Könyv

Félúton

Kiss Judit Ágnes: Koncentrikus korok

Könyv

Nemcsak azért van nehéz dolga a költőnek, aki személyes gyászélményét lírai eszközökkel igyekszik feldolgozni, mert a költészettörténetnek nagyjából a fele ugyanerre tett jobb-rosszabb kísérletek láncolatából áll, és nem is azért, mert a kortárs magyar lírában zseniális gyászkötetek jelentek meg az elmúlt évtizedben, hanem a leginkább azért, mert talán ennél a verstípusnál jelentkezik legkomplexebb formájában a személyes élmény és a közérdekű műalkotás közötti feszültség problémája.

Kissé drasztikusabban fogalmazva: a vers anyagát, a nyelvet önmagában nem érdekli az én személyes bánatom. Ahhoz, hogy átlelkesüljön, hogy működni kezdjen, valami olyan módon kell hozzányúlnom, ami a gyász hétköznapi rituáléival szöges ellentétben áll, sőt éppen ezek ellen a rituálék, társadalmi elvárások, bánatközhelyek ellen kell fellépnem, meg kell őket semmisítenem, hogy mindezeken túl is képes legyek mondani valamit. Vagy ahogy a közelmúltban magyarul is megjelent Gyásznaplóban írja Roland Barthes: "Ha van itt munka, akkor az, hogy ami ebből megszületik, az ne egy lapos, hanem egy morális lét legyen, az érték - és nem a beleolvadás - alanya."

false

Kiss Judit Ágnes legújabb, Koncentrikus korok című kötete efféle gyászmunkakísérlet, legalábbis felerészben, másik felében pedig szerelmi líra, habár a szerelmi tematikának is inkább a veszteséget számba vevő oldala domborodik ki ezúttal. A gyászversek legfeltűnőbb jegye, egyben legérdekesebb tulajdonsága az anya elvesztésével járó infantilizálódás hangsúlyos megjelenítése. Szép és elkeseredett kísérlet ez a gyermeki nézőpont visszahódítására, legalább egy utolsó aktus, az anya elgyászolásának idejéig - mielőtt a veszteség feldolgozásával együtt beállna a totális felnőttkor. Mintha gyerekverseket olvasnánk, egy magára maradt, szomorú gyerek verseit: "Az anyukám már nincs velem, / Nagynak kell lennem hirtelen, / Mert elvitték egy éjszaka, / Ahonnan nem jöhet haza." (Esti ima) Máskor aztán indulatossá válik ez a hang, mint a Vérháborúban, ahol a külvilág fenyegetésével próbálja megbosszulni saját belső krízisét: "A vérpelék, a vérpelék, / Sorban jönnek a vérpelék, / Először csak a háztetőt, / Majd téged szednek szerteszét." Ugyanakkor, ahol a szerep nem artikulálódik olyan reflektáltan, mint az Esti imában, vagy az átokvers indulata nem ad pluszerőt a szövegnek, mint a Vérháborúban, ott gyakran kiüresedik a gyászgyerekvers egyébként jól megtalált formája, és a közhelyek nem alakulnak át többé költészetté, puszta közhelyek maradnak, ami viszont az olvasót távolítja el a versek feltételezett személyes magvától. Olvasmánnyá válik a gyász, nem élménnyé. A Kék őzek vagy a Visszaszámoló bármelyik 1945 után megjelent gyerekvers-antológiában szerepelhetne, egyrészt, persze, mert ügyesen meg vannak írva, de inkább azért, mert jellegtelenek, se a korból, amiben születtek, se a szerzőből, aki írta őket, nem mutatnak meg semmit (arról nem is szólva, hogy a Visszaszámoló meg én-peremén rímpárja Kovács András Ferenc népszerű Hajnali csillag pereménjében már pukkant egyszer). Kár, hogy Kiss Judit Ágnes túl gyakran megelégszik a jól megcsinált verssel, mert amúgy itt-ott olyan erős sorok is előbukkannak, mint a Kaddisban az "Anyám a halált megszüli", csak aztán mégsem ebből a mélyebben meglévő radikalizmusból kezd el dolgozni. Ez pedig általában is jelzi, hogy annak a - jobb szó híján - iskolaköltészetnek, amit Kiss Judit Ágnes is művel, hol húzódnak a határai: a jól formáltság gyakran sematikusságba, a hagyományérzékeny képalkotás közhelyességbe, a frappánsság igénye görcsös csattanóvadászatba fordul.

A kötet origójának szánt Ragasztott szonettkoszorúval is nagyjából ugyanez a baj. Persze, miért ne kezdődhetne egy ciklus - akármekkora vállalás is - azzal a dantei sorral, hogy "Az emberélet útjának felén"? Csak hát aztán túl kevés dolog bomlik ki ebből, a szöveggyűjtemény-ízű fordulatok - mint a "megmerítkezel a kéjben", vagy a "kétely rág rajtam" - pedig nem segítenek kimozdulni az irodalmiaskodás kátyújából, miközben nem elég masszívak ahhoz sem, hogy a klasszicizáló hang komolyan vehető legyen.

A kötet második felének szerelmi lírája sem bomlik ki igazán, bár a dalszerű, sanzonos hang felerősödése (ami a korábbi könyveiből tudhatóan Kiss Judit Ágnes egyik fő terepe) jót tesz az összképnek, valami mégis hiányzik. Az a mondat, így, szimplán, hogy "A szerelem majd egyszer elmúlik", legalábbis Zorán óta nem írható le büntetlenül. Talán egyedül az Önarckép emelkedik ki ebből a részből, ahol a dalforma, az önirónia és a spleen együtthatói találkoznak: "Egy kövér nő ül a ligetben, / Az a kövér nő én vagyok. / Ez nem most van, majd húsz év múlva, / Az a kövér nő én vagyok."

Habár a Koncentrikus korok versein végig érezhető, hogy komoly belső vívódások közepette íródtak, súlyos lelki málhát kellene cipelniük, csakhogy mintha épp a nyelv nem lenne meg ahhoz, hogy ezt a terhet célba is juttassák, valahol leteszik a szerző és az olvasó között, félúton.

Európa, 2012, 128 oldal, 2500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.