Krusovszky Dénes

Nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, de mivel éppen elég sírnivalónk volt mostanában, ezúttal inkább az utóbbit választanánk. A Vasárnapi újság ehhez jó alap, talán túl jó is, de azért nem őrültünk meg teljesen, hogy a hét utolsó reggeléből (és ki tudja, talán egyben a világ egyik utolsó reggeléből is) két és fél órát rááldozzunk, inkább az éjszakai válogatást hallgatjuk végig. Abban is éppen elég a cifraság.

Most már van ilyenünk is, valami, ami senki másnak nincs, valami, amiben megint mindenkit beelőztünk, avagy az egyik műsorszerkesztő csatornaindító szavait kölcsönvéve: "kuriózum Magyarországon és a Kárpát-medencében is".

Azt valószínűleg ma már senki sem vitatja, hogy a környezetvédelem kérdései megkerülhetetlenné váltak társadalmi, gazdasági és politikai szempontból is, hiszen kis túlzással a csapból is a klímaváltozás és a fosszilis energiahordozók folynak. Azt ugyanakkor kötve hisszük, hogy a hétköznapi párbeszédekbe is mélyen beférkőzött volna a téma, pláne, hogy a közvélekedés többnyire a halálos unalom szinonimájaként tekint a környezettudatosságra.

Nem állítanám, hogy a Kossuth rádió legfelszabadultabb műsora a Vendég a háznál (eleve ez a cím is lehetőséget kínál némi baljóslatú értelmezésre), sőt, egy időben egyenesen mintha inkább lebeszélni szerette volna a hallgatókat a gyermekvállalásról, áradt a stúdióból a panasz.

A Kányáditól származó bonmot szerint egy falusi kisiskolás arra a kérdésre, hogy mi a vers, úgy válaszolt, hogy a vers az, amit mondani kell. Az erdélyi költő erre megvilágosodott: "Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét. [...]

Nemcsak azért van nehéz dolga a költőnek, aki személyes gyászélményét lírai eszközökkel igyekszik feldolgozni, mert a költészettörténetnek nagyjából a fele ugyanerre tett jobb-rosszabb kísérletek láncolatából áll, és nem is azért, mert a kortárs magyar lírában zseniális gyászkötetek jelentek meg az elmúlt évtizedben, hanem a leginkább azért, mert talán ennél a verstípusnál jelentkezik legkomplexebb formájában a személyes élmény és a közérdekű műalkotás közötti feszültség problémája.

Én például kifejezetten utáltam, nem mintha ez önmagában bármit is jelentene, mindenesetre tény, mint ahogy az is, hogy nem találkoztam még olyan emberrel, akinek valóban szép emlékként derengne fel néhanap, legfeljebb olyannal, aki valamilyen nyakatekerten leegyszerűsítő ideológia alapján szimpatizálna a kötelezővé tételével - hiszen, ahogy az egyik betelefonáló fogalmazott: "ma már minden annyira elszabadult, bárki azt visel, amit akar".

A kommunikáció gonosz dolog, ha nem akarjuk, akkor is van, a hallgatás is egyfajta kommunikáció, ugyanakkor ha minden erőnkkel el szeretnénk mondani valamit, akkor se tudjuk néha még a legegyszerűbb közlendőt sem célba juttatni hiánytalanul - valami folyton kimarad, egy szín, egy részlet vagy csak egy árnyalatfestő gesztus.

Az utóbbi időben nemcsak az igényesebb étkezés, de az arról való beszéd is mintha egyre népszerűbb lenne. A csapból is főzős műsorok és albumszerű szakácskönyvek folynak, de jól is van ez így, az elmúlt néhány évtized olyan poros kulináris sivárságban telt errefelé, hogy nem árt, ha tényleg nekiesünk az étrendünk megreformálásának.