Sírdogáló nagymamák telefonáltak be ideges apukákkal és holtfáradt anyukákkal karöltve. A válaszadással megbízott szakemberek meg hiába igyekeztek tényleg optimistán kezelni a hallgatói kérdéseket, az egésznek a végkicsengése mégiscsak az maradt, hogy a gyerekvállalás rendkívül rizikós üzem, veszélyességi pótlék nélkül. Ez a sötét múlt néha még most is kísért, egyik nap például egy katolikus óvoda bemutatásakor halálosan komolyan azt mondta egy szülő, hogy bár otthon megengedi a Minimax nézését és a legózást, ennek ellenére (!) - bizonyára az óvoda szellemisége miatt - mégis szeretik egymást a testvérek. Na, itt jó lett volna egy pszichológusi közbevetés, de hiába vártunk rá.
A jó hír viszont, hogy péntekenként a Válasz-utak című alműsorban a gyerekek ragadják magukhoz a mikrofont - és ilyenkor egy csapásra vidámabb és életszerűbb lesz az adás. Néha lehet érezni ugyan, miféle szülői, tanári vagy műsorkészítői, mindenesetre felnőttelvárásoknak igyekeznek megfelelni a fiatalok, de ez a kis modoroskodás adás közben általában hamar eltűnik. Már a szlogen is - "Felnőttek válaszút előtt - mi kérdezünk, ők válaszolnak" - életszerűbben hangzik fel, mint a hétközi mélydepresszióval elbúgdosott "Gyerekekről felnőtteknek" szokott. A legutóbbi két adás az 1956-os forradalommal foglalkozott, és - bár nem szeretném, ha elbíznák magukat - mindkettő a legélvezetesebb műsorok közé tartozott a szélesebb revolúciós dömpingben is.
A 26-i adásban Rozi, Flóra, Doma és Emese, tehát a kamasz műsorvezetők előbb röviden beszámoltak iskolai ünnepségeikről (oké, senki nem kritizálta a sajátját, ami kicsit gyanús, de legalább valamelyikük elárulta, hogy amúgy "általában" az ilyen megemlékezések unalmasak szoktak lenni), majd a szokványos kérdésen - Te mit tettél volna? - szerencsére nem túl sokat rágódva tovább is lendültek meghívott vendégeik felé. Előbb Csupor Vilmos szólal meg, foglalkozása szerint nagypapa, aki valóban nagypapás, nyugodt hangon meséli el a jól ismert eseményeket. Egy pillanatra meg is riadunk, nehogy túl tankönyvízű legyen a dolog, de végül az egykori műegyetemista jó pillanatokban hoz be személyes anekdotákat, a műsorvezetők meg jó ütemérzékkel teszik fel az újabb kérdéseket. A Sztálin-szobor ledöntésével kapcsolatban például azt, hogy mégis, honnan szereztek darus kocsit és lángvágót olyan gyorsan. Ez engem is mindig izgatott, de sajnos Vilmos bácsi kuncogva jegyzi meg, hogy mindent azért ő sem tudhat.
A másik vendég a forradalom idején jogászhallgató, nem mellesleg később az első női alkotmánybírónk, dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva. Nos, az ő nevével hallhatóan keményen harcoltak a konferálók. A bírónő kissé drámaibb, mint Csupor úr, de ő sem esik át a pátoszküszöbön, és a kérdések sem erre terelik. Különösen a november 2-i adásban oldódik fel a hangulat, megszaporodnak a személyes kérdések, és ettől egy csapásra az egész 56-os és azutáni helyzet plasztikusabbá válik: Csupor úrnak például az akkori szerelme váratlanul és családostul Olaszországba disszidált. Érdekes, hogy a kötelező kérdések - Meghalt-e valaki a közelében? Ön harcolt-e? - után az érdeklődés a forradalom utóélete felé fordult. Tehát vagy a mai gyerekek racionálisabbak, mint a korábbi generációk, vagy egyszerűen csak érzékenyebbek a velük szemben ülőkre, mint általában a felnőtt műsorvezetők, akik a hétköznapi életpillanatok kárára mindig több szaftot és több aktuálpolitikát próbálnak kisajtolni a riportalanyokból.
Milyen egyszerű, de lényegre törő kérdés: "Éva néni emlékezni vagy felejteni szeretne inkább?", vagy milyen éles, hogy "Mindezek után milyen érzés volt bírónak lenni?", de még az is jól ült mindkét alanynál, hogy "És végül miért nem mentek el?". A válaszokat mindenki megtippelheti magának, azt viszont indítványozni szeretném, hogy ne csak ezt, de, mondjuk, a műsorok felét adják oda kamasz riportereknek - lehetőleg Orbán Viktor rendes pénteki rádióinterjújával kezdve.
MR1-Kossuth rádió, október 26., november 2.
