Tény, hogy ilyen képződmény, mint az új nótarádió, eddig nem volt, habár a nagy kérdés továbbra is áll: igény van-e rá? Az MTVA-vezérigazgató Böröcz István szerint nem is kicsi: "a magyar nóta kiszorult a médiából, annak ellenére, hogy sokmilliós, zömében vidéken élő tábora van a műfajnak". Legyünk jóhiszeműek, és fogadjuk el ezt a feltételezést, még akkor is, ha igen furcsa ez a mondat, egyfelől a nóta kiszorulásának képzete, másfelől a sok millió "éhes" hallgató víziója (egyébként is, a sok millió mit jelent?), harmadrészt pedig a "vidékezés" miatt. Szerény véleményünk szerint kiszorítani olyasmit lehet, amire nincs rettentő nagy társadalmi igény, pontosabban fogalmazva, amire nincs ilyen igény, az szépen lassan magától elpárolog az éterből. De ez persze nem sokat jelent, ilyen alapon irodalomnak és komolyzenének sem kéne adásba kerülnie, viszont akkor inkább a kiszorítás arrogáns képe helyett, mondjuk, az értékőrzésre kellett volna inkább hivatkozni. Ugyancsak homályos a sokmilliós hallgatóság elképzelése. Történt erre felmérés vajon? Mert ez így szimplán hasra ütésnek tűnik. Az a magyarázat pedig, hogy az interneten kísérletileg sugárzott MR-7 hasonló zenei anyaggal olyan sikeres volt, hogy indokolt egy országos rádió elindítása, valahogy nehezen vizualizálható, hiszen a nótarádió célközönségének és az internethasználók halmazának uniója, lássuk be, elég vékonyka.
Sajtótájékoztató a nótacsatorna indulásakor
Fotó: Szigetvár / MTI
A vidék megjelölése bázisként pedig amellett, hogy enyhén közhelyes, azért is sántít, mert a Dankó Rádió ára nagyjából a teljes vidéki stúdióhálózat leszerelése volt. Az MTI szép, tömör összefoglalásában: "megszűnik a Régió Rádió győri, pécsi, szegedi, debreceni és miskolci stúdiója, az MTVA a bérelt ingatlanok szerződéseit felmondja, saját stúdióit pedig kiadja", plusz a munkavállalók jó részének megszűnik a munkaviszonya. Innen nézve pedig egészen más fénytörést kap az ügy. Egész egyszerűen arról van szó, hogy vidéken megszűnik a műsorkészítés, helyette a vidéki hallgatók megkapják Talabér Erzsébettől az Egy cica, két cica, száz cica, jaj!-t napi háromszor, mert, ugye, ők azt szeretik, a kiadott ingatlanok pedig hozzák a pénzt, amit a feleslegesnek nyilvánított regionális munkatársak eddig csak vittek. Vagyis akárhányszor leírhatja, bemondhatja már a Bródy utcában serénykedő új Dankó-különítmény, hogy műsoraik, sőt, híradásaik a magyar vidékre koncentrálnak, senki nem veheti ezt komolyan. Pláne, ha felidézzük, hogy a Régiók Rádiója frekvenciái is sok nótát és operettet közvetítettek, magyarán a kiszorult műfajokra való hivatkozás is csak szájtépés. A lehető legegyszerűbb és legáltalánosabb leépítés fedősztorija a nagy dérrel-dúrral beharangozott Dankó Rádió.
Éppen ezért - persze a kijelentés alapvető cinizmusa mellett - röhejes Jónás István, a Magyar Rádió vezérigazgatójának "szociálisan érzékeny" nyilatkozata: "a cigány származású Dankó Pista életútja arra bizonyíték, hogy a legmélyebb pontról is a legmagasabbra lehet jutni tehetség, akarat és kitartás révén". Hiszen Dankó Pista hiába volt valóban a magyar nóta szupersztárja (életrajzi filmjében például egy másik nehéz sorsú szupersztár, a naplemente-mosolyú Jávor Pál alakította), mégis pártfogóitól függve, egy rokoni lakásban halt meg negyvennégy évesen. Rendben, híres lett, Jókai, Juhász Gyula, Gárdonyi írt róla, Herczeg Ferenc gyászbeszédet is tartott ravatalánál, sőt Ady a nemzeti érzés felélesztőjét látta benne, és a magyar sík - ahol "szívig magyar minden" - dalnokaként ünnepelte. De ma, egy szimplán spórolásból létrehozott csatorna elindítását megfejelni "a zenész cigány a jó cigány" kezdetű rigmussal, a magyar társadalom latens rasszista tradíciójának kedvenc képével - ez éppen annyira riasztó, mint amennyire illik az egész vállalkozáshoz.
Dankó Rádió, indult december 22-én
