Magyar Narancs: Leslie Nielsen már veterán színésznek számított, amikor felkérték az Airplane!-re, ám főleg drámai szerepekben láthattuk addig. Miből gondolták, hogy jó komikus lesz?
David Zucker: Hamar meggyőzött minket. De ugyanez elmondható Lloyd Bridgesről is. Az Airplane! előtt egyikük sem nagyon vállalt vígjátékokat, utána viszont a másodvirágzásukat élték a komédiákban. Épp azért voltak kiválóak, mert nem úgy játszottak, mintha egy vígjátékban lennének. Teljesen komolyan adták elő magukat.
MN: Egyikük sem bánta, hogy ezután főleg komédiákban kaptak lehetőséget?
DZ: Örültek a sikernek. Leslie Nielsen az Airplane! előtt egyáltalán nem számított híresnek. Márpedig a színészek sikert akarnak. Nielsen olyan volt, mint egy bohóc, akit egészen addig szekrénybe zártak.
MN: A Csupasz pisztolyokban Nielsen mintha kevésbé tartotta volna azt a fapofát, sokkal teátrálisabban játszik.
DZ: Egyedül ahhoz ragaszkodtunk, hogy nem mesélhet tudatosan vicceket.
MN: A Csupasz pisztoly-filmek az 1982-es Nagyon különleges ügyosztály című sorozatukon alapulnak. Ez mindössze hat részt élt meg, s valójában már a negyedik epizód után elkaszálták. Miért?
DZ: Egyszerűen nem volt jó a nézettsége. Akkoriban ráadásul nem volt ekkora választék, alig pár csatorna működött – és mivel ennek ellenére sem hoztuk a számokat, teljesen érthető módon lelőttek minket. Ez nem a csatorna hibája. A mi produkcióink, a mi vicceink egyszerűen nem illenek a tévéhez. Akkor működnek jól, ha a moziban nézzük őket a nagyvásznon és a közönséggel együtt nevetünk a vicceken. Az emberek nem így néznek sorozatokat, a tévé inkább egy rádióhoz hasonlít, amelynek képernyője is van. Az ABC akkori fejesét, Anthony Thomopoulost dühös riporterek hada kérte számon, hogy miért lőtte le a sorozatot. Mire ő azt mondta, a Nagyon különleges ügyosztály azért nem működött, mert ahhoz, hogy valaki viccesnek találja, néznie is kell a műsort. A show megelőzte saját korát, évtizedeket kellett még várni, hogy elkezdjenek olyan szitkomokat vetíteni, amelyek nem tartalmaztak konzervnevetést. Minket is megkérdeztek, hajlandók lennénk-e ilyen műnevetést rakni a poénok alá, de nem mentünk bele.
MN: Az Airplane!-be még úgy vágtak bele, hogy szinte teljesen tapasztalatlanok voltak a filmezésben, hiszen mindössze egy forgatókönyvet írtak. Ez volt a The Kentucky Fried Movie című szkeccsfilm, amelyet John Landis rendezett. A Csupasz pisztoly idején viszont már nemcsak minden idők egyik legsikeresebb komédiáját tudhatták maguk mögött, de két további vígjátékot is. Mennyire volt más így filmet készíteni?
DZ: Az Airplane!-nél még egyáltalán nem bíztak bennünk. Olyannyira nem, hogy beletették a szerződésünkbe, hogy a Paramount volt főnöke, Howard W. Koch executive producerként mindennap ott lesz velünk a forgatáson; de olyan kikötés is szerepelt benne, hogy ha nem jól mennek a dolgok, két héten belül bármikor kirúghatnak minket. A stúdió a nap végén mindig átnézte az aznap forgatott nyersanyagot. A producerünk, Jon Davison nagyon bölcsen már az első napi anyagba beletette azt a jelenetet, amelyben elhangzik az azóta legendássá vált poén: „És ne szólítson Verának!” (Eredetiben ez így hangzik: „And don’t call me Shirley!” – Sz. Á.). A muszterek nézése unalmas feladat, senki sem szerette, de a mi anyagainkat mindennap telt ház előtt vetítették – innen tudtuk, hogy senki sem fog kirúgni minket. Sok rosszat hallani Hollywoodról és a nagy, gonosz stúdiókról, amelyeket borzalmas idióták vezetnek, de nekünk csak jó tapasztalataink voltak, legyen szó Michael Eisnerről és Jeff Katzenbergről, vagy később Barry Dillerről és Frank Mancusóról. Mind okos fickók voltak, nem úgy, mint a jelenlegi vezetők.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
