Habár sokéves előkészítő munka után törvény is született róla, ma sem egyértelmű, hogy mi számít hungarikumnak. Általában a kolbászt, paprikát és hasonló ehető társaikat nevezzük így, de a Wikipédia szerint például az atombomba is „különleges, egyedi, jellegzetes, csak Magyarországra jellemző dolog, amelyről a magyarok ismertek a világban”. A Kossuth rádió kedden egy egész napot a hungarikumkérdés tisztázásának szentelt. Persze korlátozott sikerrel.
Az előzetesen kiküldött, dr. Fehér Anikó programfelelős által összeállított napi műsortervet végignézve az ember semmi jóra nem számított (vagy legalábbis nem sokra). Mert hát hiába problematikus a terep, Fehér doktornő láthatóan a homályoszlatás és kérdéstisztázás helyett egyszerűbb megközelítést vizionált: „Az egész napot átlengi az az érzés, hogy büszkék vagyunk magyarságunkra, örülünk, hogy ennyi minden fűződik a magyarokhoz.” Nyilván lengedezett is sok minden, de szerencsére a megvalósuló műsor számos ponton eltért a tervezettől. Tulajdonképpen már a Hajnaltáj is más hangfekvésben szólt a témáról, mint a patetikus műsorterv. Rögtön kiderült ugyanis, hogy a Dél-Alföld csodái, a szegedi paprika és a makói hagyma – hungarikumság ide vagy oda – koránt sincsenek olyan ragyogó helyzetben, mint azt hinni szeretnénk. A termőterületek a tizedükre csökkentek, és a rossz időjárás, a szűk piac, a hagymaválság hatására számos, tradicionálisan ebből élő család hagyta abba a gazdálkodást. Na már most, a hungarikum cím az EU földrajzi eredetvédettsége nélkül mit sem ér, márpedig az unió olyan termékeket támogat, amelyeknek van termelői hátterük. Épp ez került veszélybe az elmúlt években, a hungarikumtörvény viszont semmit nem tesz a negatív tendencia visszafordítása érdekében, csak zászlókat lenget és címeket oszt. Nem is véletlen, hogy az egyik paprikatermelő ennyiben foglalta össze a kilátásaikat: „Biztos, hogy van jövőnk, kell, hogy legyen.” De tudjuk: nem kell.
Az egész ügyben az a legmeglepőbb – és erről a 180 percnek nyilatkozó Birinyi József keserű szavai mindennél többet elárultak –, hogy itt egy alapvetően jobboldali civil kezdeményezést ragadott magához, sajátított ki, habosított fel és tett átláthatatlanná a szintén jobboldali kormány. Birinyi, aki az azóta parkolópályára állított Hungarikum Bizottság elnöke volt, épp azt tartja károsnak, hogy a civileket kirekesztették a programból. A kormány honlapjáról elérhető listán valóban alig akad civil szakértő, csupa pártpolitikus ül itt, akik ráadásul a törvény szerint korlátlan hatalommal felruházva dönthetik majd el, mi igazán magyar és mi nem az. Pedig Birinyinek lenne az eddigieknél használhatóbb definíciója a hungarikumra: „Olyan kiemelt magyar érték, alkotás, amelyet a magyarság önmagával, a külföld pedig a magyarsággal azonosít.” A felcímkézés kényszerét ez sem magyarázza, de legalább el lehetne indulni vele. A Hungarikum Bizottság tagjainak (akik az 500 milliósra tervezett keretet kezelik majd) azonban vélhetően más jár a fejükben, hiszen iszonyatosan szélesre tágították a hungarikummá tehető dolgok körét – Birinyi és a minőségi szempont híveinek legnagyobb bánatára.
A Magyar Turizmus Zrt. részéről megszólaló Mártonné Máthé Kinga egyenesen azt állítja a Napközben műsorvezetői kérdésére, hogy turisztikai szempontból az hungarikum, amit mi, kirándulók annak látunk. Itt azért álljunk meg egy szóra. Tehát ha én a kertem végében szépen kidudorodó vakondtúrást hungarikumnak tartom, akkor az ettől valóban az is lesz? Most tegyük félre a kérdés filozófiai vetületeit, koncentráljunk a praktikumra: mi értelme van ennek? Nem tudjuk meg persze, de egy sms-küldő hallgató gyorsan el is tereli a kérdést a stúdióban ülő geológus hazánk hihetetlen változatosságát méltató monológjára reagálva: „Lehet itt tupírozni a semmit, de az a helyzet, hogy nálunk se magashegység nincs, se tengerpart.” Viszont minden automatikusan hungarikum, ami a világörökség része, mondja Martonné. Ez azért jó hír, nem?
Ettől már csak a késő esti Kultúrkörben nyilatkozó Hoppál Mihály – a műsorvezető Liptay Katalin szerint elgondolkodtató – szavainak örülünk jobban: például, hogy ott van otthon, ahol gulyáslevest eszik, mert a gulyás a sok hal (ez az északi népek kritikája akar lenni) után jót tesz az embernek. Vagy: hogy adhatnak neki akármilyen rajnai bort, az vízízű és erőtlen a tokajihoz képest. De a kedvencem mégis: hogy léteznek hungarikumjellegű sportok is, mint a nemrég újra felfedezett „lóról való nyilazás” is bizonyítja.
Még szerencse, hogy az eredeti műsortervtől eltérve Balázs Géza nem a rovásírásról beszélt a Tetten ért szavakban, mint ahogy a magyaros vers elemezgetése helyett a Kosztolányit szavaló Mensárost is érdekesebb volt hallgatni. De ezeket a kis örömöket leszámítva épp olyan volt a Kossuth hungarikumnapja, mint az egész kérdés maga: széttartó, homályos célú, hullámzó színvonalú, és mivel semmit nem tisztázott az ügyben, néhány jobb momentumot leszámítva tulajdonképpen tök felesleges is.
MR-1 Kossuth rádió, november 13.
