvárosi Színház, február 12.
